Hogyan született meg a film alapötlete, mennyire kötődik a főszereplőhöz, Vida Viktorhoz?

Az SZFÉ-n kiadták év elején a feladatot, hogy vizsgafilmet kell készíteni, és én egyáltalán nem tudtam, hogy milyen filmet szeretnék, úgyhogy elkezdtem összeírogatni ötleteket olyan témákkal kapcsolatban, amik épp foglalkoztattak. Igaz, Viktorral már régen, körülbelül hat éve találkoztam először, de jó ideig nem is beszéltünk pár szónál többet. Viszont gyakran láttam a városban, és nagyon érdekes figurának találtam. Két éve nyáron mutattak be minket egymásnak, ő nem is emlékezett rám. Egyszerűen elkértem a telefonszámát, mert már régóta gondoltam, hogy kellene vele kezdeni valamit filmen. Ezek után tulajdonképpen Viktor karakteres megjelenésére építve írtam egy forgatókönyvet. Aztán elhívtam az SZFÉ-re Pálfi György kurzusára, ahol a Nem vagyok a barátod mintájára különböző szituációkba helyeztük a színészeinket, és hagytuk, hogy szabadon improvizáljanak. Egyébként ennek a korábbi filmtervnek teljesen más története volt, mint az Itt vagyoknak, egy különös gyilkossággal a középpontban. Ez a változat egy bűn és bűnhődés-sztori volt, amelyben a főszereplő meggyilkol egy öreg nénit. Az Itt vagyok hangulatához kissé hasonlóan, ebben is volt játékosság, és egy kis abszurd jelleg. Az öreg nénit Viktor úgy ölte volna meg, mintha ez a tett csak játék lenne, egy izgalmas kaland, bújócska, amitől maga a tett nem lett volna egyértelműen gonosz vagy rossz. Inkább olyasmi, mint amikor a gyerekek megvizsgálnak és megölnek egy bogarat. Meglepő volt, hogy az alapján, ahogy Viktort kívülről láttam, elképzeltem egy karaktert és megírtam ezt a forgatókönyvet, majd később, ahogy az életben jobban megismertem őt, sok elképzelt jellemvonás beigazolódott. Úgy látszik, Viktor elemi kisugárzásának a része egyfajta zavarbeejtő és huncut játékosság. Végül az lett belőle, hogy nagyon jó barátok lettünk, gyakorlatilag együtt töltöttünk egy nyarat, és közben készült egy teljesen új forgatókönyv. Találkoztunk este, reggel hétig beszélgettünk vagy partiztunk, másnap pedig kezdődött az egész elölről.

Pálfi György kurzusának mekkora hatása volt az improvizációs módszeretekre?

Nem ebből a kurzusból jött a mi módszerünk. Ezt a szabad színészvezetést már tavaly is alkalmaztam az előző filmemben, az Egymás mellettben. Abban is előre vázolt szituációkban pár  támpont szolgáltatta a keretet, a jelenet lényege, eleje, vége meg volt írva, és azon belül is egy-két pont amit érinteni kellett, de ezen kívül a színészek maguk lavíroztak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például annyi volt az instrukció, hogy „találkozás, kérj egy cigit, menj át valamikor a szoba másik sarkába, adott pillanatban menj ki a vécére”, de olyan is volt, hogy meghatároztuk a párbeszédek témáját és hogy hova kell kifuttatni őket. Az Egymás mellettben kicsit más volt a helyzet, mint az Itt vagyoknál, mert az egy fiú és egy lány drámájáról szólt, konfliktusokkal és kiakadásokkal. Az utolsó jelenetben például Czukor Balázsnak nagyon elege van az egész helyzetből, amit ugye el kellett játszania, viszont ott is a saját szavait használta, azt mondta, ami éppen jött, és ez fontos volt. Dialógokat nem írok meg előre, nem tudom, hogy ez mindig így lesz-e, hogy ez mennyire a stílusom, de nem hiszek mostanában abban, hogy lehet előre megírt párbeszédekkel hitelesen dolgozni filmen, mindig igazítani kell a színészhez és az ő személyiségéhez.

Az Itt vagyokban szerintem a leghatásosabb jelenet az, amikor Viktor egy fiatal és igen rosszkedvű házaspárt látogat meg. Egy interjúban pont erről mondtad, hogy kirívóan sokszor vettétek fel.

A film összes többi részében, Lengyel Tamás és Szalay Mariann kivételével mindenhol amatőr szereplők vannak, abban a jelentben pedig a házaspárt pont hivatásos színészek játsszák. Én, akkor is, ha valódi színészekkel dolgozom, improvizációs technikát alkalmazok, ami persze néha zavarba hozza őket, mert hajlamosak azt gondolni, hogy azért mondom, hogy csináljanak amit akarnak, mert hülye vagyok. Néha úgy tűnhet, hogy bizonytalan vagyok, mert nagy szabadságot hagyok a színészeknek. Ilyenkor esetleg az is a probléma lehet, hogy nem merik eléggé vállalni a saját személyiségüket, vagy félnek beletenni azt a pluszt, ami csak rájuk jellemző. De ez a félelem amúgy természetes. Én is játszottam például egy osztálytársamnak a Pálfi-kurzuson készített filmjében, ahol a rendező annyit mondott instrukcióként, hogy legyek szemét. Én meg szemét voltam, de közben sokszor megfordult a fejemben, hogy vajon azt fogják-e gondolni, hogy én ilyen vagyok a valóságban.

