MI FOLYIK ITT?

„Kényelmetlen tud lenni, ha az ember szert tesz valamennyi valóságismeretre” – Beszélgetés Szirmai Mártonnal

Roboz Gábor

2014/02/11

Szirmai Márton olyan jó kisfilmeket készít, hogy muszáj volt megszólaltatni: beszélgettünk többek között külföldi fogadtatásról, a tragikomédia iránti fogékonyságról, és arról, hogy miért létfontosságú rendszeresen nézni, mi kerül az e-mailes fiókunk spam mappájába.Szirmai Márton az elmúlt évtized során készített kisjáték-, ismeretterjesztő- és dokumentumfilmet, animációt és animációs dokut, volt már riporter, operatőr, vágó, producer, de alapvetően forgatókönyvíró és rendező. Forgatott már állami támogatásból, filmes táborban, egy művelődési központ finanszírozásával és a tévének is: láthatóan nem szűkölködik ötletekben, és azzal a lehetőséggel él, ami éppen adódik. Legutóbb a Minimál című szatírát és a Grimm Café című animációt láthattuk tőle, és tulajdonképpen találgatni sem tudunk, legközelebb mivel rukkol elő.

RG: A remete remekét leszámítva úgy tíz éve filmezel aktívan, ez idő alatt sokféle formát kipróbáltál, és feltűnően különböző történeteket meséltél el. Ha jól sejtem, hogy egy fiókban halmozod az ötleteidet, mi dönti el, melyiket valósítod meg legközelebb?

SZM: Nincs ilyen fiókom, mert hamar megtelik a puffer újabb tervekkel. De nem is működne a dolog. Például a pécsi vidámparkról szóló Mecsek kincse ma már mementó, a vidámpark megszűnt. Általában egy pályázat, egy megpillantott helyzet vagy egy felkérés hívja elő a múzsákat, ekkor kezdek el gondolkodni. Ez a legnehezebb folyamat a filmkészítés során, szinte fáj, könnyű is elszokni tőle. Illetve ha kevesebb munkám van, és több időm, akkor is előtör a szerzői énem. Most, hogy közelednek a választások, és már csömöröm van a hazai politikától, épp eszembe jutott egy vidám kis karcolat. Most ezt kéne megírni nagyon jól, ami nem kevés szenvedés nekem, tehát mondjuk egy olyan praktikus fióknak örülnék, ami megspórolja nekem ezt a gondolkodási fázist.

RG: A filmjeid túlnyomó többsége erőteljesen lokális színezetű. Mit tapasztalsz, külföldön hogyan fogadják ezeket, melyikre reagáltak a legerősebben?

SZM: Mint sokan, én is minden lokális sztoriban az univerzálisat keresem, aztán vagy megtalálom, vagy nem. A Szalontüdő több mint 100 fesztivált járt meg, pedig emlékszem, olyanokon görcsöltem a forgatókönyv írásakor, hogy a főhős arcán mit lássunk, ki ez az ember, akiben a szalontüdő, ez a hazai jelentésréteggel terhelt étel emlékeket ébreszt. Kétséges volt számomra, hogyan fogják ezt megérteni a külföldiek… Persze kiderült, hogy felesleges dolgokon tipródtam, mert Angerék zseniális játékának hála, az, hogy mit esznek, végképp lényegtelenné vált mondjuk egy japán számára. A Süllyedő falunál sem számítottam ekkora sikerre, mint amit végül elért, közel 50 fesztivál versenyében szerepelt. A Grimm Café-nál viszont fordítva történt, eddigi jelentéktelen pályafutásom leguniverzálisabb rövidfilmjének gondoltam, ehhez képest csak cammogva járja az útját. A Minimálnál meg már az íráskor bizonytalan voltam, hogy megérti-e egy svájci néző. Amikor például a szereplőnk művészmozikat keres és csak kávézókat talál, hogy az mit is jelent… Mindenesetre megcsináltuk az angol verziót Haumann Máté bravúros hangfelmondásával, és most várom a visszajelzéseket.

RG: A filmjeidből látszik, hogy kedveled az abszurd, illetve tragikomikus momentumokat, helyzeteket. Mit gondolsz, ez az érzékenység nálad hova nyúlik vissza?

SZM: Bizonyára számítanak a gének, a kulturális környezet, a neveltetés… és hogy Pálos Gyuri rendező-operatőr barátomnak hála olyan helyekre jutottam el Magyarországon, ahova budapesti értelmiségi ritkán. Legalább 60 iskolában voltunk 10 év alatt, minden megyében, sok faluban, városban. Egy iskola leképezi a helyi társadalom életszínvonalát, gondolkodásmódját, demokráciafelfogását. Talán emiatt is érinthet érzékenyebben egy-egy társadalmi, közéleti kérdés. Kényelmetlen tud lenni, ha az ember szert tesz valamennyi valóságismeretre. Persze innen Budapestről még közel sincs pontos képem arról, milyen országban élek, de mondjuk kezdem sejteni. Az meg, hogy esetemben ez melankóliával párosul, előidézhet valamilyen fogékonyságot tragikomikus helyzetekre.

RG: Mennyire kíséred figyelemmel a kortárs magyar kisjátékfilm tendenciáit, eseményeit? Vannak olyan alkotók, akiknek mindig kíváncsi vagy az új munkájára?

