neowestern_1_lead

ESSZÉ

Egybegyúrt kánonok – A neowestern 1.

Kovács Patrik

2012/02/06

Konszenzusnak számít ugyan, hogy a neowestern élő-lélegző, a kortárs amerikai filmben egyre több alkotást számláló műfaji alosztály, azonban a jelenségre még a nemzetközi szakirodalomban sem találunk átfogó definíciót. Ennek oka, hogy a tendencia nem egyetlen narratív vagy stiláris vonulat szülötte, nem alkot mozgalmat, és nincs mögötte konzisztens ideológia. Fogalmilag kizárt tehát, hogy a neowesternt pusztán belső motívumvilága alapján azonosítsuk; a hullám csak a hagyománnyal való viszonya mentén határozható meg, sőt, maga sem más, mint szakadatlan dialógus a hagyománnyal. (Király Jenő is úgy ítéli, hogy a mindenkori műfajokat diskurzusfolyamoknak kell tekinteni.)

Ebből is következik, hogy a neowestern a kifejezés szorosan vett denotációjával ellentétben nem megújítja a műfajt, csupán összefogja és egyéni stílusvonásokkal gazdagítja a mindenkori kánon különböző rétegeit. Tévképzet, hogy a vonatkozó darabok jellegadó vonása az „újító” – avagy revizionista – szemléletmód volna. Azt, hogy ez mennyire így van, konkrét hatástörténeti konzekvenciák is igazolják, legutóbb Varró Attila (Filmvilág, 2011/6.) mutatott rá, hogy a határsértő attitűd korántsem ágyazható egy történelmi és politikai hatások által motivált haladáselvű periodizációba. A revizionizmus ilyetén tényezőktől függetlenül is realizálódó alkotói megfontolás, amely hasonló súllyal eshet latba az ezredfordulót követő neowesternek esetében, mint a harmincas-negyvenes évek B-szériás produkcióinak, vagy épp a hetvenes évek dekonstruktív áramlatának vizsgálatakor.

Szintén helytelen az a felfogás, mely a neowesternt a kortárs közegben játszódó westernnel azonosítja. A tárgyi szféra modernizálása ugyanis önmagában még nem feltétlenül jelent egyet a trendtörő gondolkodásmóddal. John Wayne kései westernjei közül például számos (Jake visszalő, A mesterlövész) az 1900-as évek elején játszódik, ám maguk a filmek lényegében klasszikus felépítésűek, és sem a konzervatív hőseszményen, sem a műfaj kétosztatú világnézetén nem változtatnak. Ugyanakkor még az első kortárs westernek sem hoznak látványos formabontást: Az utolsó cowboy (1962) nóvuma legfőképpen abban áll, hogy a vadnyugati életkörülményekhez makacsul ragaszkodó főhős és a túlfinomodott civilizáció (fejlett törvények, erőteljes motorizáció) keserű viszonyára helyezi a hangsúlyt; a Hud (1963) – részben továbbgondolva Anthony Mann tematikus vonulatát (Winchester ’73, Férfi Laramie-ből, A vadnyugati ember) – a család intézményét középpontba állító melodrámává formálja át a beszédmódot, tehát inkább eltávolodik a westernsémáktól, mintsem lebontja azokat; és csupán a néhány évvel későbbi Az üldözők (1966) szolgál radikális világképi és motivikus megoldásokkal (a film során ugyanis a kisváros képmutató, előítéletek által gúzsba kötött lakói fokozatosan a korabeli amerikai társadalom torzképévé silányulnak, míg a Robert Redford által játszott szökevény fegyencről a zárlatra kiderül, hogy valójában melegszívű férj). A közegmódosítás tehát kétségkívül öntudatos, ám egymagában véve mégsem forradalmi művelet, másrészt – mivel a western történetében számos alkotói iskola élt már vele – nyilvánvalóan nem könyvelhető el egyetlen irányzat vagy hullám védjegyeként.

