„You can’t stop stories being told” – ezzel a mondattal dacol Doctor Parnassus a sátánnal a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című filmben; márpedig a képzelet birodalmának felkent papjai hisznek abban, hogy a történetmondás tartja fenn az univerzumot. Legyen a tét az maga a világmindenség, vagy akár csak egyetlen ember élete, a fantázia mint téma leggyakrabban nem csupán önreflexív gesztus, hanem egyben önigazolás és ars poetica.

A képzelet világa témaként számtalan műalkotásban kapott már kulcsszerepet; ez természetesen érthető, hiszen maga a művészet is abba a szürke zónába kalauzol minket, amelyben valóságérzékelésünket kikapcsolva hajlandóak vagyunk befogadni és megérteni az egyes valóságelemeket egy sohasem létezett rendszerben újrarendeződő fantázia-konstrukcióban. A tematizált spirituális utazás abban különbözik ettől, hogy a fiktív kereten, vagyis a mű határain belül több valóság-dimenzió létezik, amelyek egymáshoz képest valósnak és fikciónak számítanak. Ilyen módon a befogadó magának a fantáziának a belső működésébe nyerhet betekintést, hiszen a valós dimenzió eseményeit direkt módon láthatja a képzelet szűrőjén keresztül újrafeldolgozva.

A különböző síkok kezelése többféleképpen is működhet. Míg a leggyakoribb megoldás az egyértelmű átlépőpontokkal elválasztott dimenziók használata (Oz, a csodák csodája; Alice Csodaországban; Egy jenki Artúr király udvarában; Zuhanás; Ahol a vadak várnak), számos film éles határvonalak meghúzása nélkül szervesíti a fantázia és a valóság világát (Ink; Az álom tudománya). A fantáziavilágban tett utazás sokszor egyfajta önismereti tréningként működik: egy megrekedt élethelyzetben kimozdítja az utazót, a valóság feldolgozhatatlan problémáit egyfajta álommunka szerint átdolgozva befogadhatóbb és rendszerezhetőbb módon jeleníti meg, így a képzelet síkján megoldott problémák mintát adnak azok valóságbeli megoldásaira is.

Az elmúlt hónapokban moziba került filmek közül Terry Gilliam a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmával, valamint Hajdu Szabolcs a Bibliotheque Pascallal nem csupán a színes mesevilágot, hanem az azt létrehozó emberi elme működését is bemutatják. Mind Gilliam, mind pedig Hajdu két síkon játszódó narratíva helyett egymásba ágyazott, bonyolult rendszert alkotó képzeletbeli világokat jelenít meg. A Bibliotheque Pascal esetében Mona többször is újrameséli élete eleve fantasztikussá ferdített történetét bábjátékká vagy esti mesévé torzítva; Terry Gilliam pedig egészen sajátos, elemző módon alkotja meg a képzelet különféle történetforgácsokból összeálló, de mesének nem nevezhető abszurdjait,  egységes  dramaturgia nélkül ábrázolva az  ellentétes erők által  szétfeszített eseményeket.

Míg Mona élete elviselhetetlen fordulatait jólszerkesztett történeteken keresztül dolgozza fel, a Doctor Parnassus esetében a fantáziavilágban vendégeskedő lelkek választásai terelik a történet folyását különböző irányokba. A felkínált lehetőség az alaphelyzet szerint Parnassus, azaz a teremtő fantázia, vagy Mr Nick és a boldog együgyüség választása.  A Parnassus által felkínált lehetőségek (mint arra a név mitológiai eredete is utal) továbbviszik a történetet, hogy abból mese és ilyen módon művészeti alkotás születhessen.  Ezzel szemben Nick a fogyasztói társadalom könnyű útját képviseli, olyan választásokat kínálva, amelyek megakadályozzák a mese folytatódását (magasztos vándorlás helyett kocsmát, románc helyett egyéjszakás hotelt, a homoszexuális rendőri tánckar helyett a mama szoknyáját ajánlja).  Ilyen módon míg a Bibliotheque Pascal csiszolt dramaturgiájával igazolja a kreatív fantázia erejét, Terry Gilliam éppen a történet dekonstruálása által teszi ugyanezt.

A kreatív fantázia mindkét filmben az életben maradás  feltétele, nem csak lelki, hanem anyagi szempontból is. A Bibliotheque Pascal főszereplői nagyrészt a fantázia áruba bocsátásából élnek; Mona bábszínházi előadása, Rodica néni jóslatai, és legfőbbképpen a Pascal által létrehozott felnőtt mesevilág mind a kreativitás financiális kiaknázása, míg velük szemben Viorel és Viorica teljesen naív, ösztönös fantáziával bír, amely tisztaságában tökéletesen átütő erejű és csodaszámba megy. Viorel, az erőszakos homofób gyilkos az, aki mellesleg rendkívül szimpatikus jelenség, és mindemellett rendelkezik álmai kivetítésének képességével. A fantázia használatának módja tehát több szinten jelenik meg; részben lelki okokból, a feldolgozhatatlan élmények elviselésének módjaként; részben öntudatlan, nagyerejű folyamként; részben apró vállalkozásokban, barkács-közegben értékesítve (Mona és Rodica saját üzletei); végül pedig nagyipari formában (maga a Bibliotheque Pascal).

Ugyanez a rendszer megjelenik a Doctor Parnassus-ban is, ott azonban a lelki szempont mellett egy spirituális, vallásos szempont is megjelenik. Doctor Parnassus egy olyan vallás főpapjának vallja magát, amelynek hite szerint az univerzum fennmaradása az örök történet örök mesélésén múlik. A film kulcsjelenetében Mr Nick, a sátán (akinek megjelenése időben és módban is rímel az örök történetből éppen felolvasott részletre) megállítja a történetet. Bár a mesélés abbamarad, és az univerzum továbbra is létezik, Parnassus-t mégsem lehet meggyőzni arról, hogy téved, miután jelet lát a sátánt lecsináló madár abszurditásában: a történet nem állt meg, mert valaki, valahol ebben a pillanatban is mesél valamilyen történetet (amely ha úgy tetszik, Parnassus és Nick örök játékának története, amelyet Terry Gilliam mesél éppen, és mesélői mivoltának bizonyításaképpen tojik a saját figurája fejére). Parnassus és Nick örök vetélkedése tehát a kulcs mindkettejük örök életéhez. Doctor Parnassus azonban, ugyanúgy, mint Mona, anyagilag is igyekszik értékesíteni kreatív fantáziáját, ám ehhez ő maga, az alkoholista csavargó nem érthet, ahogyan a faragatlan bűnöző Viorel sem tudná áruba bocsátani az álmait; ezért van szüksége a gyakorlatiasabb Percy-re, és Mona félprofesszionális módszeréhez hasonlóan csak mérsékelt sikerrel tudja eladni az imagináriumot. Mr Nick, az imaginárium részeként szintén tökéletesen elégedett a barkács-megoldásokkal, Tony viszont veszélyezteti Nick és Parnassus örök egyensúlyát: benne megvan a képesség, hogy kapzsi módon profi fantáziaiparrá tegye Parnassus családi vállalkozását. Terry Gilliam producerekhez kötődő viszonyát ismerve a tény, hogy a sátánnál is gonoszabb figura legfőbb bűne a naív, illetve a félprofin értékesített képzelőerő kizsákmányolása, különösen önreflexív gesztus.

Mindkét film egyszerre beszél az emberi lélek és képzelőerő működéséről, annak felhasználási módjairól, és arról, hogy hogyan veszélyezteti  életünket a fantázia eltűnése, vagy illetéktelen kezekbe kerülése. A képzelőerőhöz, valamint annak megnyilvánulásához való analitikus hozzáállás rokonítja őket leginkább; nem zsákmányolják ki a tematikát az örök és untig ismert toposzok megismétlésével, nem egyszerűsítik le a problémakört egy két síkon megoldott élethelyzet bemutatására; életvezetési tanácsok helyett önmagukról vallanak, így válva a művészet definiálásának két meghatározó tanulmányává.