AJÁNLÓ

Az úton menj tovább – Inside Llewyn Davis

Huber Zoltán

2014/01/28

A Coen-fivérek immár három évtizede tartó műfaji odüsszeiája tovább folytatódik.

Az Inside Llewyn Davis az igen beszédes címet viselő Ó, testvér, merre visz az utad? fő csapásirányán halad, miközben érinti az életmű fontosabb gócpontjait is. Hamisítatlan szerzői darabról, egy újabb markáns Homérosz-variációról van tehát szó: a nagy gazdasági világválság nagy amerikai mítoszai (blues, gazdagság, gengszterek) után most a korai hatvanas évek folk-színterén bolyongunk. Szatirikus párdarabjával ellentétben az Inside Llewyn Davis nem stilizálja a választott időszak markáns ikonográfiáját, a kor atmoszféráját gyönyörű képekkel, nagy adag melankóliával és rendkívül száraz humorral teremti meg. Passzívan sodródó hősünk egy komoly ember, aki rezignáltan veszi tudomásul az életét eluraló káoszt. Nyilvánvaló közreműködése ellenére egy olyan emberről van szó, aki tulajdonképpen ott se volt a néhány évvel később Bob Dylan áttörésével divatossá váló zenei stílus születésénél. Llewyn egy Ulysses névre hallgató macskával couch-surfingel és néhány dollárért haknizik, miközben Barton Finkhez hasonlóan ő is az igaz művészetről álmodik. Akárhonnan nézzük, az elképzelt énekes-gitáros keserédes portréja mögött a teljes Coen-univerzum felragyog.

“Ebben nem látok túl sok pénzt” – jelenti ki szűkszavúan a nagyhatalmú producer, miután meghallgattunk egy szívhez szóló balladát. A kereskedelmi siker és a művészi hitvallás örök ellentmondása Coenék egyik visszatérő szerzői motívumai, ám az idézett mondat ebben az esetben pimasz önreflexióként is értelmezhető. A Greenwich Village-i folk-mozgalom kibontakozása egy dalbetétekkel megspékelt életrajzi drámában elmesélve semmiképpen sem nevezhető ígéretes slágertémának, a fenti cinikus megjegyzés így a film fogalmazói kilátásait is frappánsan megelőlegezi. Hiába a nagy műgonddal, tökéletes arányérzékkel kibontott alkotói koncepció és a fantasztikus színészi alakítások, az Inside Llewyn Davis sorra lemarad a fontosabb díjakról. Az elismerő kritikák és méltatások ellenére a film bevételei meg sem közelítik majd az ünnepelt Coen-darabok imponáló eredményeit.

YouTube előnézeti kép

A testvérpár az évek múlásával egyre megfontoltabban és árnyaltabban fogalmaz, a letisztuló filmnyelv filozofikusabb látásmóddal, átgondolt karakterábrázolásokkal és sokkal finomabb humorral keveredik. A film barnás-szürke látványvilága, az elegáns tempó hipnotikus erejű, míg antihősünk gyakran szürreálba hajló kalandjai, illetve a jellemét nagyban meghatározó folk-szcéna között mindig kellő távolság marad. Llewyn elhivatott művész és lelketlen szemétláda, egyszerre visszataszító és szeretetre méltó figura: a két énje közötti átjárást a zene biztosítja. Az önmagukban is értelmezhető, egy szál gitáron előadott dalok (Oscar Isaac elképesztően jó) feltárják a karakter láthatatlan oldalát, mégsem telepszenek rá a cselekményre. A szenvedélyes, mélyen átélt előadások és a katasztrofális életvitel között vibráló ellentmondások feszülnek. A jellemét kísérő izgalmas kettősségek nemcsak a főhőst és a fontosabb mellékszereplőket, de a történetet és a megidézett korszellemet is átjárják. Coenék elrajzolják a kalandokat, tisztelegve karikírozzák a választott zenei színteret, ám elsősorban a hős viszontagságai érdeklik őket.

Bármerre jár, Llewyn Davis akaratlanul is rombol és felfordulást okoz. Állandóan kihasználja az embereket, majd megvetéssel viszonyul hozzájuk, mert hagyták magukat kizsákmányolni. Az önmagába záródó történetben anti-Odüsszeuszként sodródik az árral, a szándékosan túlzó fordulatokat és groteszk mellékfigurákat ugyanazzal az egykedvű beletörődéssel fogadja. Szimbolikus utazása során végig önmaga elől menekül, ám paradox módon mindig ugyanoda érkezik vissza. Llewyn otthontalansága és céltalansága nem heroikus erény, hanem kicsinyes és ellenszenves jellemhiba, ám amikor énekelni kezd, egy csapásra minden más színben tűnik fel előttünk. A hétköznapi ember és a művészi alteregó egymás ellen dolgoznak, a film mégsem a művészi zsákutcáról mesél. Az egykori zenésztárs öngyilkossága végig ott kísért a történt hátterében, az elhúzódó gyász így az egyik lehetséges, de nem kizárólagos magyarázata a hős viszontagságainak.

Ha a filmről lehántjuk a folkos réteget, majd a depresszió motívumát is zárójelbe tesszük, egy olyan előadó portréja rajzolódik ki előttünk, aki az önismétlés, a megalkuvás és a hétköznapi gondok démonaival küzdve a saját hangját keresi. A Coen-fivérek és hősük között kirajzolódó párhuzamok egészen nyilvánvalóak, az Inside Llewyn Davis bezáruló narratívája távolról sem tragikus, a történetben ha csak pillanatokra is, de többször felvillan a kiút lehetősége. Az író-rendező testvérpár minden eddiginél távolabbról, már-már kegyetlen objektivitással tanulmányozza a figurát, a szomorkás hangulatokat pedig finom iróniával, a korai darabokat idéző morbid humorral ellenpontozzák. A történet végén Llewyn ugyanabban az olcsó kocsmában haknizik, mégis változtat a repertoáron, a háttérben pedig egy pillanatra a hírnevet és (anyagi) elismerést szimbolizáló Dylan alakja tűnik fel. A Coen-fivérek kezei között minden történet egyedi fénytörésbe kerül és a legnagyobb elkeseredettségben is megcsillan a remény. Lehet, hogy ebben most nincs pénz, és a közvélemény ízlése is csak lassan változik, a művésznek nincs választása. Az alkotói odüsszeiának folytatódnia kell, akár az otthon nyugalma várja, akár nem.

YouTube előnézeti kép

Címke: , ,

KRITIKA

KRITIKA

HÍREK

ESSZÉ

KRITIKA

ESSZÉ

DOUBLE FEATURE

ESSZÉ

KRITIKA

ESSZÉ

ESSZÉ

ESSZÉ

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

LISTA

KRITIKA

ESSZÉ