Az üldözők

Az alosztály tehát – szemben például a neonoir nevezetű képződménnyel, amelynek esetében a konkrét műveknek inkább csak egy-egy elbeszéléstani vagy stilisztikai összetevője fejthető vissza az anyazsánerig – nem más, mint sajátos műfaj-változatok összessége, amelyben a klasszikus és revizionista tendencia számos korábbi alakzata keveredik egymással az eklektikus hagyományidézés égisze alatt, ugyanakkor egységesen hiányzik belőlük a kilencvenes évek posztmodern darabjainak komikussá ragozott öniróniája (Maverick, Gyorsabb a halálnál, Vadiúj vadnyugat). Nyilvánvaló tehát, hogy a vonulathoz a kétezres évek western-termésének csupán szűk köre tartozik, mégpedig a zsánerkritikus alkotások. A neowesternhez kapcsolódó konkrét filmeket tehát a zsánertudatosság foka szerint célszerű elkülöníteni és elemezni.

Egyik csoportjuk az „önkritikus neoklasszicizmust” képviseli: ezekben a művekben a dramaturgia alapvetően a konzervatív történetszerkesztés sémái szerint alakul, ám mind az elbeszéléstechnika, mind a konfliktustípusok terén tudatos szabálytalanságokat mutat fel. Az ortodox hősmítosz általában polarizált világrenddel párosul bennük, de szerkezetükben már ironikus grimaszok és trendtörő elemek is fellelhetők. Kevin Costner látszatra régimódi opusa, a Fegyvertársak (2003) például a hagyományos narratíva ütemével és felépítésével űz kreatív játékot. Nemcsak arról van szó, hogy a tempó iszonyúan lassú, de a diegézis javarészt nem is a válságszituációra fókuszál, döntő hányadában inkább a szabadlegeltetők rusztikus életvitelét illusztrálja. Spearman főnök (Robert Duvall) és Charley Waite (Kevin Costner) Budd Boetticher egzisztencialista szorongástól sújtott hőseihez hasonlóan otthontalan alakok, ám míg Boetticher filmjeiben a vadon is a konfliktusok háttérdíszlete, addig a Fegyvertársak állattartói szerves harmóniában élnek a természettel, s régen elvágták már a társadalomhoz fűződő kötelékeiket. Ebből is fakad, hogy Charley és Sue Barlow (Annette Bening) románcának ábrázolása szinte karikatúraszerűen túlcizellált és elnyújtott: mosolyognunk kell a közösségi életbe újraintegrálódó cowboy kamaszos félszegségén, a bárgyú gesztusokon, a túlkoros szerelmesek prózai gondjain, és az egész, a fináléra szinte már társadalmi melodrámává formálódó történetszálon.

A melodráma-hatás szintén erős Ed Harris Appaloosa – A törvényen kívüli városában: a szerelmi háromszög-helyzet revizionista formáit (Johnny Guitar, Bűntanya, Az utolsó napnyugta, Butch Cassidy és a Sundance kölyök) a rendező itt jóval fanyarabbá csavarja. A két harcostárs eleinte hevesen küzd a megnyerő modorú Allie (Renée Zellweger) kegyeiért, ám miután kiderül róla, hogy – Virgil (Harris) szavaival élve – „baszik mindenkivel, aki nincs kiherélve”, a túlhevült érzelmek átadják helyüket az illúzióvesztésnek és a gyanakvásnak. Míg a hagyományos westernben a szajhalét általában egy konkrét anyagi szükséglet vonzata, addig Harris mozijában nemcsak a nőalak elemi attribútuma, de párválasztási ösztönének működési alapja is, Allie ugyanis mindig az adott pillanatban erősebbnek látszó féllel létesít szexuális kapcsolatot. A dramaturgiai és karakterábrázolási szabályok pimasz áthágása azonban nem áll meg ezen a ponton: a fináléra a klasszikus nőpozíció Virgil karakterére helyeződik át. Hiszen Everett (Viggo Mortensen) a zárlatban a bajba jutott nő típusfigurájának kijáró feloldozásban részesíti öreg cimboráját. Egy kiprovokált párbaj során ugyanis agyonlövi a lakosság és Virgil életét megkeserítő mágnást (Jeremy Irons), majd belelovagol a naplementébe, elfogadva, hogy társa mégis a kurtizánt választja „helyette.” Az Appaloosa – A törvényen kívüli város tehát, mint a Fegyvertársak, nemcsak a betokozódott szerelmi tematikát gúnyolja, hanem retrográd módon újra is írja, amennyiben a férfi-nő kapcsolat születési rituáléját egy erőszakkultusztól, s ugyanakkor áldozatos kötelességetikától övezett férfibarátság felbomlási rituáléjával cseréli fel.

Appaloosa - A törvényen kívüli város

A két filmben még számos parallel motívum található, ám talán a legfontosabb az, hogy főszereplőik már régen izolálódtak a társadalomtól. Státuszuk tekintetében a Boetticher-életmű karaktereivel ápolnak rokonságot, hiszen valaha már birtokolták a tradicionális hőstípus anyagi és szellemi javait, ám néhány keserves sorsforduló következményeként később mégis páriák lettek. Furcsa határhelyzetüknél fogva Charley és Virgil az újklasszicista neowestern modellértékű alakjai is lehetnének: a régi ideálokhoz képest mindenképpen torzult figurák, de nem annyira elárvultak és renitensnek, mint a Nyugat egész valóságképét újrafogalmazó darabok szereplői. (A híres elméletíró, Will Wright praktikus rendszerében a Fegyvertársak és az Appaloosa – A törvényen kívüli város a „professzionális cselekményű western” kategóriájába foglalhatók:[1] a közösség funkciója mindkettőben elenyésző, szinte nullára redukálódik, és a társadalom intézményének helyébe az egyéni érdekek által motivált hősök ütőképes munkakollektívája kerül.)

A Fegyvertársak elidegenítő hatásai részben visszaköszönnek Andrew Dominik szentimentális jellegű balladájában is: a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007) már barokkos címében ígéri a gigantomán western bevett formáinak ironikussá tételét. A figyelemelterelés stratégiája itt is a prózai valóság statikus reprezentálásában artikulálódik: a cselekmény gerincét életképszerű blokkok adják, a drámai súlypontok és az akcióorientált szakaszok hányada elenyésző, és még a kimódoltnak ható narráció is csak közhelyes frázisokat variál ahelyett, hogy elmélyítené a felszínes karakterrajzokat. A premisszáról az általában kitűnő stílusérzékkel dolgozó Roger Deakins stilizált tájköltészete is eltéríti a befogadót: az operatőr természetfilmesre komponált nagytotáljai itt öncélú ékítmények, melyek nagyban fokozzák a tempó eredendő darabosságát. Ötletesebb a Seraphim Falls – A múlt szökevénye című film alkotóinak hozzáállása: ők a tájat következetesen kontrasztba állítják az elgyötört hősökkel. A közegváltás technikája Anthony Mann legnemesebb westernjeit idézi: a történet előrehaladtával párhuzamosan ritkul a táj, a bosszúszomjas családapa és űzöttje a hófödte hegyvidéktől a szikkadt sivatagig jut el. David Von Ancken rendező a thriller legősibb elemeire játszik rá, ám provokatív szimbólumai nem hordoznak valódi mélységeket, így az üdvtörténeti narratívát inverzbe fordító (ti. a havas környezet a mennyország, a napszítta pusztaság pedig a pokol vizualizálásaként is értelmezhető) tájábrázolás a produkció egyetlen unikális erénye. A Coen-fivérek regényátirata, A félszemű pedig néhány természeti jelenség (lombhullás, dér, a humusz megfakulása) ismételt megmutatásával egy korszak halálát nyomatékosítja.

Míg a Fegyvertársak és az Appaloosa – A törvényen kívüli város hősei magabiztos polgárőrök, addig a Jesse James… és A félszemű főszereplőit a csömör és a fásultság érzése hatja át. James legendáját számtalanszor megfilmesítették már, Dominik közelítésmódjában Samuel Fuller I Shot Jesse James című opusának szelleme kísért: a művek homlokterében a bandita és a gyáva merénylő ambivalens kapcsolata áll, és cselekményük hangsúlyosan Robert Ford antihősöknek kijáró fatalikus bukására irányul. Jesse alakja Dominik változatában is némiképp háttérbe szorul, sőt, szinte egydimenzióssá fakul, de szoborszerű paranoiáján néhol emberi árnyalatok is átderengnek. A rablóvezért kisiklott életpályája fénytörésében látjuk. Előképe Henry King vigasztalan hangulatú The Gunfighterének életunt bérgyilkosa, Johnny Ringo (Gregory Peck). Mindkét bűnöző belefáradt a vérontásba, és már a civil élet áldásait keresné, de hírnevük megmételyezi terveiket, a fiatalabb nemzedék ugyanis trónváltást sürget, s a megszürkült profik fejét követeli. James és Ringo későn lázadnak, az erőszak pusztító spiráljából már képtelenek kiszabadulni – egy-egy „örökségükhöz” méltatlan suhanc végez velük, de legendájuk túléli gyilkosaikat.

Fegyvertársak

Vidám akasztófahumor oldja fel Cogburn békebíró világundorát A félszeműben. Teátrális gesztusaiban, önemésztő életmódjában John Ford Együtt vágtattak című lovassági westernjének protagonistájára, Guthrie McCabe-re (James Stewart) ismerhetünk. Cogburn kis túlzással a cinikus, kiégett McCabe irónia és burleszk felé mélyített alakváltozatának is tekinthető: Jeff Bridges parádés alakításában a John Wayne által hajdanán méltóságteljesen játszott bűnüldöző csetlő-botló, kásás beszédű pojácává, s egyúttal a zsold fejében dolgozó hivatásos fegyverviselő típusfigurájának metsző paródiájává torzul. Egészen a haramiákkal vívott végső párbajig alkalmatlannak tűnik posztjára, akkor viszont – és ez már posztmodern fordulat – félelmetes gyilkossá avanzsál, és megmenti társait a fenyegetéstől. Az összképet az is árnyalja, hogy a klasszikus hős feladatait részben Mattie Ross, a bosszúvágytól hajtott gyereklány (Hailee Steinfeld) veszi át, mivel ő a kollektíva szellemi vezetője, és egymaga képviseli a jó szándékú idealizmust, míg a férfiakat alantasabb célok hajtják. A félszeműben tehát már kezdenek szétszóródni a tradicionális protagonista karakterjegyei.

Hasonló szerepképzet-lebontó eljárás jellemzi a Seraphim Falls – A múlt szökevénye és a Börtönvonat Yumába című filmeket is.  Hőseik, Carver (Liam Neeson) és Dan Evans (Christian Bale) céltudatos férfiak, de hiányzik belőlük a nemes hőseszményhez tartozó pisztolyművészi készség. Az egyik leszerelt ezredes, a másik puritán farmer – mindketten tudnak ugyan bánni a puskával, de foglalkozásuk jellegéből adódóan inkább egy munkaközösség irányítására rendezkedtek be. A konvencionális westernben ők a történetek háttéralakjai (a típus centrális pozícióba az ötvenes években, főként az eredeti 3:10 to Yuma és a No Name on the Bullet hatására kerül), ezekben a filmekben viszont egyedül kell szembenézniük mesterlövészi tudású ellenfeleikkel, és a narratíva bizonyos pontjain ki is szolgáltatják magukat amazoknak. Egyrészt tehát ezek a karakterek céljaikat már csak részlegesen tudják megvalósítani, másrészt az erkölcsi világrend polaritása ezekben a darabokban már kezd fellazulni, s a morális minőségek – valamint az opponáló figurák – közti határok spiritualizálódnak. Az ellenoldal képviselői is empátiát, sőt, szinte rokonszenvet ébresztenek a befogadóban (különösen a nyomokban szinte romantikusan idealizált Ben Wade), ugyanakkor később akár az életükre törő hősök védelmezőiként is felléphetnek.

(folyt.köv.)

A félszemű

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. Will Wright: A hatlövetű és a társadalom. In: Berkes Ildikó (szerk.): A western, MFIFA, Budapest, 1981.

Címke: , , ,

neowestern_2lead

ESSZÉ

meeks_sunday_sep20_413-large

KRITIKA

Source-Code-Film

KRITIKA

A magányos lovas

KRITIKA

bb

HÍREK

django-unchained

KRITIKA

BSS79

LISTA

batmanborító

Prizma 9

Prizma9Belivek-1

Prizma 9

191587-road4

KRITIKA

keira

ESSZÉ

abbalay

KINO LATINO

TheGreylead

KRITIKA

tinker

KRITIKA

Cowboys-and-Aliens-007

KRITIKA

bad-teacher_157485556_160644954

KRITIKA

tromp

KRITIKA

translead

KRITIKA

super8-4

KRITIKA

kinopoisk.ru

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu