A Miss Balával a saját valóságára rácsodálkozó mexikói film kikecmeregni látszik az elmúlt évek kiemelt alkotásai (többek között a Korcs szerelmek, A zóna vagy a Lake Tahoe) által kijelölt mederből. Az országot hatalmas intenzitással pusztító drogháború háttérelemből megkerülhetetlen vezérmotívummá növi ki magát a korábbi filmjeinek gyerekbetegségeit maga mögött hagyó Naranjo tolmácsolásában.

A kortárs mexikói film sikerszériáját a kétezres évek elején megalapozó Iñárritu-Del Toro-Cuarón, majd az évtized derekán befutott Plá-Eimbcke-Escalante generáció olyan visszatérő motívumokra fűzte fel alkotásait, melyek a helyi problémák bemutatásán túl szerzői önreflexiókként és társadalmi allegóriákként is olvashatók.^[1] Az évtized végére ugyanakkor ez a néhány félreismerhetetlenül mexikói fordulat olyan merev sorvezetővé szilárdult, ami a szolgai alkalmazásra és az olykor abszurdba hajló túljátszásra korlátozta a fiatal filmkészítők lehetőségeit. Az őseiket eltemető ifjú hősök határátlépésekkel nehezített próbatételének formuláját egy sor produkció szerette volna új színben feltüntetni. Ez hívott életre olyan próbálkozásokat, melyek erős műfaji keretet használva igyekeztek felfrissíteni a képletet (lásd a sci-fi tematikával feldúsított Sleep Dealert vagy a horrorfilm szörnycsalád-toposzát segítségül hívó Vagyunk, akik vagyunkat), illetve az egyes motívumok túlhangsúlyozásával léptek (volna) tovább (mint az óvodáskorú főhős családfői fellépését dramatizáló Abel, vagy a temetkezési vállalkozás örökösnőjének és a nagyapját gyászoló fiúnak egy koporsóban kicsúcsosodó románcát bemutató Never on a Sunday [Morirse en domingo]). A középgenerációhoz tartozó különc, „a mexikói Godard”-ként^[2] is emlegetett Gerardo Naranjo ha óvatosan is, de sikeresen mozdul el az ismert sablon korlátai közül, ami a rendező életművében is komoly előrelépés.

Naranjo széleskörű forgalmazásba nem került 2004-es angol nyelvű debütfilmje (Malachance) utáni két alkotásával a beilleszkedési zavarokkal küzdő, örökös elégedetlenségben sodródó önjelölt forradalmárok fájdalmas nihiljének megéneklőjévé vált. A végzetes szerelem vagy a dezorientált hős társadalmon kívüli tengődésének modernizmusból örökölt jegyei kerültek filmjeiben kevéssé árnyalt kortárs mexikói háttér elé, a közeg kidolgozatlanságát pedig szintén a modernista formanyelvből örökölt megoldásokkal (mint az ugróvágás vagy a diegetikus feliratok használata) valamint vizuálisan átgondolt, de a kritikai élt csupán meg-megvillantó ábrázolással igyekezett feledtetni. Így lett a Mexikói mozaik három történetszálat esetlegesen egymás mellé rendelő, a közös válságérzetre éppen csak rácsodálkozó, de az okokat érdemben nem vizsgáló tabló, a Voy a explotar pedig szárnyaszegett „lovers on the run”-mozi, ami a kamasz hősök zavart lázadozásának olykor kínosan odavetett fordulatokkal próbál súlyt adni, így sem az önkényes randalírozás értelmetlenségét, sem a felek közti társadalmi-politikai pozíció különbségéből adódó feszültséget nem képes kijátszani. A Miss Balával az életműben bekövetkezett szemléletváltás tehát nem csak azért szerencsés, mert Naranjo a korábbinál jóval nagyobb figyelmet szentel a boldogulás gátjaként tételezett körülmények bemutatásának, és ezáltal a puszta elégedetlenség-érzet helyett húsbavágó és valós súlyú veszélyhelyzeteket vázol, hanem azért is, mert így a korábbi – legfeljebb sajnálattal figyelt szociopata – karaktereket egy azonosulásra hívó, átérezhetőbb nézőpontú főhős váltja fel.

A cselekmény központi alakja a szinte minden snittben szereplő Laura, aki egy ártatlan lépés – a tartományi szépségversenyre való nevezés – utáni véletlen pillangó-effektus hatására involválódik egyre visszavonhatatlanabbul a Mexikó utcáit sújtó véres drogháborúba, így rajta keresztül tárul fel az a kusza és erőszakos rendszer, amelynek sajátos törvényei (jobb esetben) idegenek és sokkolóak a néző számára. A szembesülés élménye mint alapvető dramaturgiai mozgatórugó érvényesül a filmben, ami lehetőséget ad a rendezőnek, hogy egy folyamatosan megfélemlített karakter befogadói korlátaihoz társítsa az eseményeket, így kiemelt intenzitású élmények mentén követheti Laura útját a drogkereskedelemmel kapcsolatos összefüggések feltárásának vagy magyarázatának kényszere nélkül. Ezért tud a Miss Bala túllépni az elburjánzott társadalmi allegóriák körén, és érdemben folytatni a realisztikus háttér révén többlettartalmat hordozó, de alapvetően szórakoztató-történetmesélő latin-amerikai trendeket (lásd például a mexikói Anyádat is!, illetve Sangre, Sin nombre, a venezuelai Hermano vagy a kolumbiai Los colores de la montaña című filmeket). Naranjo filmjének önmagában is hangsúlyos társadalmi tudatossága nem csap át tolakodó moralizálásba, kritikája nem tesz különbségeket: végletesen lesújtó képet ad a korrupció mindenhová elérő hálójáról, még a tisztaság és szépség ideáljaként bevezetett hősnőjét is a cinkosság egyre terjedő mocsarába mártja.

