Stories-We-Tell-Sarah-Polley

KRITIKA

Koncentrikus körök – Apáim története

Huber Zoltán

2014/03/10

Ahogyan azt a kissé félrefordított, erőteljesen orientáló (és spoileres) magyar cím elárulja, a kanadai színész-rendező Sarah Polley két játékfilmes rendezése után dokumentumfilmet forgatott és a kameráját egy régi családi titokra irányította. A művésznő amolyan oknyomozó riporterként ered az igazság nyomába és a múltat szeretné feltárni, az Apáim története ezért a családtagok és érintettek elbeszéléseiből rekonstruálja az eseményeket. Az interjúkat Polley az apja által írt és felmondott narráció köré építi, illetve archív felvételekkel gazdagítja. A rendezőnő módszere első pillantásra talán idejétmúltnak tűnhet, a “beszélő fejek” mégsem lesznek unalmasak. A felvetett kérdések fontos témákat boncolgatnak, a rögzített beszélgetések pedig két szempontból is rendkívül érdekessé válnak.

A különböző nézőpontok és beszámolók ellentmondásai a nyomozás izgalmát kínálják, a családi múlt feltárása a klasszikus krimi receptúráját követi. Polley mégsem válhat hideg fejjel gondolkodó, adatokat elemző rendőrré vagy cinikus detektívvé. Bár az eseményeket szeretné kívülről szemlélni, mindez lehetetlen, hiszen a kérdező és a kérdezett között minden esetben bensőséges a viszony. A „kihallgatottak” folyamatosan reagálnak a helyzetre, visszakérdeznek és megjegyzéseket tesznek, ezért a titkok felderítésével párhuzamosan minden szó, gesztus és vicc fel-, illetve átértékelődik. Az elsőre egyszerűnek tűnő igazság egyre bonyolultabbá válik, a családi história összekuszálódik, kiválóan demonstrálva a szőnyeg alá söpört traumák és évtizedes elfojtások szerteágazó hatásait.

Polley szeretné objektíven vizsgálni az eseményeket és némi távolságból próbálja összegezni az eredményeket. E dokumentarista alapállásával párhuzamosan akaratlanul is befolyásolja az alanyokat, finoman formálja az interjúkat: a stúdióban ülve például az apa fájdalmas kulcsmondatait ösztönösen kiragadja és elismételteti vele. Nyilvánvalóan azért veszi a kezébe a kamerát, mert szeretné tényszerűen feltárni és hitelesen bemutatni a számára különösen meghatározó családi titkot. E szándéka a néző számára is természetes, hisz az életünket alakító kérdésekre mindannyian elfogulatlan, megdönthetetlen válaszokat keresünk. A film különösen szép pillanatában Polley hirtelen rádöbben e célkitűzése lehetetlenségére – ám az igazán felemelő mégis az, hogy végül épp ezért ismerheti fel, mit is akart a filmjével valójában elérni.

Az Apáim története ezen a ponton meghatóan őszinte önvallomássá válik és nem mellékesen rátapint az alkotó és az alkotás ellentmondásos kapcsolatrendszerére is. A művészet feladata az igazság keresése – jelenti ki az egyik szereplő a rendezőnőnek. Polley végül rátalál az általa keresett igazságra, csak épp nem úgy és nem arra, mint amire előzetesen számított. A forgatás életre kelti a múltat és terápiaként működik, a filmkészítés folyamata kíméletlenül szembesíti a rendezőnőt saját elfojtásaival. Az érintettek (és a néző számára) nyilvánvalóvá válik, a kamerával kezdetben nem feldolgozni szerette volna a traumát, hanem eltolni, elidegeníteni önmagától. Az alkotás folyamata feltárja ezeket a rejtett indítékokat, Polley távolságtartása paradox mód végül szembenézésre készteti, ami elhozza számára a feloldozást.

[A következő bekezdés spoilert tartalmaz]

Az Apáim története egymásnak ellentmondó visszaemlékezései élesen rávilágítanak az objektív, tényszerűnek gondolt történések és a személyes igazságok, szubjektív értelmezések összebékíthetetlennek tűnő ellentmondásaira. A rendezőnő személyes érintettsége ráadásul felveti az alkotói lehetőségek és kötelezettségek univerzális dilemmáit, kutatása a dokumentumfilmes forma érvényességére is rákérdez. Az archív felvételek egy részéről kiderül, valójában ügyesen megcsinált, színészekkel felvett fikcióról van szó. A valóság és a fantázia között elmosódik a határ, az alkotó szereplővé lép elő, a mű metafilmmé válik. A művésznő korábbi szerepei, az általa írt forgatókönyvek és a rendezései egészen más fénytörésbe kerülnek, a kör bezárul, az élet és a művészet elválaszthatatlan egységbe forr.

