A film noirt (This Gun for Hire, Blast of Silence) követően a modernista bűnfilmben bukkant fel újra a magányos bérgyilkos, akit ódivatú becsületkódexe hajszol páriasorsba, hogy aztán többfrontos háborúba induljon üldözői ellen: Jean-Pierre Melville szikár krimije, A szamuráj precedenst teremtett észokokon nyugvó történetvezetésével, illúziómentes nyersességével, de legfőképpen azzal, hogy – a japán roninok mintájára – a nyugati filmkultúrában is meghonosította a mizantróp ölőművészt, aki csak saját, jól körülpárnázott életterében boldogul. Számára a lakásajtó mögött erkölcsi labirintus tekereg, a kapcsolatépítés lehetősége eleve kudarcra ítéltetett, és a szakmai becsület megóvása még az életnél is magasabb rendű.

A hőstípus azóta mélyen belesimult a modern bűnügyi film legszerteágazóbb irányzataiba. Keserű kémthrillerben (A profi), heroic bloodshedben (A bérgyilkos), nagyvárosi akciódrámában (Leon, a profi), rideg heist movie-ban (Szemtől szemben) és transzcendentális szamuráj-parafrázisban (Szellemkutya) szóródott szét, de a mai napig vannak elszigetelt utórezgései az újhullámos megközelítésnek is – ezt a precíz kliprendező, Anton Corbijn egzisztencialista monodrámája, Az amerikai bizonyítja. Az új évtizedet azonban egy posztmodern értelmezés nyitotta meg: Michael Winner 1972-es Mestergyilkosából Simon West rendezett trendérzékeny remake-et.

Tünetértékű jelenség, hogy a kortárs amerikai újrafeldolgozások szinte semmit sem tesznek hozzá a forrásművükhöz, különösen jellemző rájuk az öncélú motívumfokozás, a szerkezet felhabosítása, s az eredetileg mélyen húzódó konfliktusok elmaszatolása. West, a többé-kevésbé tisztességes iparos (Con Air – A fegyencjárat, A tábornok lánya)  is hasonló hibákat követ el: egyáltalán nem az elfojtott bosszútörténet önértékéért esett a választása a poros Charles Bronson-filmre, sőt, az ő megoldásában az alapszituáció pusztán satnya váz, amelyre mereven tapad a dinamikus akciószekvenciákból szőtt borítás. Pedig Winner darabjának fontos sorvezetője volt a tompa kriptahangulat, amelynek fullasztó gőzében a keménykezű remete (Bronson) és az agyafúrt ifjonc (Jan-Michael Vincent) körbetáncolták egymást. Rituális csörtéjük letisztult, dialógusokban kifejezetten szegény dramaturgiára épült, világuk naturalizmustól szaglott; a modern ember bizalomhiányától, önmagába záródó, jeges űrjétől, amely sejtelmesen derengett át még a legőszintébbnek tűnő arcrezzenéseken is. Mindezt sápatag színvilág (mattsötét lakásbelsők, füstös szórakozóhelyek, csupasz homlokterek) és minimalista látványterv keretezte. A mestergyilkos akár A szamuráj amerikai párdarabjának is tekinthető, hiszen mindkettő hűvös eleganciával közelítette meg a gyökértelen outsider riasztó csömörét, és mindkettő egy kísérleti hőskorszak (francia újfilm, hollywoodi reneszánsz) jellegzetes terméke volt. Simon West friss remake-je viszont már egészen más elvárásokat tükröz.

A forgatókönyvírók, Richard Wenk és Lewis John Carlino csupán a cselekmény főbb körvonalait őrizték meg változatlanul: Arthur Bishop (Jason Statham), a veterán bérgyilkos végezni kényszerül árulónak bélyegzett mentorával, Harry McKennával (Donald Sutherland), a halálhír pedig előcsalogatja az öreg róka tékozló fiát. Steve (Ben Foster) látszólag semmiben sem hasonlít apjára: öntörvényű huligán, de Bishopnak feltűnik, hogy nincsenek skrupulusai, és meglehetősen hajlékony szellemiségű. Ezért szárnyai alá veszi a fiatalembert, aki gyorsan bele is tanul a szakmába.

Míg az eredetiben ez a történet hitelt érdemlően működött, és merev szerkezete teljes mértékben megszabta a feszültségteremtés mikéntjét, addig az új változatban West zakatoló rohamdramaturgiával kísérletezik. Narratívája ütemezetlen, lóugrásokban halad előre, és örökös pezsgéséből szisszenésnyi sorközök sem nyílnak a karakterközi viszonyokra. Nem hiába hallunk manapság annyit az amerikai akciófilm válságáról: A mestergyilkos is hűen példázza, hogy a műfajból a tudatosság, a formacentrikus gondolkodásmód veszett ki. A mai mozik pusztán csapongó ötletfüzérek, hátterükből ordítóan hiányzik a sémarendszer strukturálásának művelete. Korunk akciórendezői pedig – néhány kivételtől eltekintve – fantáziátlan mesteremberek, egy berozsdásodott ipar félművelt szakmunkásai. Nem történetekben, hanem eseményekben, nem koreográfiában, hanem kompozícióban gondolkodnak. A mestergyilkost is a szakadozó vonalvezetés, a nyakló nélkül csepegtetett akcióbetétek, a makulátlanra komponált beállítások kötik gúzsba. Eric Schmidt operatőr steril képmiliőt kever ki a rézsárga és az aranybarna különböző árnyalataiból – a habzó sörtől az utolsó kerámialámpáig minden tereptárgy ebben a színskálában tündököl. Az így kitenyésztett vizualitás émelyítő műviségével szinte fejbe kólintja a nézőt, és sajnos az összes mai akciófilm hasonlóképpen néz ki. Ehelyütt csak két, hasonlóan üres látványmozira hívnám fel a figyelmet: Pierre Morel „buddy movie”-ba hajló ügynökfilmjére (Párizsból szeretettel), és George Tillman Jr. szövevényesnek álcázott revansmozijára (Rohanás). Ez utóbbi egyik jelenete – melyben a metroszexuális küllemű bérgyilkospalánta munkába menet még visszarohan hálóingben pózoló menyasszonyához – tökéletesen beillene parfümreklámnak is. És sajnos A mestergyilkos esetében sem sokkal kedvezőbb a helyzet.

A film egyetlen mentsége, hogy – néhány kínosan papírízű párbeszédet leszámítva – nem is próbálja komoly darabként tálalni magát. Ennek tudatában az esetek többségében teljesen szabványszerű akciójeleneteket nincs értelme kárhoztatni. A detonációk hatalmasat szólnak, lángjuk kénsárgán lobog, bőségesen ömlik a hemoglobin, az agresszív duó pedig kíméletlen hentesként vág rendet a rosszfiúk sűrűjében. A dinamikus vágások, a rázkódó kamera, a spontánul ható koreográfia egy idő után bántó monotonitásba hajlik ugyan, de a látványos csúcspontok nem maradnak el. A felhőkarcoló belsejében zajló tisztogatás mellett a belváros kellős közepén megrendezett roncsderbi érdemel igazán említést. Noha a jelenet eszeveszetten hektikus, az a gyorsvágásokon alapuló sokkmódszer, ahogy mindezt a néző arcába robbantják, már-már tanítanivaló. Az már csak hab a tortán, hogy a hóhérpáros ukrán maffiózókra emlékeztető, brutális sortűzzel fejezi be az akciót. Bishop nem igazán válogat az eszközökben: kötelet dob a kliensek nyakába, nagy zaj kíséretében végez velük, és – a hájas szektavezér esetében – a furfangos mérgezésnél is többre taksálja a nyílt tűzharcot. Gerillamodora egyáltalán nem kifinomult bérgyilkosra vall, és ezt az elemi paradoxont Statham melankolikusnak szánt nagymonológjaival sem sikerül feloldani. Azonkívül a színész – aki küllemre inkább egy kelet-európai nehézfiú benyomását kelti – alkatilag sem alkalmas erre a szerepre, Charles Bronson tiszteletet parancsoló hűvössége ellenben maga volt a megtestesült tökély.

Ezek után az sem meglepő, hogy az új változatban a zárlat is ironikus grimaszba hajlik, s jelzi, hogy már réges-rég a posztmodern adrenalinfilmek korát éljük. Összességében pedig nagy kár, hogy az eredeti produkció modernista letisztultságát most rockandroll életérzéssel és bágyasztó sablondramaturgiával cserélték fel: ezért nem érte meg újra lerángatni a polcról az érdes egyszerűségével máig letaglózó forrásművet. Pedig a vérfrissítés manapság úgy kellene ennek a műfajnak, mint egy falat kenyér.