Egy kis politika
Egy álriportfilm Lajosról, a zsírégetőkrém-disztribútorról (Az ember, akit kihagytak, 2000) és egy könnyed kis választási szatíra (Egy szavazat, 2006); túlzás lenne azt állítani, hogy politikai felhangú filmek lennének. Nem kívánnak hiteles korrajzként helyt állni, nem informatívak; nem céljuk a manipuláció sem, nincs bennük konkrét, alátámasztott állásfoglalás, semmi kijózanító vagy továbbgondolásra kényszerítő hátsó tartalom. Inkább csak arról van szó, hogy kiaknázva a felszínes politikai ismereteinket komédiáznak kicsit a szórakoztatásunkra.

Az ember, akit kihagytak amolyan, “ha a nagyinak négy kereke volna..” típusú történetet mesél el. Bemutatja Lajost, a jelenleg kozmetikai termékekkel házaló ügynököt, aki ha annak idején egy véletlenszerű baleset következményeként, nem borítja le Orbán Viktor március 15-i beszédét egy pohár üdítővel (illetve önmagát egy tányér főzelékkel), már biztosan a Parlamentben építgetné az országot a többi kollégiumi csoporttársával egyetemben. Csányi Sándor (valószínűleg eddigi leghitelesebb szerepében) kellő visszafogottsággal formálja meg a büszke kereskedőt, egykori “kiemelkedő” gimnáziumi góllövő királyt, aki már idejekorán kénytelen volt megélni nem létező politikai karrierjének hamvába halását. A film “küllemre” igencsak iskolás, a képek néha homályosak, a ritmus szaggatott, a hang torzul, de pont ezek miatt válik még szánalmasabbá Lajos kálváriája. A végtelenül kisszerű, de azt fel nem ismerő ember sorsának bemutatására ugyanis az olcsó technikai apparátus és a látszólag silány kivitelezés tökéletesen rímel. Esetlen kézikamera pásztázza a történelmi jelentőségű koleszfolyosót, a roncstelepre kívánkozó autó beindítási nehézségei békaperspektívában jelennek meg, a vér komoly politikai karrier részleteit pedig egy homályos szobában meséli el Lajos, miközben a háttérben katonás rendben kisebb-nagyobb macifigurák hallgatják az előadást. Tóth Barnabás ezúttal véglegesen kasztrálta főhősét, elvéve tőle mindent, ami a férfit férfivé teszi.

Az Egy szavazat a mindenki által ismert, agyonrágott jobb-bal konfliktust helyezi előtérbe. Helyszín a jól bevált általános iskola, a hattagú számlálóbizottság megszokott páros felosztásban, és természetesen az egy döntő szavazat – az időközben jobb létre szenderült, jól szituált néni megmerevedett kezének szorításában. A felejthető, sablonos karakterek egy igencsak kiszámítható dramaturgia mentén skandálják meghatározott monológjaikat, amik bár helyenként egész találóra sikerednek, a filmidő nagyobb részében inkább kínos ismétlésként hatnak. A balosok pirosban, a jobbosok a női vécében, a fiatalok flörtölve – valahol középen, de inkább inkább a “nekem tökmindegy, csak legyen már vége” álláspontot magukénak tudva. Bontsunk vagy ne bontsunk ? – ez itt a kérdés. Ami a riporfilmben szellemes volt, az itt szellemeskedőbe csap át. A kisszerűség konstans, mind a hat figurára ugyanúgy érvényes, de a film tizennyolc perce alatt valahogy mégsem sikerül egy pillanatra sem együtt lenni velük. Legalább annyira kívülről vagyunk kénytelenek szemlélni az eseményeket, mint a hullára várakozó mentősök a folyosón.

Francia módra
Tóth Barnabás anno 1977 telén Strasbourgban látta meg a napvilágot, ami igen komoly hatással volt későbbi filmes pályájára. A francia nyelvhez és kultúrához való vonzódás a pár hónapja bemutatott nagyjátékfilmjében (Rózsaszín sajt, 2009) már egyértelmű, de kisjátékfilmjeiben is szívesen utaztatja karaktereit nyugatra a rendező.