A családi titok szerteágazó hatásait boncolgatva Polley az emlékezés és az elbeszélés megbízhatatlanságával szembesül és azt is belátja, a dokumentumfilm sem lehet soha tárgyilagos. A személyes nézőpontok hangsúlyeltolódásai, a múltbeli történetek törvényszerű átalakulásai talán torzítanak, ám pontosan így képesek valami sokkal fontosabbat megmutatni – általuk a másik emberhez kerülhetünk közelebb. A kamera feltárja ugyan a múlt titkait és segít az érintetteknek újrarendezni a viszonyaikat, a végső miértekre azonban nem ad választ. A film főszereplője éppen ezért az a személy lesz, aki megmagyarázhatná a döntéseit, de sajnos már nincs jelen. Az Apáim története ennyiben az anya portréja, a látottak az ő személyiségét rajzolják ki, neki állítanak megható emléket.

A legjobb történeteket az élet írja – szokták mondani, ám ha jól akarjuk elmesélni őket, nem árt a közelben egy jó rendező. A művésznő családjának a sorsa kétségtelenül tanulságos és izgalmas, ám Polley fantasztikus alkotói teljesítménye nélkül korántsem lenne ennyire hatásos. A rendezőnő rendkívül okosan szerkeszti és számos irányba kinyitja a sztorit, így igen komoly kérdésekkel szembesíti a nézőt. A személyes kutatás elgondolkodtató, univerzális érvényű nyomozássá nemesül, a film mégis könnyednek, spontánnak tűnik. Polley kitűnő érzékkel keveri a humort és a drámát, illetve pontosan adagolja a fordulatokat, ám elsősorban a hitelességével nyűgöz le. Az intim pillanatok, őszinte elbeszélések sajátos kapcsolatot teremtenek a néző és a szereplők között és a látottak folyamatos értékelésére késztetik a közönséget.

A narratív identitás elmélete szerint személyiségünk egységét az elmesélt élettörténeteinken keresztül teremtjük meg. A sorsunkat alakító tények és tapasztalatok, a létünket formáló valóság szubjektív interpretációja sok mindent elárul rólunk, visszatérő elbeszéléseink lassú átalakulása énképünk változását tükrözi. Polley dokumentumfilmje érzékletesen példázza a kissé elvont filozófiai fejtegetéseket, mégsem e sokak számára talán száraznak és érdektelennek tűnő kérdések ügyes boncolgatása miatt zseniális. A mű e nagyívű bölcseleti és metafilmes motívumai mellett még számos izgalmas réteget, releváns értelmezési lehetőséget olvaszt magába, azaz mindenki számára tartogat valami fontosat. Az Apáim története hiteles és elgondolkodtató darab azokról a történetekről, amiket elmesélünk egymásnak – illetve azokról, amelyekről mélyen hallgatunk.

YouTube előnézeti kép

Címke: ,

kepernyofoto-2017-01-03-20-43-33

KINO LATINO

vivian_maier

ESSZÉ

versmob_kep (1)(1)

KRITIKA

Képernyőfotó 2017-05-28 - 9.51.53

DOC.KOMMENTÁR

Képernyőfotó 2017-05-25 - 14.21.27

FESZTIVÁL

hgw00

KRITIKA

960x410_0a792a00174e46e8a48784c1ad559c95

KRITIKA

peterandthefarm00

KRITIKA

creeping04

KRITIKA

960x410_d7e7ae2bc60f532a63452a3ef02138c8

AJÁNLÓ

hell-or-high-water-banner

KRITIKA

figueroa00

KINO LATINO

© 2015 A Ticklish Tale Limited

KRITIKA

behemoth01

KRITIKA

belgica1

KRITIKA

chefstable_00

LÁNCREAKCIÓ

Képernyőfotó 2016-05-17 - 21.59.54

FESZTIVÁL

ldb

KRITIKA

carol1

KRITIKA

szoba1

KRITIKA