Végre beszéltek a magyar filmkultúra legégetőbb hiányáról

Lichter Péter

2016/05/29

Pénteken ellátogattam egy fontos filmes konferenciára, amitől egyszerre lettem pesszimista és optimista, frusztrált és lelkes.

A szóban forgó konferenciát a Francia Intézet nagytermében tartották péntek délelőtt; a címe Értekemegőrzés és közönségépítés volt. Ez egy alulról szervezett esemény volt, amit a döntéshozói pozícióktól fényévekre álló emberek raktak össze. Meghívták Európa két legnagyobb filmmúzeumai közül kettő, az amszterdami EYE és a párizsi La Cinemathèque Francaise vezetőit. Sőt, még egy mutatós videót is forgattak az esemény és az „ügy” promójához. Hangsúlyoznám, hogy mindezt hobbiból, nulla pénzből, önerőből – hónapokon keresztül melózva. Az esemény motorja Kerékgyártó Yvonne forgatókönyvíró-rendező volt, akit leginkább a Free Entry című játékfilmjéről ismerhettek.

És mi volt az „ügy”, amiért ez a csapat összerakta ezt az egyébként teljesen jól megszervezett konferenciát? Egész egyszerűen az a kérdés, hogy miért nincs a magyar kultúrának egy olyan jól látható, a közönség számára ismert és elérhető intézménye, ami a magyar és európai filmkultúrát ápolná. Egy hely, ahol moziban lehet megnézni a klasszikusokat és kortárs csemegéket, ahol filmes könyvtár és/vagy könyvesbolt működik, a legfrissebb magyar és angol nyelvű kiadványokkal, ahol egy állandó kiállítótérben filmes tárlatokat lehet megtekinteni. Vagyis egy olyan intézmény, mint a La Cinemathéque Francaise vagy az EYE – egy színvonalas filmmúzeum.

Ez a kérdés a magyar filmkultúra egyik évtizedes, megoldatlan és égető problémája – éppen ezért szerintem ez volt az elmúlt évek legfontosabb filmes eseménye.

Az amszterdami EYE

Erről szólt a kétfelvonásos konferencia. Az első felvonásban a már említett két nyugati álomintézmény vezetője – Emilie Cauquy és Massimo Benvegnu – beszélt arról, milyen a 21. században filmmúzeumokat üzemeltetni.

Massimo Benvegnu, az EYE programigazgatója röviden bemutatta az amszterdami filmmúzeum történetét és működési modelljét. Talán a magyar perspektíva számára az volt az egyik legtanulságosabb része az előadásnak, hogy az EYE-t néhány éve több, egymástól különálló filmes intézmény összekapcsolásával hozták létre – ezek között volt filmarchívum, a holland film nemzetközi kapcsolatrendszerét irányító szervezet, sőt, egy kísérleti filmes intézmény is. Az EYE-nek négy moziterme van és több kiállítótere, ahol folyamatosan cserélődő tárlatokat, a retrospektívekhez kapcsolódó kiállításokat szerveznek. (És nem mellesleg az intézményben 180 ember dolgozik, köztük egy raklapnyi kurátor, programszervező.)

A holland intézmény másik iszonyatosan fontos funkciója az oktatási részleg, ahol a gyerekek tudnak játékosan/interaktívan megismerkedni a filmnyelvvel és filmtörténettel.

A külföldi vendégek (fotó: Nemes Sándor)

Emilie Cauquy, a La Cinemathéque Francaise munkatársa azt hangsúlyozta előadásában, hogy a filmtörténet reprezentálásának fontos formája még mindig az analóg, a 35 mm-es filmről való vetítés. A régi filmszalag alapú formátumok ma már teljesen ismeretlenek a fiatalok számára, ezért ezek a vetítések még nagyobb egzotikumot jelentenek, ami külön vonzerőt jelent. A közönségnek az élményszerűség a fontos – az, hogy közösen nézhetnek ritka filmeket, a maguk eredeti formátumában.

Az EYE és a La Cinemathéque Francaise nem poros, a saját patinájukba kövesedett múzeumok, hanem a kortárs trendekre folyamatosan reagáló, a filmtörténetet izgalmasan ápoló és prezentáló, baromi menő intézmények. Olyan helyek, amik minden héten elcsábítanának, ha Amszterdamban vagy Párizsban élnénk.

A második panelbeszélgetés résztvevői (fotó: Nemes Sándor)

Aztán a második panelbeszélgetés már magyarul folyt, a klasszikus, néha konstruktív, néha egymás mellett elbeszélő kerekasztal beszélgetések stílusában. Itt a magyar szakemberek – Gelencsér Gábor (ELTE), Kurutz Márton (MaNDA), Muszatics Péter (Cinefest), Orosz Anna Ida (MaNDA),Teszler Tamás (MaNDA), Buglya Zsófia (az Uránia Nemzeti Filmszínház programigazgatója) – beszélgettek arról, hogy hogyan lehetne itthon megvalósítani egy hasonló intézményt.

Gelencsér rögtön az elején, a maga higgadt stílusában megalapozta a beszélgetés realista hangvételét azzal, hogy hangsúlyozta: a MaNDA, – ami a régi Filmintézet jogutódja – egy sor olyan feladatot ellát, amit egy vágyott filmmúzeumnak el kell látnia. Vagyis DVD-ket ad ki, szakkönyvtárt tart fenn, filmeket archivál és restaurál, illetve mozit üzemeltet: ez a régi Vörösmarty moziban most újranyílt Örökmozgó.

Ahogy Gelencsér rávilágított, széttöredezve, szétszórva és amúgy anyagilag iszonyatosan rossz helyzetben, de ezek a funkciók léteznek.

A La Cinemathèque Française könyvesboltja

Igen, csak éppen nem láthatók, és leginkább a forráshiány miatt rosszul szervezettek. A Budakeszi úti könyvtárban nem hiszem, hogy tolonganak a cinéfilek, egymást agyontaposva a 22-es buszon. Az Örökmozgó mozit némileg lenyelte egy kávézó (Premier Kultcafé), aminek a vezetése még odáig se jutott el, hogy a régi Vörösmarty homlokzatára visszategye a mozi feliratát. Így egy mezei mozinéző szemével a sétáló utca felől – ahol egyébként naponta minimum kétezer egyetemista sétál el – az Örökmozgó nem egy mozira, hanem egy tejívó kávézóra emlékeztet. És arról nem is beszéltünk, hogy a mozi egész programját lényegében egy ember felügyeli és kivitelezi a végkimerülés határán – ezt a Kinoflow Fesztivál megszervezésekor közelről figyeltem.

Teszler Tamás, a mozi programszervezője és kurátora vasárnap este nyolcig ült a moziban, hogy a szerdán vetített kópiák minőségét ellenőrizze. Teszler szakértelme és őrült lelkesedése viszi előre a mozit, lényegében egyszemélyes bozótharcosként dolgozik a programokért. Nem csodálkoznék, ha promócióra és egyéb szervezésre kevés energiája maradna, és a MaNDA-nak meg pénze nem lenne rá. A helyzet, hogy az Örökmozgó mozi, a „magyar nemzeti kultúra” egyetlen filmmúzeuma ilyen körülmények között működjön, egész egyszerűen elkeserítő.

Gelencsér Gábor (fotó: Nemes Sándor)

Visszatérve a megálmodott filmmúzeum kérdéséhez: egyedül Gelencsér tette fel a tök jogos kérdést, hogy amikor a – sokat támadott – Liget projektet megtervezték, akkor miért nem merült fel komolyan, hogy kéne egy filmmúzeum is? Komolyan. Építészeti és fotómúzeumot is terveztek a Ligetbe, más kérdés, hogy végül kikerültek a projektből. Ne kezdjük el méricskélni, hogy nemzetközi szinten az építészet vagy a film a fontosabb/láthatóbb kulturális exportcikkünk, de ha tényleg a lobbitevékenységen múlik az egész, akkor az illetékesek miért nem tettek valamit?

La Cinemathèque Française

Azért nem, mert a leginkább illetékesek, vagyis a Filmalap vezetősége és a többi döntéshozó talán egyáltalán nem is érti, hogy miért elengedhetetlen egy ilyen intézmény. Hervé Ferrage, a Francia Intézet vezetőjének bevezetője után Havas Ágnes, a Filmalap igazgatója is megtartotta a konferencia köszöntését, majd fél óra után egyéb elfoglaltságai miatt távozott. Ez a nem szerencsés gesztus biztosan nem lendítette előre a közös gondolkodást.

Havas távozása bennem olyan asszociációt is keltett, ami messzebbre nyúlik vissza: kismilliószor leírták szakmai fórumokon az elmúlt években, hogy a Filmalap nem egy egységes egészként, egy összefüggő organizmusként látja a magyar filmkultúrát. Az egész levesestálból megkapta a legnagyobb és leglátványosabb falatot, a játékfilmgyártást, a többi hordalék (dokumentumfilm, kisjátékfilm, kísérleti film, animáció, lapkiadás, könyvkiadás, fesztiválok, stb.) pedig megmaradt a különböző állami szervezeteknek (NMHH, NKA).

Ez azért nagy tévedés, mert a magyar film nem egy önműködő piacra termel – mint mondjuk az amerikai –, hanem egy állami támogatókért ácsingózó kulturális szektorként működik, épp úgy, mint mondjuk a kortárs szépirodalom. (Éppen ezért abszurd a nagy százalékban szerzői filmeken nézőszámokat számon kérni – ez a magyar filmes sajtó egyik visszatérő tévedése -, hiszen azt sem firtatja senki, hogy az állami támogatással kiadott verseskötetek hány példányban fogynak el.)

Ezért az egész történetet egy egységes egészként kéne kezelni, ahol a filmes könyv- és folyóirat kiadás épp úgy támogatja a mozis nézőszámokat, mint a filmklubok a fesztiválok látogatottságát: az EYE és a Cinemathéque példája mutatja, hogy egy jól látható pezsgéssel lassan fel lehet építeni valami kultúraszerűséget.

Havas Ágnes (fotó: Nemes Sándor)

Ezért lenne fontos egy átfogó filmes intézmény, egy „magyar Cinemathéque” létrehozása.

A döntéshozók passzivitása évek – sőt évtizedek – óta azt az üzenetet hordozza, hogy nem értik egy ilyen intézmény jelentőségét, nem értik, hogy egy ilyen intézmény egyszerűen mire van. Ráadásul egy ilyen Cinémathèque-jellegű intézményt nem is lenne olyan brutálisan sok pénz elindítani és üzemeltetni – nyilván nem kell sok milliárdból felhúzni neki egy palotát a Deák térre, simán el lehetne indítani egy meglévő ingatlanban, mondjuk az Uránia épületében – erről is beszélgettek a résztvevők.

Amúgy a beszélgetés során egy csomó izgalmas, valóban produktív szempont elhangzott, amik alapján akár egészen gyorsan el lehetne kezdeni összeállítani egy filmmúzeum koncepcióját. Valójában nem az ötletekből és a lelkesedésből van hiány – erre már önmagában bizonyíték volt a konferencia léte és profizmusa.

Ahogy Buglya Zsófia is többször utalt rá, egy csomó elkallódó „humán erőforrása” van a magyar filmkultúrának: filmesztéták, újságírók, filmklubszervezők és aktív egyetemisták várnák egy ilyen intézmény elindítását – a fent beágyazott videóban megszólalók nyilván csak a jéghegy csúcsát jelentik, de az ott elhangzó felvetésekből látszik, hogy itt tényleg komoly igény van ilyesmire.

Az EYE belső tere

De visszatérve a felmerülő kritikákra: senki nem kérdezte meg a leginkább érintetteket, mondjuk a konferencián jelenlévő Fejes Katalint, a MaNDA megbízott igazgató helyettesét, hogy mindezek fényében miért elengedhetetlenül szükséges Ózdon felhúzni mintegy egymilliárd forintból egy filmes élményparkot? Bárki elhiszi, hogy ezzel a gigaberuházással a magyar filmkultúrát fogják ápolni? Miközben az Örökmozgó moziban az is problémát jelenthet, hogy gépészt szerezzenek egy vetítéshez. Miért kell optimistán előadni, hogy ezzel minden a legnagyobb rendben?

Ez a magyar filmkultúra jelen pillanatban egyik legfontosabb kérdése. Én csak abban tudok reménykedni, hogy ott is megmozdul valami, ahol konkrétan tenni is tudnak valamit a dolog érdekében. 

De az is lehet, hogy naiv vagyok.

Címkék: EYE, konferencia, la cinémathèque française