p3

LISTA

A filmtörténet 11 legemlékezetesebb pszichopatája

Lichter Péter

2015/11/27

Egy filmszínész számára igazi jutalomjátékot jelent egy közveszélyes pszichopata megformálása. Az őrülten gonosz és félelmetesen elmebeteg karakterek mindig sokkal izgalmasabb árnyalatokat és lehetőségeket rejtenek, mint a normális, hétköznapi figurák: ilyen szerepekben a színészek testük minden apró részletét, arcuk minden rezdülését játékba hozzák, a legfontosabb és leghatékonyabb eszközük, a jó színész titkos fegyvere: a tekintet lesz.

A nemrég a moziba került Fekete mise az amerikai szervezett bűnözés történetének egyik legkegyetlenebb alakja, Jimmy “Whitey” Bulger életét dolgozza fel, Johnny Depp Oscar-esélyesként emlegetett játékával. Bulger amellett, hogy remek taktikus volt (az FBI-jal való együttműködése miatt eltussolták a tevékenységét), ellenségeivel véres kézzel számolt le. Azt majd az idő eldönti, hogy ezzel a szerepével Depp beáll-e a filmtörténet legemlékezetesebb pszichopatái közé. Mindenesetre összegyűjtöttünk néhány olyan alakítást, amit bármilyen gonoszsággal nehéz überelni.

Tommy DeVito (Joe Pesci) – Nagymenők

image.aspx

A jellegzetesen reszelős hangú és alacsony Joe Pesci a nyolcvanas években vált keresett karakterszínésszé, első igazán jelentős szerepe a Dühöngő bikában volt, ahol De Niro testvérét alakította. Pesci számára az igazi áttörést az 1990-es év hozta el: ekkor két világsikerben is meghatározó szerepet játszott. A Reszkessetek betörőkben egy dilinyós, túlpörgetett betörőt, a Nagymenőkben pedig egy közveszélyes pszichopatát alakított.

Ezzel a két szereppel Pesci tulajdonképpen ugyanannak a karaktertípusnak a két végletét formálta meg: az egyikben a családi mozik közönségének is fogyasztható bohóc, a másikban egy robbanásra kész pszichopata volt. A Nagymenőkben Pesci játékának feszültsége a kiszámíthatatlanságból táplálkozott: Tommy egyik pillanatban jópofa anekdotákat mesélő haver, a másikban pedig emberek arcát széttaposó dühöngő állat volt. Felejthetetlen a film híres éttermi jelenete, amikor Pesci Ray Liotta karakterét terrorizálja.

Patrick Bateman (Christian Bale) – Amerikai pszicho

p1

Bret Easton Ellis megfilmesíthetetlennek tartott horrorszatírájának adaptációját egyértelműen Christian Bale játéka teszi nézhetővé: Mary Harron rendezése nem nevezhető sem ötletesnek, sem izgalmasnak. Ám Bale láthatóan olyan örömmel lubickol a pszichopátia totális sötétségébe merülő újgazdag juppi szerepében, hogy azt öröm nézni.

Christian Bale gyerekszínészként kezdte pályafutását, a Spielberg által jegyzett szirupos-epikus A Nap birodalmában alakította a háború borzalmaiba beleöregedett főhőst. Már ekkor feltűnően jól álltak neki a megszállott, kissé megkattant jelenetek: Bale jellegzetesen mélyen ülő szemei és kiugró arccsontja sokat dobtak a szerepein, tulajdonképpen egész pályája során frusztrált, belső démonokkal küzdő félőrülteket és megszállottakat alakított.

Az Amerikai pszicho totálisan elmebeteg szerepével vált színészileg felnőtté: a zavaros mosolya és meredten néző szemei mögött a félelmetes üresség tátong. Bale olyan zseniálisan formálta meg Ellis kultikus karakterét, hogy talán egy egyszemélyes monológ formájában is működne a film.

Joker (Heath Ledger) – A sötét lovag

p2

Egy jól kitalált maszk már félsikert jelenthet egy pszichopata megformálásakor, ám a tragikusan korán elhunyt Heath Ledger Joker-alakítása önmagában is kitüntetett helyet foglal el a filmes pszichopaták panteonjában. Ledger teljesítménye azért is döbbenetes, mert korábban nem nagyon nyúlt igazi őrült karakterekhez, bár alakításaiban mindig ott lapult a belső feszültség (Túl a barátságon) és valamilyen melankolikus frusztráltság (I’m not there – Bob Dylan életei).

Ledger egészen összetett drámát, minden rezdülésében komolyan vehető őrületet vitt Joker karakterébe, a humort inkább keserű iróniára, a bohóckodást pedig megszállott kitörésekre cserélte: Jack Nicholson glamúros és önironikus alakítása után Ledger szinte egy filozofikus mélységű gonoszt faragott Jokerből.

Jack Torrance (Jack Nicholson) – Ragyogás

p3

Jack Nicholsonnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy a filmtörténet legerőteljesebb pszichopata-alakításaival álljon elő: átható tekintete lézerágyúként éget lyukat a vásznon, ördögien széles mosolya és groteszkül magas homloka tökéletes kellékei az őrült karaktereinek. Stanley Kubrick örökbecsű klasszikusában Nicholson nemcsak felvonultatta az őrület kellékeit, hanem a végső határokig tolta azokat.

Állítólag a forgatás során derültek ki számára addig ismeretlen családi titkok (a nővéréről kiderült, hogy az anyja), közben a rendező híresen körülményes munkamódszere, a minden beállítást minimum ötvenszer megismétlő Kubrick sem segítette a mentális kiegyensúlyozottságot. Nicholson csodálatosan harsány alakítása az önparódia határát súrolta, egyszerre félelmetes és vicces, megszállott nevetése szinte megolvasztja a képernyőnket.

Nem mellékes tény, hogy Nicholson elszállt alakítása is erősen közrejátszott abban, hogy a film eltérjen King eredeti regényétől (ahol a hős sokkal szerethetőbb volt), ami komoly haragra gerjesztette az írót és a rajongóit. A nézők viszont jól jártak, mert így a Ragyogás egy zseniálisan eredeti kulthorror lett.

Don Logan (Ben Kingsley) – Szexi dög

p4

Elég hihetetlen volt, amikor 2000-ben az a színész állt elő az év legerősebb pszichopata karakterével, aki korábban a Schindler listájában békés, törékeny áldozatot, azelőtt pedig magát Gandhit alakította hitelesen. Ez a színész a meghatározhatatlan arcberendezésű Ben Kingsley volt: Jonathan Glazer első, méltatlanul elfeledett gengszterfilmjében egy totálisan elmebeteg, hiperagresszív állatot alakított, egy túlpörgő gengsztert, aki minden lehetséges eszközt bevetett, hogy rávegye visszavonult kollégáját egy utolsó akcióra.

Kingsley fénylő, kopasz feje a szabályos körszakáll ellenére egy öreg csecsemőre emlékeztet: minimális színészi eszköztára, a szinte csak a szájával és a pillantásával eljátszott fortyogó düh teszi zseniálissá az alakítást.

Norman Bates (Anthony Perkins) – Psycho

p5

Vannak szerepek, amik örökre foglyul ejtik a színészt: ilyen volt Norman Bates karaktere is Antony Perkins számára, akit máig az elmebeteg moteltulajdonossal azonosít a filmemlékezet. Pedig Perkins Orson Welles filmjében, A perben is nagyot alakított, sőt az ötvenes években sikeres popalbumokat is megjelentetett.

Alfred Hitchcock vérfagyasztó, a thriller műfaját máig meghatározó alapfilmjében viszont Perkins olyan csodálatos alakítást nyújtott, amivel nem véletlenül hagyott kitörölhetetlen nyomot a filmtörténetben – hasonlóan meghatározó pszichopata-szerepben csak harminc évvel később tudott egy másik Anthony előrukkolni, A bárányok hallgatnakban. A Psychóban Perkins egyszerre tud törékeny, érzékeny lenni és démonikusan alamuszi, miközben nézőként sejtjük, hogy a legsúlyosabb elmebetegséggel állunk szemben: ez azonban csak a film utolsó képsorában válik igazán nyilvánvalóvá.

Hannibal Lecter (Anthony Hopkins) – A bárányok hallgatnak

p6

Amikor Anthony Hopkins játékát nézzük a Jonathan Demme által rendezett thrillerben, egyszerre kerülünk egy fura, álomszerűen hipnotikus állapotba és kezdünk csendesen szorongani: Hopkins tekintete simogató és borzalmas, tele intelligenciával és kifinomultsággal. Az embereket ínyenc menüként elfogyasztó, a sorozatgyilkosságokat magasművészeti szinten űző elmebeteg Hannibal Lecter figurája egybeolvad Hopkinsszal.

A bravúros alakítás mögött persze egy értő rendezés áll, Demme kamerája szinte mindig szemből fényképezi a karaktereket, akik így a nézőkhöz beszélve játszanak – Hopkins játéka így még felfokozottabbá válik. A bárányok hallgatnak volt az első thriller a filmtörténetben, ami az összes jelentős kategóriában Oscart nyert: ma is csodálatosan működik, ez pedig elsősorban a film során egyszer sem pislogó Hopkinsnak és Jodie Fosternek köszönhető.

Harry Powell (Robert Mitchum) – A vadász éjszakája

p7

Robert Mitchum az ötvenes-hatvanas években volt a csúcson, legemlékezetesebb szerepeiben rendre megkapó pszichopatákat formált meg nagy műgonddal: például De Niro előtt ő alakította A rettegés foka első verziójában Max Cadyt, a bosszú kattant angyalát. A vadász éjszakája a filmtörténet egyik legkülönösebb alkotása: az elismert angol színész, Charles Laughton egyetlen rendezése – annak idején sem a kritikusok, sem a közönség nem volt oda ezért a néha szürrealitásba hajló thrillerért.

Az alkotás azonban az évtizedek alatt kultuszfilmmé vált, nem véletlenül: az özvegyekre szakosodott gyilkos álpap története tele van bizarr képekkel és horrorisztikus alakításokkal. Mitchum mosolygós pszichopatája egyszerre sármosan vicces és hideglelős: ahogy az éjszaka közepén a film jellegzetes dalát dünnyögi, az kimondottan hátborzongató.

Annie Wilkies (Kathy Bates) – Tortúra

p8

A hölgyek is kitüntetett helyet foglalnak el a filmtörténet pszichopatái között: a kilencvenes évek olyan csodálatos elmeháborodottakkal ajándékozott meg minket, mint Sharon Stone Catherine Trammelje az Elemi ösztönből vagy Glenn Close Szörnyellája a 101 kiskutyából. A női pszichók leghátborzongatóbbjával az egyik legjobban sikerült Stephen King-adaptációban, a Tortúrában találkozhatunk.

King legfeszesebb és talán legparább könyve arról szól, hogy egy balesetet szenvedett író egy hegyi házikóban reked az egyik legelkötelezettebb rajongójával, aki történetesen egy veszélyesen kattant exápolónő. Kathy Bates egyik pillanatról a másikra képes átkapcsolni az odaadó tyúkanyóból az őrjöngő pszichopatába: a tekintetében tátongó ürességbe egészen lidércnyomásos belepillantani. Annie Wilkies karakterének ott a helye a legfélelmetesebb őrültek között.

Max Cady (Robert De Niro) – Cape Fear – A rettegés foka

p9

Robert De Niro a belső égésű színészek közé tartozik: viszonylag kevés eszközzel, néhány pillantással és fejbólintással képes feszültséget teremteni, nem véletlen, hogy a legjobb pillanataiban (Keresztapa 2, Taxisofőr, Szemtől szemben, Nagymenők) egy kitörés előtt álló vulkánként hat a vásznon. Scorsese és De Niro sokadik együttműködésének gyümölcse viszont egy igazi gejzír lett: a színész alakításában több energia szabadul fel itt, mint egy nukleáris szőnyegbombázásban.

A rettegés fokában De Niro legjellegzetesebb gesztusai, mint az összehúzott, fenyegető tekintet, kissé félrebillentett fej és a dühtől majd szétrepedő száj egy robbanni készülő pszichopata portréját rajzolják ki. De Niro alakítása a harsány nicholsoni szerepparódia határán egyensúlyozik: a végső jelenetben leégett arccal, eltorzult fejjel prédikál, mint egy odakozmált bohóc.

Freddie Quell (Joaquin Phoenix) – The Master

p11

A kortárs amerikai film egyik legnagyobb tehetségeként számon tartott Paul Thomas Anderson mindig is vonzódott az összetett, ellentmondásos, néha komolyan kattant figurákhoz: korábbi filmjeiben, mint a Boogie Nights, a Magnólia vagy a Vérző olaj, számtalan zavaros elméjű karaktert vonultatott fel. Anderson életművének legpszichotikusabb párosát a The Master című, csodálatosan zavarba ejtő filmjében mutatta be.

A film a Szcientológia Egyházra erősen emlékeztető szekta vezetője (Philip Seymour Hoffman) és egy pszichopata ronccsá vált veterán (Joaquin Phoenix) zavaros kapcsolatát meséli el. Mindkét színész döbbenetes alakítását Oscarra jelölték, ám Phoenix az, aki félelmetesen tűnik el a figurában: gyámoltalannak tűnő tekintetében a kiismerhetetlenség és a félelem kavarog. Phoenix alakítása az elmúlt évtizedek legerőteljesebb filmes jelenléte.

 

A cikk a hvg.hu és a Prizma együttműködésének eredménye.

Címke: ,