vigomort

LISTA

Itt a vége, fuss el véle! – 8 hátborzongató film a világvégéről

Lichter Péter

2016/10/19

Világvégés lista!

Fonalak (Threads, 1984)

A listát azzal a filmmel kezdjük, amelyiket talán a legkevesebben ismerhetik. A Fonalak az egyik legsokkolóbb meglepetés a nyolcvanas évekből, amikor a hidegháborús szorongás még utoljára rátelepedett a nyugati világra. A BBC által gyártott tévéfilm dokumentarista hitelességgel meséli el Anglia nukleáris pusztulását: a sztori két kisvárosi család szenvedéstörténetén keresztül mutatja be, ahogy az atombombák felrobbanása után szép lassan elpusztul a lakosság.

Az egyes fejezetek között tárgyilagos feliratok tudósítanak a halál statisztikáiról – hány millió ember maradt víz és élelem nélkül vagy hány millióan tűntek el az első nukleáris töltet becsapódása után. A Fonalak egy harmincéves tévéfilmhez képest meglepően erősen hat, két pillanat alatt maga alá temeti a nézőt.

Take Shelter (2011)

Jeff Nichols a legfiatalabb amerikai rendezőgenerációhoz tartozik, de már egy csokorra való zseniális filmmel (Fegyverek és emberek, Mud, Éjféli látomás) bizonyította, hogy az atmoszférateremtésben és az elegáns feszültségkeltésben a legnagyobb nevekkel is simán felveszi a versenyt. Nichols egyik legjobban sikerült filmje, a Take Shelter egy átlagos amerikai családról szól, amin szép lassan úrrá lesz a paranoia: a családfőt az a gondolat keríti hatalmába, hogy hamarosan elsöpri a világot az apokalipszis.

A férfit folyamatos víziók gyötrik, egy idő után csakis a közelgő „viharra” tud gondolni, és arra, hogyan fogja megóvni a családját. Jeff Nichols filmje az apró gesztusokból építkező atmoszférateremtés, illetve a nagyszerű szereposztás (a Nichols-kedvenc Michael Shannon és Jessica Chastain) révén emelkedik ki a mezőnyből.

Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (1964)

Képzeljük el, hogy a hatvanas évek elején vagyunk, a kubai rakétaválsággal és a Kennedy-gyilkossággal fűszerezett hidegháború kellős közepén – és ekkor bemutatnak a mozik egy sztárokkal telepakolt elmebeteg szatírát egy kirobbanó atomháborúról. Stanley Kubrick mindig is szerette a nézők idegeit és a műfajok határait feszegetni, minden filmjével egy kicsit újraírta a filmtörténetet.

A Dr. Strangelove azért elképesztően zseniális, mert ma, több mint ötven évvel a bemutatása után is tökéletesen működik a humora, aminél feketébb fekete humort nem nagyon tudott kitermelni azóta a filmtörténet. Van itt minden, ami egy elszállt politikai szatírához kell: egy nukleáris világvégét provokáló őrült tábornok, egy inkompetens amerikai elnök és egy atombombán lovagló cowboy – mindezt megspékelve azzal, hogy Peter Sellers három szerepet is alakított ebben a mesterműben.

Az ember gyermeke (Children of Men, 2006)

E sorok írója az egyik legnagyobb moziélményét köszönheti a mexikói stílusmágus, Alfonso Cuarón poszt-apokaliptikus filmjének. Egész pontosan annak az elmúlt tíz évben szanaszét elemzett akciójelenetnek volt fenomenális hatása, amiben közel tíz percen keresztül, látszólag vágás nélkül figyeljük a gettólázadás hidegrázós képsorát.

Az ember gyermekének sztorija amúgy mára vált félelmetesen aktuálissá: 2027-ben járunk, amikor az emberiségnek a kihalással kell szembenéznie, mivel évek óta nem születnek gyerekek. A világban eszkalálódnak a fegyveres konfliktusok, csak Anglia marad stabil, de csak azon az áron, hogy katonai erőszakkal gettókba zsúfolják a bevándorlókat. A film főhőse (Clive Owen) egy kiábrándult exaktivista, aki belecsöppen egy világmentő akcióba.

Napfény (Sunshine, 2007)

Az angol Danny Boyle (Trainspotting, Gettómilliomos) kissé elfelejtett sci-fije annak idején nem aratott elsöprő sikert, pedig az elmúlt évek egyik legjobban sikerült zsánerfilmje – a film végére írt fordulatot leszámítva, ami egy csöppet leesik a vászonról. A Napfény egy kicsit kilóg ebből a listából, hiszen az egész film egy űrhajón játszódik, a viszonylag távoli jövőben – ezért sokkal inkább a keményvonalas tudományos-fantasztikus filmek között lenne a helye.

A film sztorija azonban egy világvége – a Nap kihunyása – megakadályozásáról szól: egy űrhajón egy gigantikus atombombát küldenek a csillagba, hogy ezzel „újraindítsák” az életet adó égitestet. Boyle – mint mindig – remek zenékkel és tökéletes ritmusérzékkel mesél, a szereplőgárdára sincs panasz, csak az a végső, horrorfilmekre hajazó fordulat nem illik az amúgy remek összképbe.

Melankólia (Melancholia, 2011)

A kétezres évek második felétől újra divatba jöttek az apokaliptikus víziókat elmesélő filmek, ebből a hullámból a dán provokatőr, Lars von Trier sem maradhatott ki. A rendező hosszan tartó depresszióját dolgozta fel ebben a különös kamaradrámában: Justine (Kirsten Dunst) és Michael (Alexander Skarsgard) hatalmas limuzinnal érkeznek meg esküvőjük vacsorájára. A vidéki kastélyban rendezett estély során a lányon eluralkodik depressziója – a családon belüli civakodások és a színlelt jó kedélyűség előhozza belőle a letargiát.

Eközben a násznép arra lesz figyelmes, hogy egy Melankóliának keresztelt kisbolygó közelít a Föld felé, ami teljes bizonyossággal kiirtja az emberiséget. Von Trier filmje tele van bergmani jelenetekkel és szürreális víziókkal, a világvége nála sokkal inkább egy szorongató metaforája a depressziónak.

Az út (The Road, 2009)

A Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regényéből készült film nem tudta az eredeti regény lecsupaszított, szikár költőiségét visszaadni, de túlzás lenne leírni a remek ausztrál rendező, John Hillcoat adaptációját.

McCarthy látomásos prózáját amúgy is lehetetlen lenne a klasszikus filmnyelven visszaadni, sokkal inkább egy avantgárd film állt volna közelebb ehhez a lírai nyelvezethez – egy ilyen filmért meg nem kimondottan taposták volna egymást agyon a nézők. Viggo Mortensen kimondottan az apokaliptikus filmek főszerepére született: beesett arcának minden barázdája egy-egy tragédiáról mesél.

Itt a vége (This Is the End, 2013)

Hogy ne csak a depresszív filmeket ajánljuk az amúgy is esős hétvégére, itt van egy teljesen idióta vígjáték az apokalipszisről: az Itt a vége egy halom komikust vonultat fel, akik magukat alakítva néznek szembe a bibliai méreteket öltő világvégével. Evan Goldberg és Seth Rogen őszintén kretén filmje olyan, mint egy drágára sikeredett bulivideó, amit végigröhögve forgattak le két komoly projekt között: a film különlegessége az, hogy ennek ellenére működik – ugye ők készítették a nemrég mozikba került Virsliparti című animációs filmőrületet is.

A sztori a következő: Jay Baruchel (Jay Baruchel) Los Angelesbe érkezik haverjához Seth Rogenhez (Seth Rogen), majd elmennek egy fergetegesnek ígérkező celebbuliba, amit James Franco (James Franco) posztmodern csodapalotájában tartanak. Itt van mindenki, aki számít: Emma Watson a Harry Potterből és Michael Cera a Junóból. Aztán jön, aminek jönnie kell: a bulizók a mindent elsöprő világvégével néznek szembe, erődítménynek használva James Franco palotáját.Akármennyire is riasztónak tűnik ebből a rövid leírásból a film, az Itt a vége tényleg megér egy próbát: egy igazán értelmetlen, de épp emiatt szórakoztató remekművet sikerült összehoznia a haveri társaságnak.

A cikk a hvg.hu és a Prizma együttműködésének eredménye.

Címke: