Nem kifejezetten gyakori jelenség, ha egy hányattatott sorsú, annakidején több éves előkészületi Purgatóriumban vergődő filmről pozitívan, mi több lelkesen lehet nyilatkozni, mivel a sorozatos rendezőcserék és forgatókönyv-újraírások az esetek nagy részében baljós nyomot hagynak a végeredményen. (Hogy s mint, Jonah Hex?) A 2007 óta hányódó Pénzcsinálót is számos balszerencse sújtotta: a David Frankelt váltó Steven Soderbergh dokumentumfilmes, beszélő fejes megközelítésétől lázgörcsöt kaptak az öltönyösök, s azon nyomban felhívták a capotés Millert, a tervezetten 2009 nyarán kezdődő forgatást az utolsó pillanatban állították le, végül Aaron Sorkint kérték fel, hogy dolgozza át Steve Zaillian szkriptjét, aki eredetileg Stan Chervin vázlataiból, aki eredetileg Michael Lewis könyvéből dolgozott. És ráadásul 2010 októberében a MoneyBART-tal még a Simpsonék is elkészítették a saját verziójukat…

A legtöbb idegen nyelvre lefordított magyar irodalmi mű (Az ember tragédiája), a legismertebb élő hazai animációs filmrendező (Jankovics Marcell), az idehaza leghosszabb ideig gyártásban lévő (23 év), ráadásul hosszát tekintve is a legterjedelmesebb rajzfilm (160 perc), a legmonumentálisabb és legdrágább hazai animációs vállalkozás a rendszerváltozás óta (a film alkotói hozzávetőlegesen 700 millió forintra saccolják a film gyártási költségeit). Minden kétséget kizárólag a legek filmjével állunk szemben.

A Titanic Filmfesztivál egyik versenyfilmje Janus-arcú alkotás: a felszínen a névtelen tálib forradalmár Guantanamót és a természet poklát megjárt története, míg balladai homályával, meg nem nevezett szereplőivel és helyszínével, illetve dialógusmentességével valójában egzisztencialista és kompromisszummentes számvetés életről, halálról, az ember igazi mivoltáról. Skolimowski az emberi és állati létezés közötti hajszálvékony határt feszegeti, kiszolgáltatott antihősét primer ösztönök szintjére taszítva.

Éjfekete, a politika korrektséget rendre kikezdő humorral átitatott buddy movie-t készített az Erőszakikat jegyző Martin McDonagh testvére. A 2008-as gyöngyszemhez hasonlatosan A Guardistát is dialógusalapú forgatókönyv hajtja, neurotikus bérgyilkosok helyett egy rasszista rendőrtisztre irányítva a reflektorfényt. A címszerepet alakító Brendan Gleeson jutalomjátéka ez, melyben a festői ír táj és közeg is hangsúlyos karakterré lép elő, miközben a rend rendetlen őrének egy nemzetközi drogkartellel és egy afroamerikai FBI-ügynökkel is birokra kell kelnie.

“Teljes joggal feltételezhetjük, hogy Dexter Mayhew és Emma Morley kettőse olyan ismert párosa lesz az angol irodalomnak, mint mondjuk a Heathcliff–Earnshaw vagy a Darcy–Bennet duó. Nicholls persze semmit sem talál fel, épp csak hús-vér karakterekről mesél el egy mindenki által átélhető történetet üde stílusban, a végeredmény azonban még akkor is szemtelenül elragadó, ha ismerjük a trükköket.”

Ha idegesen rezzensz össze egy hurutos köhögés hallatán. Ha viszolyogva nézed, ahogy embertársaid fedetlen szájjal tüsszentenek. Ha önkéntelenül is arrébb húzódsz, mikor orrot fújnak melletted a villamoson, akkor a hollywoodi kaméleon nagyon is valós borzalmat tematizáló, „hétköznapi” katasztrófafilmje gyomorszájon vág. Soderbergh ezúttal ugyan nem Traffic-kaliberű tablót készített, s mivel a sok szálon futó narratíva önnön áldozatául esik, filmjét csak nagyon is átélhető problémafelvetése, no meg a korántsem elhanyagolható nüanszok miatt lehet igazán dicsérni.

Az október 14. és 18. között megrendezésre kerülő Finn Filmnapok látogatói hat mű megtekintésével ízelítőt kaphatnak az északi ország közelmúltbeli filmterméséből. Az elmúlt évtizedben komoly fellendülést mutató finn filmművészet iránt érdeklődők a Toldi moziban szervezett vetítéseken többnyire kortárs, az északi hagyományoknak megfelelően emberi viszonyok feltárására koncentráló történetekkel találkozhatnak. Bár a tavalyi Hercegnő ebből a szempontból valamelyest kilóg a sorból, hiszen a cselekménye jórészt egy elmegyógyintézet területén játszódik az 1940-es és ’50-es években, mégiscsak a különleges címszereplője körül kialakuló emberi viszonyokról mesél.

A nemzetközi vizekre is kijutó ausztrál műfajfilmeknek gyakran közös védjegyük az animális szintre süllyedt mikrokozmoszok, illetve a civilizációs hatásoktól érintetlen, szinte prehisztorikus gondolkodásmódot tükröző közösségek bemutatása. A Mad Max fásult disztópiájától kezdve néhány határsértő neowesternen (Az ajánlat, Red Hill) keresztül egészen a gengszter-tematikát szikár családregénybe oltó Animal Kingdomig terjednek a szigetország idevonatkozó exportmozijai. Az egyre növekvő ázsiójú Blue Tongue Films egyik oszlopos tagja, a rövidfilmes porondon (I Love Sarah Jane) korábban már bizonyított Spencer Susser debütáló nagyjátékfilmjében a sivatagos ausztrál tájak felett lebegő Káoszt katapultálja a kilencvenes évek leharcolt kertvárosi Amerikájába. A Hesher finom eszközökkel szellemíti át a jól ismert világábrázolási hagyományt, egyetlen szimbolikus értékű hősbe sűrítve a társadalmi kereteknek nekifeszülő primitív spirituszt, míg a koncepció főtengelye a gyermeki identitásképződés és a családi veszteség-feldolgozás bevett témáit fedi le.

Akár tetszik, akár nem, a sztereotípia szükséges dolog, kivált, ha filmekről van szó, és kivált ha nemzeti filmgyártásokról beszélünk, főként, ha Európa egyik jellegzetes országának, jellegzetes terméke kerül nagyító alá. Eképpen a brit film bájosan keserédes, a spanyol film pedig harsány és piros, a magyar film depresszív és lompos. Ennek mintájára a német film is hordozza magán az őt megillető attribútumokat, mi több, az elmúlt évtizedekben szinte minden körülmények között rátalált arra a motívumkincsre melyet múltjának köszönhet; bűnt, bűntelenséget és bűntudatot pedzegető sztorijait pedig rendre fegyelmezett, irritálóan kimért ritmusba és képekbe komponálja, hogy nyomasztó precizitással, zseniális érzéketlenséggel terrorizálja nézőjét.

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy a mozipénztárnál kicsengetett jegyár és a rászánt idő után csalódott a választott filmalkotásban, és kedve lett volna keserűségét néhány keresetlen szóval és gesztussal kifejezni a film alkotóinak, de végül ráébredt, hogy ezen vágyának kielégítése csak még több időt és csalódást jelentene, így bosszankodva letett tervéről. A Kiságyúk című film feloldhatja frusztrációnkat: főhőse, a dührohamait uralni képtelen, börtönviselt Tonny szűkre szabott láthatási idejében szórakozni szeretne gyerekeivel, így téved be az elismert művész, Klaus Volker legújabb filmjére, amely unalmasnak, zagyvának, és öncélúan kegyetlennek bizonyul. A mozi előcsarnokának szétverése után Tonnynak nem sok esélye marad, hogy továbbra is találkozzon a gyerekeivel, felszabaduló idejét így az infantilis rendező felkutatására és megleckéztetésére szánja, egy véletlen folytán pedig Klaus forgatásán is átveheti az uralmat. Bár az alapötletet az a széles körben elterjedt sztereotípia táplálja, hogy a művészfilmeket önmagukat bálványozó, túlfizetett nyikhajok rendezik, végül kiderül, hogy az is nagyon el tud hasalni ebben a szakmában, aki mindig mindent jobban tud.