Mikor a 2004-es Holtak hajnala-remake-ben az utolsó maroknyi túlélő alulmaradt az emberiség torzképeként megjelenő zombitömegekkel szemben, Zack Snyder gyors és végső búcsút vett a realista ábrázolásmódtól. Az ígéretes debütálást követő filmjeiben már nyoma sincs az emberléptéknek, munkáiban felnagyított, eltorzított és idealizált kreatúrák vonaglanak a vásznon, függetlenül attól, hogy ezt maga a műegész indokolja-e valamilyen módon (mint a 300 heroikus ókori kalandjában vagy a Watchmen: Az őrzők megalomán szuperhőstablójában), netán a tolakodó stilizáció nem több öncélú játéknál, szinte függetlenül magától a cselekménytől (lásd Az őrzők legendájának bizarr bagolycsatározásait). Legfrissebb munkájának már előzetes promóciója sem ígért különösebb stílusváltást, így az Álomháború egyetlen izgalmas kérdése az maradt, hogy vajon mire képes Snyder akkor, ha a korábbiakkal ellentétben nem készen kap egy turbósításra váró, jobb-rosszabb forgatókönyvet, hanem saját kútfőből vett ideákkal kell helyt állnia. Az elmegyógyintézetbe zárt Baby Doll és társainak kálváriája nagyjából olyan, mintha Tarantino és Terry Gilliam kamaszkorukban egy Charlie angyalai-maraton után összegányolták volna a Fekete hattyú videójáték-verzióját – stílusérzékük mögé bújva összehordva mindent, ami egy táncoló nőről és az akciófilmről eszükbe jutott.

Ahogyan az sejthető volt, az Álomháború leggyengébb pontját maga a szkript jelenti: az előzetes várakozásoknak megfelelően a történet csak ürügy arra, hogy Snyder kidolgozhassa fantazmagóriáit, így hiába próbál a zárlat halmozott fordulatain és didaktikus tanulságain keresztül valamiféle súlyt adni a korábbiaknak, filmje képtelen kitörni az eyecandy-gettóból. Ennél valamivel kínosabb, hogy hiába próbálja az Álomháborút az eszképista fantázia valamiféle védőbeszédének beállítani – direktebben, nyersebben és a felszínen egyszerűbben elmondva mindazt, amit Del Toro A faun labirintusában vagy Tarsem Singh a hasonlóan öncélú, de a midcult-közönségre sikerrel apelláló Zuhanással már kinyilatkoztatott –, ámokfutása éppen a fantázia hiányának köszönhetően tekinthető művészi kudarcnak. Míg a cselekményt leplezetlen módon a videójátékok leegyszerűsített küldetés-dramaturgiája irányítja (szerezz meg bizonyos tárgyakat, győzd le a bossokat), a csúcspontnak szánt akcióbetétek nem többek az utóbbi évek popkultúrájának összeollózott zanzáinál, ahol egyszerre köszön vissza a Return to Castle Wolfenstein a maga náci csodafegyverével, Kitamura Ryûhei zsánerferdítései batárnagy kardokkal meg rövid szoknyákkal, és a legátlátszóbb artifact-vadászós, sárkányölős fantasy-toposzok. Ahogy a Watchmenéhez hasonló, elképesztően erős soundtrack is többnyire feldolgozásokból és remixekből áll össze – már a nyitányban előrántva a Sweet Dreams egy újabb verzióját, ami nem is olyan régen még a Gamer – Játék a végsőkigben töltötte be az eszképista himnusz funkcióját –, úgy maga a cselekmény is minden percében hozott anyag. Az elmegyógyintézetes alapállás egyszerre idézi Dickens-t, az 1985-ös Visszatérés Óz földjére című mesefilmet (az immár elavult elektrosokk-kezelést a Viharsziget által újra divatossá tett lobotómiára cserélve) és American McGee kultikus Alice-videójátékát, rögvest kulcsfontosságúvá emelve utóbbi ikonikus böllérkését. Majd mintegy végső tisztelgésként a koherens történetmeséléssel szintén hadilábon álló, ám azt szerencsés esetben valóban meggyőző rémálmokkal helyettesítő Gilliam előtt, Snyder a Brazil slusszpoénját is különösebb változtatás nélkül update-eli.

Ám első saját szerzői műve csak látszatra ostoba és felszínes látványfilm, amely push-up melltartók, rakott szoknyák és robothadseregek vonzerejével kecsegtet. Szemben például az említett Zuhanással vagy Gilliam hibáival együtt is varázslatos Doktor Parnassusával, Snyder edzett iparosként, minden átszellemültség nélkül kezeli helyiértéken az ezúttal szó szerint vett Álomgyár által kínált kétórányi tömény eszképizmust. Az akcióbetétek minden esetben a főhős táncai során elevenednek meg, ezáltal egyenlőségjelet téve a látványon alapuló puszta szolgáltatás, a prostitúció és a tömegfilm közé: ennek fényében a fantáziáról szóló könnyes traktátusai nem többek keserű önparódiánál, amik a cinikus központi performansz-motívum mellett szándékoltan fals riposztokká értékelődnek fel. De a szórakoztatóipar apparátusának kifigurázásában – ahol egy vonagló nő és néhány csúcstechnikával összeszecskázott utánérzés már bőven elég a kielégüléshez – a mindezt verejtékes homlokkal és kéjesen szuszogva fogyasztó néző kapja a legnagyobb gyomrost, ezáltal megadva az egyértelmű magyarázatot a Sucker Punch eredeti címére. A váratlan tockost nem az expozícióból már könnyedén kikövetkeztethető zárófordulatok jelentik, hanem a néző-figurák ábrázolását átható undor és megvetés: Baby Doll táncait – aki társaival együtt már nevében is szimpla, tálcán kínált vágytárgy – az Álomháború célközönségének megfeleltethető, többnyire elhízott és taszító férfiak szemlélik nyálcsorgatva, akiknek alakja leginkább a pedofilpornó-oldalak állandó látogatóinak sztereotípiáira vezethető vissza.

Miközben tiszta erőből belerúg egyet közönségébe, ezáltal fordítva át a profi szolgáltatást gúnyos és öncélú játékká (amit mi sem illusztrál jobban, hogy egy ponton elszakad a fantasy-betétektől, egyszerűen negligálva az elvárható végső klimaxot), az Álomháború, mintegy saját létét is legitimálva, a különféle fantáziavilágokba menekülő bakfisok a nyolcvanas években az említett Óz-folytatással, illetve a Jim Henson-féle Fantasztikus labirintussal kikristályosodott, majd napjainkban a Zuhanás, a Coraline és a titkos ajtó vagy a Tideland által újra divatba hozott történetsémáját is a végsőkig hajtja. Az említett darabokkal szemben Snyder filmjében már nem létezik a valóság: a színházi függönyökkel és kipeckelt szemekkel keretezett digitális fantazmagóriákon kívül nincs megragadható realitás, a briliáns, elviekben még a filmbéli valóságot ábrázoló nyitójelenet éppolyan felnagyított rémlátomás, mint a későbbi hullámvasút vagy a valószínűtlen zárlat. Snydernél az álmokat utánérzésekből, blöffökből és hazugságokból szövik, de azért, mert a felhalmozott kultúrhordalékon túl már nem is létezik semmi – ebből a szempontból az Álomháború kamaszos egyszerűségében az utóbbi évek egyik legőszintébb kudarca. Egyik, jellemzően máshonnan való kulcsmondatával egyszerre idézi a hermeneutikát és Cronenberg eXistenZ-ét („Végig kell játszanod, hogy rájöjj, miért játszod.”), de az Álomháború magába záródó világában már nincsenek végső nagy megfejtések, csak üresen csengő tanulságok és évszázados mémek törmelékei, amik közt ott várakozik a menedéket kereső befogadónak szánt sucker punch.