vivian_maier

ESSZÉ

Legenda születik – Vivian Maier nyomában

Árva Márton

2014/06/20

A Vivian Maier nyomában egy olyan világba csempészi vissza a titkok misztikumát, amely azt a környezet alapos elemzésével és a személyes szféra közszemlére tételével rendre megtépázza.

A művészetkutatás és -gondozás kiapadhatatlan kincsesbányáját az utóbbi években leginkább olyan dokumentumfilmek ünnepelték, melyek már (el)ismert pályák vagy művek hiányzó darabkáival világítanak meg új összefüggéseket (lásd a Capa, Taro és Seymour spanyol polgárháborús fotóival teli „mexikói bőrönd” felbukkanását [La maleta mexicana][1] vagy Fritz Lang opus magnumának kiegészülését [Metropolis refundada]), illetve kapcsolatot teremtenek alkotó és közönsége között (Searching for Sugar Man).

A bezárkózó, bogaras dadából hirtelen nagybetűs Fotóművésszé avanzsáló Vivian Maier posztumusz felfedezését és láthatóvá tételét bemutató dokumentumfilm viszont a kutatással párhuzamosan hozza létre a kutatási célt, így ügyesen elrendezett nyomozás-narratívája a fentieknél még krimiszerűbb élményt ígér nézőjének. A negatívokkal teli táska elsődleges bizonyítéka itt valóban a titkok sűrűjébe, utazásokkal tarkított és nagy jutalommal kecsegtető kalandra hívja a felfedezőt,

hogy felülvizsgálja az ember és a művészet természetéről alkotott elképzeléseit is.

A kánonok kikezdését (Maier képeinek a múzeumok helyett az interneten beinduló hírverése), a talált anyag és a véletlen toposzait (az œuvre és az azt kezelni képes személy kvázi-sorsszerű találkozása) valamint az ellentmondásos művész-archetípusok konfliktusait (ihletett alkotó vagy mániákus gyűjtögető) is taglaló munka mindemellett személyes dilemmák és döntések egész sorára kérdez rá. Legyen szó a társadalom értékrendje ellen csendben lázadó fotósról, aki „csak” dadaként élt, pedig tudta, hogy híres művész válhatott volna belőle vagy a lelkes történészről, aki az árverésen kallódó ismeretlen életművet végül a művészet rangjára emelte (és áruba bocsátotta), a Vivian Maier nyomában kérlelhetetlenül ereszti egymásnak az ember eltitkolt és megosztott énjét – így lesz több, mint a negatívokat összegyűjtő fiatalember önigazolása vagy a következő Maier-kiállítás reklámja.

1954, New York, NY

1954. New York, NY

A művek tulajdonosaként tehát saját történetét is mesélő John Maloof és a dokumentumfilmes világban tapasztaltabb (lásd Michael Moore-ral közös munkáit) társrendező, Charlie Siskel jó érzékkel választottak iránytűt a rejtély felgöngyölítéséhez. A felderítés izgalmán személyesen is osztozó attitűd illetve a feldolgozott adatokat (legyenek azok képek, hivatalos dokumentumok vagy interjúk) az információforrások függvényében vizsgáló módszer Werner Herzog és Errol Morris megoldásait elegyíti, egyben alkalmasnak bizonyul arra is, hogy a nyomolvasás pszichologizáló és művészettörténeti szempontú szálát érdemben összekösse. Ahogy a narrátor-szerepéhez megrögzötten ragaszkodó Herzog végigkalauzolja nézőjét a tér (Encounters at the End of the World), az idő (Cave of Forgotten Dreams) és a személyiség (My Best Fiend, Medvebarát) legszélső pontjaiig tartó felfedezőútjain, úgy kommentálja Maloof is hirtelen jött art-manageri sikertörténetének állomásait, kiemelve detektív-munkájának összetettségét és erkölcsi kétértelműségét. Herzoghoz hasonlóan Maloof is akkurátusan a néző szájába adja a történet adott pontjain felmerülő kérdéseket, folyamatosan újraartikulálva a dokumentumanyaghoz való viszonyát és megerősítve saját elbeszélői pozícióját.

De Morris hatása talán még ennél is feltűnőbb: „az élet gyarló oldalát” kutató Vivian Maier története már-már kiált a „szekuláris antihumanista”[2] dokumentumfilmes fogalmazásmódjáért, az illúziórombolásra fogékony fotós kíváncsiságát megragadó világ – főképp a morrisi trükkök értő használata révén – látványosan tükröződik vissza a film kockáin.

A Vivian Maiert dadaként alkalmazó családok tagjaiból,

bolti eladókból és távoli rokonokból A mennyország kapuiban látotthoz mérhető, a gúnyolódás és a megértés közötti keskeny határsávon egyensúlyozó amerikai arcképcsarnok áll össze, az alkotók pedig önfeledten ütköztetik interjúalanyaik megszólalásait is, amivel az emlékezet kreatív, konstruált jellegét és a lassan legendává átlényegülő Maier kaméleon-természetét egyaránt kihangsúlyozzák. A stilizált képeken elkülönülő beszélgetés-szituációk és a történet rekonstrukciójának alapelemeiként szolgáló fényképek egymásra vonatkoztatása szintén okosan idézi azt az elbeszélésmódot, amit Morris már fajsúlyosabb (Parancsra tettük) és könnyedebb (Tabloid) témák esetében is alkalmazott.

vivian_maier2

Self-Portrait, 1955

A kedvesen ironikus hangzású aláfestő zene ütemei mellett pedig az elbeszélés olyan lendületesen robog a művészet újonnan feltáruló dimenziói és a személyiség egyre rejtettebb zugai felé, hogy a néző aligha akad fenn olyan problémásnak tűnő apróságokon, mint például, hogy Maloof elmondása szerint úgy akadt rá Maier családjának franciaországi lakhelyére, hogy a fotókon látott templomtornyot „francia falvak google-képeivel hasonlította össze” vagy hogy a készítők megszólaltatnak egy férfit, aki állítólag stopposként vette fel Maiert (a nő, mint megtudjuk, még közvetlen ismerősei előtt is gondosan titkolta a nevét, ráadásul mélységesen bizalmatlan volt a férfiakkal, ami ebben az esetben komoly kételyeket vet fel).

A legenda születéséhez nagyban hozzájárulnak további, a hihetőség határait feszegető, így már-már Peter Jackson Forgotten silverét felidéző szakértői megszólalások is, mint például a népszámlálási hivatal különleges arcszőrzetű munkatársának mondatai a „titokzatos Maier-családról” vagy a nyelvész professzor érvelése, melyben Vivian színlelt francia akcentusát elemzi.

Hogyan lehetséges közel férkőzni valakihez, és úgy feltárni személyiségének jelentős részét, hogy közben emberi titokzatossága ne tűnjön el?

 

A fotográfus Vivian Maier különleges érzékenysége – a filmben bemutatott, valóban kivételes munkái alapján – talán éppen az ismerősség és a rejtélyesség ellentmondásainak megfogalmazásában keresendő. Maloof és Siskel filmje azért veszi sikerrel ugyanezt az akadályt, mert bár az alkotók statisztikákból, levéltári adatokból és hajdani ismerősök visszaemlékezéseiből is rekonstruálják Vivian Maier alakját, egy nagyon kényes határvonal előtt megálljt parancsolnak a módszeres felderítésnek, és meghagyják az emberi személyiség és a művészi alkotás egy kicsiny magját, ahol még mindig a titok a magyarázat.

YouTube előnézeti kép

[1] a filmről magyarul lásd Bácsvári Kornélia, A mexikói bőrönd, http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=11565

[2] Stőhr Lóránt, Hit nélkül élni, http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11239

 

Címke: ,

kepernyofoto-2017-01-03-20-43-33

KINO LATINO

Stories-We-Tell-Sarah-Polley

KRITIKA

versmob_kep (1)(1)

KRITIKA

Képernyőfotó 2017-05-28 - 9.51.53

DOC.KOMMENTÁR

Képernyőfotó 2017-05-25 - 14.21.27

FESZTIVÁL

hgw00

KRITIKA

960x410_0a792a00174e46e8a48784c1ad559c95

KRITIKA

peterandthefarm00

KRITIKA

creeping04

KRITIKA

960x410_d7e7ae2bc60f532a63452a3ef02138c8

AJÁNLÓ

hell-or-high-water-banner

KRITIKA

figueroa00

KINO LATINO

© 2015 A Ticklish Tale Limited

KRITIKA

behemoth01

KRITIKA

belgica1

KRITIKA

chefstable_00

LÁNCREAKCIÓ

Képernyőfotó 2016-05-17 - 21.59.54

FESZTIVÁL

ldb

KRITIKA

carol1

KRITIKA

szoba1

KRITIKA