Szimler Bálint

Az Egymás mellettben és az Itt vagyokban is egy meghatározó jelenléttel és kisugárzással bíró személyiség áll a film középpontjában, aki az előbbi esetben Tóth Orsolya, az utóbbiban Vida Viktor. Úgy tűnik, a módszered része, hogy rendezőként háttérbe vonulsz.

Abszolút. Úgy vagyok vele, hogy mindent, amit az élet kínál, bele kell tenni a filmbe, ahhoz, hogy jobb legyen. Azt gondolom, nagyon nem működik mostanában itthon a hagyományos filmkészítés és párbeszédírás, legalábbis én nagyon ritkán látok olyan magyar filmet, amelyikben elhiszem a színészeknek, amit beszélnek. A másik része a dolognak, hogy számomra nagyon fontos, hogy a szereplőknek erős kisugárzásuk legyen. Van, aki olyan a képen, hogy szétrobban, van, aki meg akárhogy próbálkozik, sehogy sem működik a vásznon.

Ez a módszer kockázatos is lehet. Hogyan tudod irányítani a folyamatot?

Elsősorban a forgatókönyvvel, amely tartalmazza a jelenetek sorrendjét, dramaturgiáját, és a figurákat. De például a megcsalt férj epizódjában Lengyel Tamás jó és gondolkodó színész módjára egyből fel akart építeni egy komplett drámai szituációt, amelyben egy durva összeveszés lett volna. Ilyen esetekben határozottan beleszólok a folyamatba, hogy olyan irányba tereljem a jelenetet, ahogyan én gondolom. Míg az első felvételnél húsz percen keresztül forgott a kamera, és a végére már majdnem verekedtek, addig az utolsónál Tamás csak néz és nagyjából annyit mond, hogy „Mariann, gyere be, itt van valaki.” Tehát ezzel a módszerrel a folyamatok ugyanúgy irányíthatóak. Lehet, hogy valamilyen szinten rendezőként háttérbe vonulok, nem mondatok el konkrét szövegeket, és szó sincs klasszikus értelemben vett színészvezetésről, de a mi módszerünk is egyfajta színészvezetés. Éppen a napokban láttam Lukas Moodyssonnak egy filmjét, A hole in my heart volt a címe, ha jól emlékszem, ami egészen különleges improvizációs módszerrel készült. Van egy extra a DVD-n, amelyben összejön Moodysson és az összes színész egy nagy beszélgetésre, és ott a színészek durván számon kérik a rendezőn a bizonytalanságát: „Mondjál már végre valamit, hogy mi a szart csinálunk itt! Itt vagyunk két hónapja, nem mondtál idáig egy rohadt szót se, mi meg dugunk, drogozunk, és mindenbe belemegyünk, ami csak adódik.” Egyébként furcsa volt, mert Moodysson tényleg úgy festett, mintha nem lenne konkrét elképzelése, de azt válaszolta, hogy „Én csak azt szeretném, hogy azt csináljatok, amit akartok, engedjétek szabadjára az ösztöneiteket. Nagyon érdekes az anyag, akármennyire is nem hiszitek el. Bízzatok bennem.” És végül is kicsit zavaros ugyan, de jó film lett belőle. A rendező ebben az esetben csak összehozta a színészeket, és végigvezette őket egy pszichodrámán. Ez is egy érdekes módszer, nem tudom, hogy nekem mennyire lenne bátorságom végigvinni, mindenesetre szerintem szó sincs arról, hogy a rendező ne rendezett volna.

A következő filmterved az Itt vagyok játékfilm verziója. Milyen fázisban van a projekt?

Már megvannak a bővítés irányai, de a végleges könyv még nem készült el. A Simó-díj és a Filmszemle legjobb kisfilmnek járó díja sokat segíthet a terveink megvalósításában. Ha minden jól alakul, akkor a nem túl távoli jövőben forgatunk.

Ez a laza szerkezetű, epizodikus történetvezetés mennyire működhet 90 percen keresztül? Nem lehet, hogy az általatok alkalmazott filmkészítési módszernek a fél órás terjedelem nagyjából a maximuma?

Ez utóbbival vitatkoznék. Túl sokat nem akarok elárulni, de nagyon sok minden van még ebben a karakterben, pont azért, mert az Itt vagyok írása közben végig próbáltam redukálni Viktor személyiségét. Abszolút koordinálva volt, hogy Viktornak ezt az oldalát akarom bemutatni, de ő ennél sokkal színesebb. Belőle mutatunk meg valamit, de közben én olyan szituációkba helyeztem, amibe nem biztos, hogy belemenne, vagy érdekelné, sőt, sokkal inkább hozzám kötődnek, mint hozzá. Ezt nehéz elmondani, hogyan működik, mert mindenki azt akarja látni, hogy Viktor egy az egyben olyan, mint a filmben, ami önmagában nem igaz. Jeles András azt mondta az Itt vagyokkal kapcsolatban, hogy A kis Valentino – amit sokan felhoznak a film kapcsán – és az Itt vagyok főszereplője között az a különbség, hogy Viktor személyiség. Ezzel kicsit bátortalanul bántam, mert féltem, hogy túlságosan szerteágazó lesz a sztori. Ezért gondolom, hogy Viktorból még sokat meg lehet mutatni anélkül, hogy a történet sérülne. Igaz, hogy olyan mintha Viktor passzív lenne és nem csinálna semmit, csak átsétál egyik állomásról a másikra, de egy másik nézőpontból ő csinál valamit, és a többiek semmit. Itt mindenkinek van valami baja, megvan a saját személyes mizériája: a lányt nem engedi el az anyukája bulizni, a fiatal pár otthon nyűglődik egy rossz kapcsolatban, az énekesnő alkoholista. Ez rettenetesen fontos, és ez a fő oka annak, hogy lehetséges egy játékfilm terjedelmére bővíteni Viktor személyiségének és a környezetére gyakorolt hatásának a bemutatását. De a fekete-fehér lakótelepi világot is tovább szeretném építeni, jobban bemutatni. Mindezen túl, a legfontosabb szempont, hogy a film történetvezetése és dramaturgiája is bővíthető. Az Itt vagyok eredeti, legalapvetőbb koncepciója az, hogy feldobunk labdákat, de egyet sem csapunk le. A hajléktalan jelenet például ilyen akart lenni, ahol a néző azt hiszi, hogy valami történni fog, egy sztori kezdődik, de aztán nem történik semmi. Vagy a film végén, mikor Viktor felmászik a fára, és a végén lejön és elsétál. Kicsit olyan ez a játék a feszültséggel és a történet iránti vággyal, mintha a film elején előkerülne valahonnan egy pisztoly, amivel kapcsolatban mindig várjuk, hogy történjen valami és elsüljön, de ebben a filmben nem történik meg, a főszereplő mondjuk, bedobja egy kukába. Ezen a dramaturgiai ötleten szeretnénk tovább dolgozni. Szerintem egy 75-80 perces játékfilmre ez a koncepció teljesen ideális.

Jarmusch Permanens vakáció című filmjében egy kattant srác nem tud aludni, New York utcáit járja, és eközben furcsa figurákkal találkozik.

Igen, nyilván Jarmusch-t is sokan megemlítik, de például ezt a filmet nem láttam. Muhi András Pires, a film gyártásvezetője mondta, miután elolvasta a forgatókönyvet, hogy neki eszébe jut A kis Valentino és pár Jarmusch-film, amire én annyit mondtam, hogy ez akár jó irány is lehet, mert ezeket a filmeket szeretem.

Egyetértesz azzal, hogy az Itt vagyok generációs film, és egy bizonyos szubkultúrához kötődik?

Ilyesmit sokszor hallok, de istenigazából én egyszerűen arról csináltam filmet, ami érdekel, és amilyen közegben mozgok. Nem volt ilyen szándékom, hogy én most készítsek egy generációs filmet, és megmutassam, hogy milyenek a huszonévesek.

Mégis, a film a Szemle után elég hamar kultfilm-gyanús státuszba került. Ebben közrejátszhat, hogy az Itt vagyok alapproblémái nagyjából azonosak annak a rétegnek a kérdéseivel, akik ma elsősorban érdeklődnek a rövidfilmek iránt. A nyaranta a pesti kerthelyiségeket megtöltő, tettre kész, ugyanakkor a lehetőségre váró huszonévesekre gondolok.

Lehetséges… Az kétségtelen ezzel a témával és Jarmusch-sal kapcsolatban is, hogy nagyon szeretem a New York-i underground világát és a fekete-fehér filmeket. Van egy ilyen furcsa képen, hogy Budapesten is van underground, miközben ez nem nagyon igaz. Valahogy elérzékenyülök a fővárossal kapcsolatban, és azt akarom hinni, hogy a valóságban is létezik az Itt vagyok közege. Egy olyan világ, ahol lakótelepi lakásban lakik az ”országszerte híres” jazzénekesnő, ami amúgy így is van. És ez a közvetlenség báját kölcsönzi ennek a közegnek. New Yorkról hallottam egy olyan szöveget, hogy az az a város, ahol azt hiszed, Lou Reeddel utazol együtt a metrón, és a vicc az, hogy tényleg ő az. Ez Pesten is így van adott esetben, mondjuk Berger Dalma esetében, csak ugye egészen más okokból, semmiképp sem a város varázslatos bája miatt. Őszintén szeretném, hogy legyen Budapesten valós underground-élet, valamiféle mozgalom. Ugyanakkor azt hiszem, elég naiv képem van az undergroundról, és ez inkább vágyálom, mint valóság. Az ötleteim sokszor ilyen naiv vágyálmokból származnak.

A film első jelenete:

A filmet március 6-án, szombaton este lehet megnézni a Toldi moziban.