A Vonaton a 2003-as Nisi Masa forgatókönyvíró pályázat díjazottjaként készülhetett el, és a végül tizenegy percesre vágott film azóta több nemzetközi elismerést is bezsebelt. (A fontosabbak közül: Cannes 2005 Semaine de la Critique, Cottbus – a zsűri különdíja, Aubagne – közönségdíj, Angers Premier Plans, CNC Prix de qualité, Marseille Közönségdíjas Filmek Fesztiválja – zsűri oklevele, Grasse – fődíj.) A film ügyesen illusztrálja a kommunikációs problémákat egy magyar és egy finn fiú közös vonatútjának bemutatásán keresztül, akik közös nyelv hiányában az ősi módszerhez folyamodva,  mutogatva próbálnak kapcsolatot teremteni. A dramaturgia valóban nagyon pontos, a film végig lendületes marad, külön említésre érdemes a kis komikus “történelmi” betét az első harmadban. A végkimenetel ugyan nem túl csavaros, de éppen elég kedvesen bugyuta ahhoz, hogy valóságosnak hasson. Az apró panelekből építkező film minden egyes darabja olyan szituációt mutat be, amivel nagy valószínűséggel már minden nyelvi gondokkal küszködő utazó találkozott: hogyan kérjünk szívességet, hogy kínáljunk ételt, hogy meséljünk a lányról, aki összetörte a szívünket. Jyri Kähönen hozza a finn karaktert a maga visszafogottságával és kicsit távolságtartó hűvösségével, de Tóth Barnabás is meglepően hiteles, a mitugrász, szalámis szendvicset majszoló magyar turista szerepében. Elmondása szerint ugyan főleg anyagi megfontolásból vállalta ő maga a szerepet (így csak egy vonatjegyet kellett fizetni), de szerinte a színészvezetés is sokkal könnyebb, ha önmagát kell megreguláznia. Akárhogy is, ezúttal működött a halmozott feladatvállalás, gördülékeny, szerethető film született.

Az Autogram a 2005-ös Angers Premier Plans Fesztivál tíz napos nyári Masterclass-ának keretei között készült el, ahova a rendezőt a Vonaton Cannes-i szereplése után hívták meg. A négy perces vizsgafilm ismét a nyelvi korlátokból fakadó problémákat feszegeti egy rövid, egy szituációs felállásban. A történet szerint egy fiú (Tóth Barnabás játssza ismét) autogramot szeretne kérni a híres francia színésznőtől (Jeanne Moreau – ő volt a kurzus egyik vezetője), amikor azonban egy véletlen folyamán tényleg találkoznak, a fiú szegényes szókincsének és zavarodottságának köszönhetően kénytelen beérni egy szénsavas üdítővel, némi aprópénzzel és egy hamis aláírással. Ez a film – függetlenül az ikonikus színésznőtől – egyszerű ujjgyakorlat csupán, de annak egyáltalán nem utolsó. Nagy előnye, hogy a néző képes beleélni magát a helyzetbe: bár irritálja a kamaszos szerencsétlenkedés, mégis saját életére való reflektálásra készteti, azaz hatást vált ki.

Záróakkord
A 2005-ös miskolci Celluloid Workshopon készült Kiállítás formai szempontból teljes mértékben kilóg a sorból, de alaptémájában, könnyedségében és keletkezésének körülményeit figyelembe véve némiképp rímelni látszik a (terep)Szemlére. Ebben az esetben sem volt túl sok idő az előkészületre, nagy szerepe volt a rögtönzésnek, és a színészválasztás is a véletlen műve. (Csík Sarolta  – korábban színésznő, majd színházi jegyszedőnő – neve véletlenül merült csak fel, és gyakorlatilag az utolsó pillanatban ugrott be.) A pár perces etűd szinte dallamosan lágy képszerkesztése és az ehhez gyönyörűen idomuló zenei betét (Pirisi László hangszerelésében) a nézői elvárások szisztematikus kifordításával szépen kiemeli a tartalmi mondanivalót, mely sokat tárgyalt kérdésre ad egy újabb alternatív válaszlehetőséget: mi számít művészetnek? Az említett (terep)Szemléhez hasonlóan tehát itt is az alkotás milyensége, az alkotói szándék és a közönség erre adott reakciója kerül a középpontba, kis mértékben tehát ez a munka is ars poétikus jelleggel bír. A történeti síkon túl azonban Tóth mintha valójában arcokból rendezne kiállítást: gyerekek mosolygó ábrázata, a grafikus figyelő tekintete megszakítva az idős teremőrt játszó hölgy mélyen ráncolt, papírvékony bőrének, határozott vonásainak visszatérő képével. A szem csupán az utolsó jelenetben nyugszik meg egy kicsit, hogy a látvány végül átadja a helyét a sugallni kívánt tartalomnak: műalkotás minden, amiről elhisszük, hogy az.

Tóth Barnabás látszólag tudja, mit akar, és azt is, hogy mit nem. Határozott elképzelése van az alkotói szándékról, és arról, hogy milyen úton szeretne haladni: ő a közönségnek készít filmeket, elkerülve az önmagáért létező “művészetet”. Tény, hogy a végeredmény tekintetében még előfordul, hogy a mérleg a kelleténél jobban elbillen a sablonos “kommersz” irányába, de egy túlgondolt, ám kevéssé sikerült munka után, rendre előáll egy olyan zsigeri filmmel, melynek erényei elvitathatatlanok. Amíg pedig Kiss Ferit mindig egy (terep)Szemle követi, az egyensúly fennmarad.