A film szerkesztése és képi megoldásai ennek megfelelően javarészt a megrökönyödés, a kiszolgáltatottság és az átláthatatlanság érzékeltetése mentén szerveződnek. A visszatérő hosszúbeállítások, akár mozdulatlan (mint a rendőrautó belsejében vett snitt, ami a tiszta kilátás hiányával a megérkezés bizonytalanságát, Laura sorsának esetlegességét erősíti fel), akár mozgó kerettel dolgoznak (mint az Erdély Mátyás operatőr által már a Deltában is alkalmazott megoldás, amikor a szereplő egy merengő panorámázás végén a saját társítottjába lép bele, mintha önmagát látná meg), a hősnő elveszettségét és tehetetlenségét tükrözik. A kis mélységélességű, dezorientáló képeket olykor ügyesen koreografált fegyveres akciójelenetek szakítják meg, melyekben Erdély a főhősnő szemszögének korlátozottságára építő stratégiái ötvöződnek a Cuarón-Lubezki páros által az Anyádat is!-ban kidolgozott és Az ember gyermekében háborús jelenetekhez alkalmazott hosszúbeállítások hatásmechanizmusával, valamint az Escalante vagy Reygadas-filmekben látott minimalista erőszakábrázolással. A rezignált szemlélődés és a fordulatokat felfedő, a mozgással dramaturgiai többletet adó kamerakezelés közti átmenetet keresi Naranjo és Erdély, a végeredmény pedig éppen azt az eleganciát és kimértséget adja hozzá a Miss Balához, ami a rendező korábbi filmjeinek legkevésbé jellemző vonása volt. Az igényes fényképezés más módokon is érzékeltetni tudja a veszélybe sodródott nő felkészületlenségét, például a kirakat- vagy ablaküvegen keresztül felvett, majd a tükröződések révén újabb jelentésdimenziókat megnyitó képekkel, vagy a szépségversenyt bemutató szenvtelen totálokkal. Hasonló letisztultságot mutat a hangsáv is, ami szemben az említett „dackorszak-filmek” zenei mankókat használó felépítésével, a Miss Balában visszafogottságában hatásos, minimális nondiegetikus aláfestő zenét használ, és a zaj-zörej sáv kidolgozására helyezi a hangsúlyt.

A vizuális megoldások előtérbe nyomulása révén a rétegzettség, a rejtőzködés és a mesterséges felszín mentén terjeszti ki Naranjo pesszimista vízióját, ami a remény utolsó szikráit is kiirtja a film világából. Laura testének módszeres kizsákmányolása, a megfélemlítettség és a korrupció rendeli egymás mellé a szépségversenyt, a csempészetet és a rendfenntartó szervek működését. Ennek a bűnös rendszernek a média reprezentációs rétege adja a szintézisét, ami Laura képének híradóbeli rekontextualizálásával alakítja a figura sorsát, és ami a korrupció és a félrevezetés legitimitásának garanciája, a fennálló erőviszonyok újratermelője. A főhősnő senkitől nem várhat következmények nélküli segítséget, amíg a drogbandák fennhatósága mindenhová kiterjedő, beláthatatlan veszélyzónává változtatja az élettereket, az utca pár másodperc alatt háborús csatatérré, az otthon bázissá alakul. Így Laura „az ember, aki ott sem volt” balszerencsés szerepköréből józan, nem elítélhető döntések során jut el a szándékos közreműködésig, a bandavezér újbóli megkereséséig, és a szabadság végül büntetésévé válik, olyan életveszéllyé, amit szövetségesek és kizsákmányolók közbenjárása nélkül kell túlélnie.

A Miss Bala teljes kiábrándultsággal néz szembe Mexikó aktuális problémáival. Ugyan a záróképen a roncsolt tájban körbeforduló kamera megtalálja a főhősnő alakját, a háttérben mozgó bármelyik másik figurát követhetné, hogy bemutassa a drogháború által tönkretett következő sorsot. Naranjo a lázadás lehetőségeinek gyászolásában találta meg a mexikói film következő állomását, ahol a Miss Baja California szépségkirálynői címre áhítozó Laura Miss Balaként („Tölténykirálynő”) végzi, filmnyelvi játékok és allegóriák helyett pedig a döbbenet képei beszélnek a hat éve húzódó nyílt utcai harcokról.