theinnkeeperslead

ESSZÉ

Vérkomoly (Ti West horrorfilmjei)

Sepsi László

2012/03/07

Ugyan a fősodorban kevés műfajnak megy olyan rosszul a sora, mint a horrorfilmé, és az elmúlt években szinte eseményszámba ment, ha a hűvös multiplexekben olyan rémfilm pergett, amelyik nem egy korábbi darab remake-je, egy franchise folytatása, vagy nem tett rajta erőszakot a korhatár-mánia, a független és félamatőr szcénában mindennek ellenére a zsáner megállíthatatlanul burjánzik. Míg a splat pack alkotói a mai napig csupán megannyi beváltatlan ígéret, az ezredforduló után színre lépett olyan rendezők, mint Lucky McKee, Simon Rumley vagy Chad Ferrin egyenként kínálnak autentikus alternatívát a vérgőzös retromámorban tapicskoló kollégáikkal szemben. És nem utolsósorban itt van Ti West, aki talán egyedüliként próbálkozik azzal, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek hagyományait ironikus idézőjelek nélkül elevenítse fel.

West – aki nem keverendő szintén horrorban utazó névrokonával, a kortárs splatterkomédia kiemelkedő belezéseit (Vérszomjas idegenek, Kutyaház) jegyző Jake Westtel – annál a Glass Eye Pixnél indult, amely az elmúlt tíz évben az amerikai horrorfilm egyik legfontosabb műhelyévé vált. A Fear Itself számára rendezett epizód kapcsán már nálunk is méltatott Larry Fessenden vezette stúdió és forgalmazó rémfilmekre specializálódott részlege, a Scareflix Ti West mellett olyan ígéretes direktorok számára biztosított lehetőséget, mint Jim Mickle (Stake Land), Glenn McQuaid (I Sell The Dead), Graham Reznick (I Can See You) vagy a katasztrofális B-film és exploitation-utánérzésekben utazó James Felix McKenney (Satan Hates You). A családias hangulatot nem csupán az erősíti, hogy a társaság és haverjaik V/H/S címmel képviseltetik magukat az utóbbi egy-két év horrorszkeccs-dömpingjében (lásd még: Chillerama, The Theatre Bizarre, és a még be sem mutatott The ABCs of Death), hanem az is, hogy a Tromához hasonló kollektívaként rendre egymás filmjeiben munkálkodnak. West állandó hangmérnöke és zeneszerzője Reznick, McQuaid a látványtervező és trükkmester, Fessenden minduntalan rosszarcú csövesként cameózik, illetve a Trigger Manben még McKenney is felbukkan egy jól megérdemelt fejlövés erejéig. Követhető, ugye?

YouTube előnézeti kép A jelenleg beszerezhetetlen rövidfilm, a hátborzongató címet viselő The Wicked után West öt nagyjátékfilmet és egy websorozatot hozott tető alá, melyek nagyrészt valamely jól körülhatárolható húsz-harminc éves hagyományból építkeznek: a zombidenevéres The Roost a Frászkarika mintájára a nyolcvanas évekbeli tévés horrorshow-k, a Trigger Man a Gyilkos túra-jellegű backwoods-horrorok, a The House of the Devil a hetvenes évek sátánfilmjei, a The Innkeepers pedig ugyanezen évtized kísértethistóriái előtt tiszteleg. Az életmű egyetlen direkten ironizáló darabja, az eredeti szándék szerint John Waters camp gusztustalankodásait és a középiskolai mészárszék-filmeket összeházasító Kabinláz 2 egyben az ouvre legnagyobb skandaluma is. Habár West eredeti víziója soha nem jelent meg és az incidenst firtató interjúkból sem derül ki sok, annyi bizonyos, hogy a stúdió valamilyen mértékben újravágta Eli Roth pályaindító remekének folytatását, aminek nyomán West elhatárolódott a végterméktől, és csak azért nem az „Alan Smithee” név olvasható a stáblistán, mert az ifjú direktor nem tagja a szakszervezetnek. Pedig a Spring Fever alcímmel ellátott Kabinláz 2 nem kirívóan gyatra mozi, csak egy manapság már halmozott ocsmányságaival együtt is tizenkettő-egy-tucat splattervígjáték, amely vigyorogva dagonyázik a legkülönbözőbb testváladékokban és minduntalan kikacsint belőlük, idéz, sokkol és fekélyekkel fedett fedetlen kebleket mutogat, miközben mégis könnyed, mint a virágillatú szellők hozta tavaszi zsongás. Valószínűleg ez lett a veszte is: Ti West világában a horror nem tréfadolog.

Az egészestés debütálás, a The Roost volt az első és ez idáig az utolsó film, amelyből a rendező nem spórolta ki a kaján gúnymosolyokat sem, majd ezt később a saját neve alatt is vállalta. De a két felfogás – a zsánertudatos idézőjelek és az tradíció ugyancsak zsánertudatos, de iróniamentes rekonstrukciója – már itt is élesen elvált egymástól: a fiktív szombat esti borzalomshow házigazdáját a The Monster Squad Frankenstein-monstruma, Az embervadász Dollarhyde-ja és Az utolsó akcióhős Rippere, azaz a filmes gonosztevőként elhíresült Tom Noonan, kopaszon és fekete-fehérben monologizálva teremtette meg a színesben zajló események önreflektív keretét. Míg az említett keretjáték ugyanazzal a lendülettel mókázik az avítt díszletsírkövek között, mint az említett Chillerama vagy Creature Feature-féle horrorpop, az esküvőre menet lerobbant huszonévesek éjszakai kalandjai nélkülöznek bármiféle humort vagy iróniát, szenvedéseik és kínhaláluk éppoly húsbavágó, mint bármely korabeli low budget horror mosolytalan borzasztása. A két paradigma ütköztetése végül egyetlen jelenetben kulminál: a túlélők (egy fiú és egy lány) a sarokba kucorodva próbálják összeszedni magukat, egy West későbbi kézjegyévé váló csendes üresjárattal kipihenve a korábbi fáradalmakat – a házigazda és az általa képviselt felfogás ezt természetesen nem tűrheti, Haneke módjára tekeri át az unalmasnak ígérkező nyavalygást, hogy csak a következő zombitámadásnál lassítva engedjen szabad folyást a további eseményeknek.

YouTube előnézeti kép

A két évvel később, 2007-ben készült Trigger Man már teljes egészében lemond az efféle posztmodern gimmickekről, és izgő-mozgó, de olykor faleveleken is elidőző kézikamerával (írta, vágta, rendezte és fényképezte: Ti West) fotografálva immár minden cicomától mentes pőreségében prezentálja a balul elsült vadászkirándulás történetét, ahol csak az okkersárgával felírt főcím és a választott zsáner jelzik a műfajtörténeti kötődéseket. Ennél is fontosabb, hogy a Trigger Manben bontakozik ki először a később legalább annyit méltatott, mint elmarasztalt, jellegzetesen westi cselekményszövés: három huszonéves férfihőse a filmidő első harmadában unottan cselleng az erdőben, kettejük derült égből jövő halála villanásnyi sokk és két dörej a lombok között, hogy ezután az egyetlen túlélő a továbbiakban valamivel feszültebb lelkiállapotban folytathassa a bóklászást, egészen a vérbő zárlatig. A Kabinláz 2 után készült munkáit West már kivétel nélkül erre a szerkezetre húzza fel, elnyújtott expozícióik műfajismereti suspense-re és a hangsáv atmoszférateremtő erejére (még egyszer: Graham Reznick, akinek jelentősségét a The Innkeepers már cselekményelemeiben is hangsúlyozza, lásd a mikrofonok és egyéb hangtechnikai eszközök kiemelt szerepét) épülő türelemjátékát alig szakítja meg néhány elszórt sokkeffektus, legyen szó az ötrészes Dead & Lonely három epizódon keresztül húzódó randira készüléséről, vagy a The House of the Devil és a The Innkeepers ikerfilmjeinek órahosszat üres folyosókon kószáló hősnőiről. Innen nézve Ti West munkássága a legtisztább provokáció, ami az attrakció-orientált kortárs tömegfilmben csak elképzelhető, a modernizmus rajongói éppoly könnyedséggel felismerhetik bennük Deleuze idő-képét, mint Altman realista anti-zsánerfilmjeinek hatását, azzal a különbséggel, hogy itt a direkten hatásorientált elemek nem elpárologtak vagy idézőjelbe kerültek, hanem az intenzív finálékba zsúfolva végül mégis hatványozott erővel érvényesülhetnek.

West utóbbi két munkája már a low budget horrorfilmek állandó rákfenéitől is megszabadult: a The House of the Devil autentikus múltidézése (melyben mintha minden képkocka egy harmincéves rémremekből származna) és a The Innkeepers bravúros Ragyogás-hommage-a karcos videofelvételek helyett szokatlan vizuális eleganciával és kecses kameramozgásokkal tüntet, felülemelkedve a kortárs szcénában megszokott formanyelvi standardeken. Letisztult stílusa egyben ráirányítja a figyelmet az eddigi életmű legfontosabb tematikai sajátosságára: a fenyegető borzalom a modernista horrorfilm hagyományaihoz hasonlóan újra maga a Semmi lesz, az olykor fel sem ismert szorongásaitól fuldokló Egyén gyötrelmes találkozása a szinte cinikusan szenvtelen univerzum befolyásolhatatlan erőivel.

YouTube előnézeti képBármit is teszel, nem állíthatod meg.” – hangzik a The House of the Devil és a West-életmű tételmondata is egyben, miközben a feláldozásra szánt hősnő tehetetlenül vonaglik, az égen pedig bekövetkezik a rítusnak apropót adó holdfogyatkozás. Ugyanez a kiszolgáltatottság és tehetetlenség határozza meg a többi West-figura sorsát is: magánéleti határhelyzethez érkezve (a Kabinláz 2 hősei évzáró bálra készülnek, a Dead & Lonely lúzere egy szakítást szeretne kiheverni, a The House of the Devil eminense első lakását próbálja finanszírozni, a The Innkeepers hebehurgya szobalánya pedig utolsó hétvégéjét tölti a bezárásra ítélt hotelben) ténferegnek a lezárt múlt és a még el nem kezdett jövő közti ürességben, ahol végül a szorongásaikból kinőtt borzalmak törnek az életükre. Eltekintve a Dead & Lonely csábító vámpírjától (aki ettől még éppoly feltartóztathatatlanul zúzza szét a férfihős magánvilágát, mint a lenti felsorolás tagjai), Westnél a fenyegetés minden esetben absztrakt entitás: a The Roost denevérjeit valójában egy showműsor belső logikája és mindenható házigazdája irányítja, a Trigger Man orvlövészeit a zárójelenetig csak a semmiből érkező golyóik jelzik, a Kabinláz 2 megállíthatatlanul terjedő húsevő baktériumánál pedig csak a Végső állomás-sorozat láthatatlan Halál-figurája tekinthető elvontabb splatter-szörnyetegnek. A The Innkeepers ünnepelt tavalyi meglepetésfilmje egyben West eddigi magnum opusa és világlátásának kiteljesedése, a megszokott nyolcvan perc körüli játékidő már két órásra nyúlik, szellemvadászatra induló főszereplője szomorú sorsát pedig nem az ódon falak közt osonó kísérteteknek, hanem saját frusztrált nyughatatlanságának köszönheti. West a The Innkeepers-szel eljutott az egyik legkíméletlenebb horrormotívumhoz, az egyén motivációiban és személyiségében rejlő kikezdhetetlen determinizmushoz (lásd még a két nagy elődöt, a már említett Ragyogást és a Roeg-féle Ne nézz visszá!-t), miközben vesztét érző hőse mindinkább szétcsúszva kutatja a nagy Titok nyitját és az események mögötti magasabb rendű logikát – egyúttal minden korábbi figyelmeztetést önbeteljesítő jóslattá átlényegítve.

Míg Lucky McKee, Simon Rumley vagy a megannyi jobb-rosszabb torture porn rendező a naturalista karcossággal ábrázolt feltépett húsban és a mindennapi pszichopatológiában keresgéli a leghatékonyabb borzalmakat (egyben a nyugati társadalom legelvakartabb fekélyeit), a retrohullám nosztalgiáját mintegy kiteljesítő Ti West utóbbi két filmjével nem csak külsőségeiben vezet vissza a hetvenes évek finoman megmunkált nyomasztásaihoz. Stílbravúrjaival és történetszövésével újra a vászonra vetít valamit egy szenvtelen világegyetem fatalista rémmeséiből.

YouTube előnézeti kép

Címkék: , , , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
bb

HÍREK

bobcatlead

ESSZÉ

1377500922

AJÁNLÓ

278914

KRITIKA

American-Mary2-726x248 (1)

KRITIKA

django-unchained

KRITIKA

BSS79

LISTA

batmanborító

Prizma 9

01

ESSZÉ

Prizma9Belivek-1

Prizma 9

playboy

DIA/FILM

hcl3

KRITIKA

wn-bunnies-hellraiser

PRIZMATUBE

henr

TRAILERPARK

moonrise-kingdom-whysoblu.com-31

ESSZÉ

RaidersLostArk_138Pyxurz

LISTA

191587-road4

KRITIKA

IMG_2757.CR2

DOUBLE FEATURE

TheGreylead

KRITIKA

contralead

INTERJÚ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu