A korhatáros vígjátéksiker folytatása adekvát módon egy szalagszakadásos görbe éjszaka erőltetett ismétlésére hajaz: míg az első mulatságon számos jó sztorival és új barátságokkal gazdagodtunk, a második partin már szégyenteljes véglényként fetrengünk, miközben elkeseredetten próbáljuk újraélni és felüllicitálni a kellemes emlékként őrzött parti legendás részleteit. A Másnaposok 2. folytatásnak csapnivaló, nem is valódi sequel, inkább az első darab ötlettelen, harsány és alpári remake-je. (Spoileres szöveg!)

A Másnaposokra mint a 2009-es nyár meglepetés-kasszarobbantójaként emlékezhetünk, a hollywoodi öltönyösök azóta is Versace gúnyába bújtatott mellkasukat püfölik: R-kategóriás komédia ugyanis ekkora halom zöldhasút még nem fialt a mozipénztárakban. A folytatás ilyenkor futószalagon érkezik, hogy a könnyen felejtő publikum szürkeállományában egyéb audiovizuális impulzus se tudja felülírni az élményt. Igen ám, de a Másnaposok azon high concept vígjátékok közé tartozik, melyek egyetlen hatékony forgatókönyvírói ötlet mentén készülnek, esetükben – legalábbis épkézláb szkript híján – nehéz emelni a tétet. (High concept komédia jól sikerült folytatására a Shrek 2-től kezdve az Európai vakáción keresztül egészen az Éjszaka a múzeumban 2-ig láthatunk szemléletes példákat.) A központi ellipszis feloldása körül bonyolódó Másnaposok-szüzsé egyszerhasználatos narratív trouvaille (ha már egyszerhasználatos high concept, vizionáljunk folytatást például az Idétlen időkighez), a reciklálására tett kísérlethez a Másnaposok 2-ben látható helyszínváltoztatásnál jóval nagyobb alkotói erőfeszítésre lett volna szükség.

A Farkasfalka Las Vegas helyett ezúttal tehát Thaiföldön vágja taccsra magát; a Bangkok kínálta összes lehetőséget kiaknázzák, hogy macskajajos kutakodásuk közepette a korábbinál is drasztikusabb sokk-dózisok érjék a kiesett éjszaka eseményeivel szembesülő hármasfogatot. Phillipsék a legkevésbé sem erőltették meg magukat, nem is palástolják, hogy ugyanazt a kalandot kell végigülnünk. Egyedül a film expozíciója működik, az első részre tett utalások és a régi ismerősök még mosolyt csalhatnak az arcunkra, az alkoholgőzös puzzle összeillesztése másodszorra viszont már korántsem nyújt olyan felhőtlen szórakozást. A túlontúl is ismerős forgatókönyv szembetűnő hiányosságait ellensúlyozandó, a három főszereplő üvöltözve ripacskodik, rossz nézni az általában nagyszerű Ed Helms-t és az első rész parádés momentumaiért felelős Zach Galifianakist: előbbi hisztérikusan rángatózza végig a filmet, utóbbi teljesítménye és karaktere pedig az elmúlt két év önismétlő szerepvállalásai miatt szimplán unalmassá lett. A túlzásokba eső folytatásban mindenki a saját szánni való karikatúrájává degradálódik; Bradley Cooper felváltva izzad és káromkodik, míg mi Ken Jeong felettébb kínos mellékszereplésétől és kendőzetlen alfelétől feszengünk.

A Las Vegas-i kicsapongás gegjeit a folytatásban az aktuális helyszínhez illő, de hasonlóan vulgár-turista közhelyekkel helyettesítették: ha Thaiföld, akkor ugye kábítószer, prostituáltak, buddhizmus, illetve egzotikus állatok – ahogy az Hollywood vonatkozó nagykönyvében foglaltatik. Mike Tyson tigrise a sequelben egy péniszmániás, drogdíler majom, az elkötött rendőrautó pedig egy „elkötött” némasági fogadalmat tett szerzetes lesz, a társaságot nem bosszúéhes rendőrök, hanem a „csendrendeletüket” szankcionáló buddhista agyabugyálja el, Helms – akinek most nem a fogát verték ki, hanem tetoválást varratott az arcára – ezúttal nem házasságot köt egy éjszakai pillangóval: helyette egy ladyboy teszi őt magáévá. És még jól bele is élvez – a Másnaposok 2. egészére ez a fajta mocskos, leereszkedő alpáriság jellemző. Az első részben az ellipszis felderítése jobbára a nem mutatáson és a sejtetésen nyugodott (szaftosabb részeket csak a stáblista alatt láthattunk), a folytatásban már hímvesszőket lóbálnak az arcunkba, amik hol egy férfihez, hol egy-egy nagymellű hivatásoshoz tartoznak. Továbbá Jeong figurája révén Phillips most is bűnügyi cselekményszálat fűz az emlékrekonstrukció és az elveszett cimbora megtalálása mellé, még ha az második alkalommal tökéletesen súlytalanná is válik, Paul Giamatti cameójával egyetemben. Mi több, a lusta ötlettelenség netovábbjaként még az első felvonás Fekete Dougos félreértését is megismétlik. Duplán. Hát milyen nyomozás az, ami közben nem ér minket meglepetés? Ezek az elmebetegek még az eltűnt barátjukat is majdnem ugyanott „felejtették”, mint legutóbb. (És akkor Tyson érzéstelenítés nélküli foghúzással felérő performanszát még nem is említettem…)

Az opus a még egy bőrréteg lenyúzásának elrettentő iskolapéldája lehetne, mivel az alkotók az egyszer már jövedelmezőnek bizonyult formula nyilvánvalóan nézőátverő felöklendezésével, az előző felvonás csalódást keltő imitációjával operálnak. A Másnaposok üde újszerűségét és térdcsapkodós meglepetéseit keresve sem találjuk a folytatásban, pikáns filmkoktél helyett így áporodott kannás borral vagyunk kénytelenek beérni.