Vladimir Kobrin (1942-1999) az ezredfordulót megelőző avantgárd filmművészet egyik kevéssé méltatott alakja, aki egyedülálló módon keverte össze a kelet-európai animáció, a klasszikus szürrealizmus és a korai némafilmek attrakciós látványosságát a tudományos oktatófilmek műfajával.
A szöveg eredetileg a Prizma második számában jelent meg.

A non-narratív filmművészet egyik legnagyobb hatású, több mint háromszáz alkotást számláló életművét hagyta ránk Stan Brakhage, aki egész életében (1933-2003) következetesen kutatta a filmforma és az érzékelés határait.
A szöveg eredetileg a Prizma első számában jelent meg.

Szakács, amatőr muzsikus és 2001-es nyugdíjba vonulásáig az osztrák filmmúzeum igazgatója. Peter Kubelka (sz.:1934), az osztrák avantgárd nagypapája érdekesmód az egész európai kísérleti filmes színtérről az egyetlen figura volt, aki jó kapcsolatot ápolt az amerikai kollegákkal. Ez azért fontos, mert Kubelkát – ahogy az európai radikális filmesek tetemes részét – először a tengerentúlon kezdték kanonizálni, vagy legalábbis bevezetni a nemzetközi avantgárd film szűk gettójába. A filmtörténészek Kubelkát a strukturalista film megteremtőjének tekintik.

A hollywoodi, vagy klasszikus narratív film formáit elsősorban a történetmesélés kauzalitásának íratlan szabályrendszere határozza meg. Egyszerűbben fogalmazva, a hollywoodi hagyományokat követő filmekben semmi sem történik véletlenül, és ami még fontosabb: a filmforma, vagy stílus is ennek az alapelvnek rendelődik alá. David Bordwell a fabula, szüzsé és stílus felbonthatatlan kölcsönhatásáról ír az Elbeszélés a játékfilmben című kötetében: a klasszikus elbeszélésmód normája a „stílust/formát olyan eszközként használja, amellyel a fabula a szüzsé információit átadhatja.” A hollywoodi norma szerint a film stílusának, formájának, illetve ennek technikai alkalmazásának legfontosabb feladata, hogy a történet valóságát felépítse, és hogy azt elmesélje.

Harry Smith (1923-1991) az amerikai avantgárd film legszínesebb egyénisége volt. Egész életét meghatározta szülei panteista és spirituális tanítása. Gyerekkorának nagy részét a Lummi és Samish indiánok dalainak rögzítésével töltötte, később a Kiowa-jelnyelv szakértője lett. Antropológusként meghatározó szerepe volt az amerikai népzene kutatásában, illetve az indián nyelvek és zene archiválásában. Felmérhetetlen értékű gyűjtő-munkáját Grammy-életmű díjjal méltatták 1991-ben. (Szinte mellékes, hogy neki volt az egyik legnagyobb ukrán, festett húsvétitojás-gyűjteménye a világon.)

2010. november 24.-én szerdán az Artkatakombában (Bp. Szt István krt. 2, Jászai Mari tér) Sidney Peterson The Cage című filmjét vetítjük. A film előtt Lichter Péter mutatja be a szerzőt és az amerikai avantgárd korszakát. Mindenkit szeretettel várunk!

Az amerikai avantgárd hatvanas évekbeli korszakának egyetlen külföldi figurája a svéd Gunvor Nelson (sz.: 1931) volt. Ösztöndíjas diákként érkezett a nyugati parti művészvilágba az ötvenes évek végén, és egészen 1993-as végleges hazaköltözéséig dolgozott tanárként San Franciscóban. Generációjának egyik legeredetibb női filmrendezőjeként gyakran próbálta a filmkritika a feminista skatulyába gyömöszölni, annak ellenére, hogy mindig elhatárolódott minden mozgalomtól. Még az avantgárd (vagy kísérleti filmes) jelzőt sem szívesen használta filmjeit illetően, jobban preferálta a „személyes film” megfoghatatlan és ebből adódóan támadhatatlan kategóriáját.

Ma már nehéz elképzelni, hogy az Új-hollywood-i keménymag egyik legkonvencionálisabb filmnyelvét használó, élő klasszikusának fiatalkori zsengéi keményvonalas, izgalmas kísérleti filmek voltak. A hatástörténetek törékeny kutatásainak George Lucas rövidfilmjei újabb támpontul szolgálhatnak a korszak fenegyerekek formai inspirációinak feltérképezésében. A hetvenes évek filmtörténetet író generációja (Spielberg kivételével) mind valamilyen filmes képzésen tanulták el a szakma alapjait. Ez a fiatal, nagy számú korosztály sokkal hamarabb került a tűz közelébe, mint idősebb pályatársaik. Régi Hollywood íratlan szabályai szerint a fiatal filmeseknek hosszú évekig, akár évtizedekig elnyúló szamárlétrát kellett végigmászniuk, mire a rendezői székbe süppedhettek volna, viszont a hetvenes évekre a filmipar dolgozóinak nagy része kiöregedett. Amikor Spielbeg 21 (!) évesen a Universal stúdió televíziós részlegénél rendezni kezdett (leginkább a korai Columbót), stábjának nagy része ötven felett járt.

Az amerikai avantgárd fiatalabb generációjához tartozó Peter Hutton (1944-) teljesen egységes és egységességében egyedi életművet hozott létre. Filmjei a dokumentumfilm és a lírai montázsfilm határterületén helyezkednek el. Legtöbb munkája fekete-fehér állóképekből van összeszőve, és Hutton egy-egy képet gyakran fekete szünettel választ el a többitől, ezzel kiemeli a képek különálló, fotografikus jellegét. Filmjei teljesen némák, amivel Hutton talán a legegyszerűbb módon kanyarodik vissza a filmezés első pionírjainak eszköztárához.

Az amerikai avantgarde hatvanas évekbeli aranykorának meghatározó „alműfaja” a lírai kísérleti film (cinepoem) volt, legnagyobb hatású képviselője pedig Brakhage mellett Bruce Baillie (sz.:1931). Baillie meditatív, haiku-jellegű filmverseit szemkápráztató képsorokból építette fel, a brakhage-i nyersanyag-roncsolás helyett inkább egy minimalistább, merengőbb stílust képviselt.