SZM: Igyekszem elmenni a bemutatókra, és persze, több alkotó is van, akiknek kifejezetten várom az újabb művét. Hogy csak pár nevet említsek, szerettem Reisz Gábor, Horváth Lili, Kerékgyártó Yvonne, Tóth Barna, Zomborácz Virág rövidfilmjeit, de hosszú a névsor. Bizonyos filmnovellák olyan erővel tudnak hatni, mint egy-egy nagyjátékfilm. A MOME animáció szakán is most érik be egy tehetséges generáció, és hogy ennek mi szemtanúi lehetünk, tök jó. De ha Enyedi, Pálfi vagy Hajdu jelentkezik bármilyen filmmel, arra is vevő vagyok, és hogy ez rövid vagy egészestés – mindegy.

RG: Több oktatási témájú filmben közreműködtél forgatókönyvíróként, riporterként. Játékfilmes formában is tervezed bemutatni ezt a közeget?

SZM: Inkább az izgat, hogyan tudnám azt a sok felhalmozott értéket, jó gyakorlatot tovább dokumentálni és nézőbarát módon interpretálni, amit a magyar pedagógustársadalom kíváncsibb és progresszívebb része felhalmozott. Az iskolában vagyunk a legfogékonyabbak, ott van esélyünk megtanulni együttműködni, érvelni, konfliktust kezelni, ott sajátíthatnánk el a kritikai gondolkodás alapjait, az értő olvasás élményét, és néhány iskola még arra is képes, hogy megtanítsa, hogy lehetünk békében önmagunkkal, hogyan ismerjük meg önmagunkat. Szerintem ezekben a témákban a valós helyzetekkel való szembesülés – még ha csak képernyőn is – nagyobb erővel bír hatni, mint a fikció.

RG: Szereztél már valamilyen tapasztalatot a megváltozott hazai filmfinanszírozási rendszerről?

SZM: Sok tapasztalatom nincs, a Filmalapnál egy sikertelen forgatókönyv-pályázaton vagyok csak túl. Annak örülök, hogy megszűnni látszik a transzparencia teljes hiánya, ami anno az MMK-t jellemezte. Én már akkor elégedett leszek, ha legitim és hiteles, amit a Filmalap csinál, és betartja a saját szabályait. Ehhez most sok minden adott. Az MTVA-ról, ahol rövidfilm-, dokfilm- és animációs tervvel is lehet pályázni, nehezebb beszélni. Egy évi 75 milliárd forint közpénzből működő, átpolitizált szervezetre bízták azon műfajok támogatását, amik finom műhelymunkát igényelnének, kísérletező, kritikus hangvétellel. A közmédia ráadásul úgy  törekszik a transzparenciára és a bizalom megszerzésére, hogy a honlapján még keresve sem találunk e-mail-címeket, telefonszámokat; rejtélyes, mi kihez tartozik, ki miről dönt, és lehetne sorolni a kihívásokat.

RG: A filmjeid stáblistája alapján az évek során többé-kevésbé állandó alkotói közösség épült ki körülötted, és komoly tapasztalatot szereztél a rövidebb-hosszabb kisjátékfilmek készítésében. Ezek után adja magát a kérdés: csak azért nem forgattál eddig nagyjátékfilmet, mert nem álltak rendelkezésedre a feltételek, vagy nem is volt még ilyen terved?

SZM: Remélem, fogok egészestés filmet készíteni, de ez nem életcélom. Az már inkább szempont, hogy valami értelmes dolog szülessen, ne ártsunk vele senkinek, és a stábtagok meg a nézők épüljenek belőle. A rövid műfaj előnye a nagyjátékfilmmel szemben, hogy kondiban tartja az embert, hiszen azt rendszeresen lehet csinálni. És mivel még a rendezéshez vagyok a legkevésbé tehetségtelen, muszáj gyakorolni és tanulni. De ha tudsz jobb módszert erre, mint szabadidőmben rövidfilmeket kitalálni, örömmel veszem!

RG: Sok forgatáshoz fűződik valamilyen sztori a véletlen szerepéről: hogy ez és ez teljesen spontán került a filmbe, és annyira jól sült el, hogy nem lehetett kivenni. Van ilyen anekdotád?

SZM: Két éve a véletlenen múlt, hogy ha kis időre is, de ott állhassak egy nagy szakmai siker kapujában. Neveztem ugyanis egy három perces, gerilla módon, pár nap alatt készített alkotásunkat egy a Sundance fesztivál égisze alatt megtartott versenyre, ahova a világ 54 országából érkeztek be filmek. Sok reményt nem fűztem hozzá, de vártam az e-mailt, hogy melyik rostán dobta ki a zsűri. Egyszercsak szól egy barátom, hogy küldött nekem valamit, nézzem meg a spam (levélszemét) mappában, mert néha oda teszi a gmail, és erre ott látok egy másik, három hete ott heverő levelet is, amiben gratuláltak a szervezők, mert finalista lett a film. A legjobb húszba került, de ha nem töltöm fel jó minőségben aznapig, kizárnak a versenyből. Azóta minden héten átnézem a levélszemetet CONGRATULATIONS tárgy után kutatva, hátha nagyon sikeres vagyok, csak egy technikai malőr miatt nem tudok róla…

A cikkbe nem beágyazott Szirmai-filmek is megtekinthetők itt!

______

Ez a kilencedik része a Mi folyik itt? elnevezésű interjúsorozatunknak – a többi beszélgetést itt találjátok. 

Címke: , ,

MI FOLYIK ITT?

INTERJÚ

INTERJÚ

MI FOLYIK ITT?

MI FOLYIK ITT?

PRIZMATUBE

MI FOLYIK ITT?

MI FOLYIK ITT?

INTERJÚ

INTERJÚ

magazin

magazin

ESSZÉ

KRITIKA

Jegyzet

INTERJÚ, KINO LATINO

INTERJÚ

INTERJÚ

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, KRITIKA

KRITIKA