elle

AJÁNLÓ

9 zabolátlan film, ami felér egy kijózanító pofonnal — Best of 2016

PRIZMA

2017/01/18

Kidolgoztunk egy módszert, ami végre minden kétséget kizáróan megnevezi a tavalyi év legjobb filmjeit: megkérdeztünk pár kritikust, van-e kedve egy, maximum két olyan 2016-os filmről írni egy, maximum két bekezdést, ami szerinte jó. Mutatjuk az eredményt, a sorrend véletlenszerű.

A rozsdabarna ötven árnyalata – Certain Women

Nem így akartam, de nálam ez az év filmje. Tisztára korahetvenes évek, ezt a bánatos, céltalan újhollywoodot idézi. Szelíd, kimosott figurák, alig észrevehető humor, egy-két tétova gesztus a másik ember felé, meg valami hátsó udvari költészet. Van benne Raymond Carver, de még több Monte Hellman. Elképesztő, hogy ez a három semmilyen történet hogyan visszhangosítja és erősíti egymást, és hogy ennek a reménytelen rozsdabarna alapszínnek hány árnyalatát tudják kikeverni.

YouTube előnézeti kép

Lenyűgözően gazdaságos az egész, a képen kívüli hangok mesélik a sztorikat, és komplett epizódoknak egy gyönyörűen rétegzett kép a punchlineja. Közben iszonyú sokat tud a legelemibb szintű munkáról, ami folyton körülveszi az embert, a pulóverek és nadrágok le- és felhúzásáról, a kocsikormány tekeréséről meg a mosakodásról, de arról is, hogy milyen meló után, télen rágyújtani, meg hogy az akusztikus gitár hogyan van közvetlenül rácsatlakoztatva a belső szervekre. (Nagy V. Gergő)

Az otthon ördöge – Elle

Mit is csinált Paul Verhoeven, amióta az ezredfordulón a gyenge, de egyes pillanataiban üdítően gonosz Árnyék nélküllel búcsút vett Hollywoodtól? Rendezett egy remek második világháborús filmet (Fekete könyv) és egy ötvenperces polgári vígdrámát (Steekspel) Hollandiában. Az idén francia gyártásban készített Elle ismét jelen idejű történet, de a Fekete könyvhöz hasonlóan egy mély titkokat rejtegető, a környezetét mesteri módon manipuláló nő portréja.

elle

Verhoeven trükkje az, hogy már a nyitányban együttérzést kelt nemi erőszak áldozatává váló hősnője iránt, az Isabelle Huppert által játszott videojátékcég-tulajdonos (ez is mennyire zavarbaejtő, tipikusan verhoevenes foglalkozás) innentől kezdve a nézőt és barátait is könnyedén az ujja köré csavarja. Aztán elkezd nagyon furcsa dolgokat csinálni, például szado-mazochisztikus viszonyt kezd a szomszédjával. Mondhatjuk, hogy az Elle a képmutató felső-középosztály újabb kritikája, de ez túlságosan unalmas értelmezés. A lényeg az, milyen könnyen és kiszámíthatatlanul billen át a hétköznapi abszurdba, a racionális tébolyultba, és válik ördögivé, amit addig otthonosnak hittünk. (Kránicz Bence)

Gyönyörű suttyók – American Honey

Jó évük volt a medvéknek a moziban. A legtöbb figyelmet egy hatalmas CGI-példány kapta, amely alaposan helyben hagyta Leonardo DiCapriót A visszatérőben – az American Honey ember-medve találkozása csöndesebb és békésebb, a két film közül viszont csak az utóbbi ragadott magával. Bár gyökeresen különböző művekről van szó, az összehasonlítás nemcsak a medvék szempontjából tűnik indokoltnak: Iñárritu és Andrea Arnold is kevés szóval operálnak, érzéki filmélményre törekszenek, és a fenséges amerikai tájba vetett hőseikkel hívnak közös utazásra.

American-Honey

Arnold első Amerikában játszódó filmjében ugyanúgy perifériára szorult figurákat mutat be, mint például az Akváriumban. A magazin-előfizetésekkel házaló, jellemzően inkább sima koldulásból élő hippibanda pont azért vonzza a hősnőt, mert elhitetik vele, a számkivetettség választás, és nem sors kérdése. Nemsokára jön a végletes kívülállás poklának lassú megértése és elfogadása, de előtte még felcsendül néhány fantasztikus sláger, és a szereplőkkel együtt bejárjuk az egyik legnyomorultabb és leggyönyörűbb amerikai államot, Kansast. Az American Honey suttyóinak legközelebbi rokonai között Harmony Korine zavaros fejű tinédzsereit találjuk, ez pedig legalább olyan jó ajánlólevél, mint az, hogy a férfi főszereplő a jelentős kortárs művész, Shia LaBeouf. Annyira jó film, hogy a közel háromórás játékidő sem zavaró. (Kránicz Bence)

Sokáig sajog – 600 miles 

Gabriel Ripstein első filmjében a drogháború ritkán tárgyalt oldalát világítja meg. Imponálóan letisztult és magabiztos cselekményvezetésű suspense-drámáját az arizonai fegyverboltba repítő kezdősnittől belengi a vihar előtti csend feszültsége, ami a szereplők visszahúzódó magatartása és a ráérős történetmesélés ellenére fokozatosan erősödik, és egyre fojtogatóbbá válik. Két tizenéves suhanc használja ki a déli állam laza fegyverviselési szabályait, és vaskos zsebpénzért cserébe kezdik leszállítani a vadászpuskákat a megbízó kartellnek. Az egyik vásárlás után azonban a nyomukba szegődik egy fegyvercsempészekre szakosodott szövetségi ügynök, és innentől nehéz bármit is spoilermentesen írni a filmről, de az ajánláshoz elég is annyi, hogy a mindössze 80 perces dolgozat meglepően ügyesen meríti ki a filmes azonosulás és információadagolás lehetőségeit (még a végefőcím alatt is érdemes odafigyelni).

4-0-2000-0-1125-crop

Az ifjabb Ripstein — akinek apja, Arturo Ripstein a mexikói film nagy öregje, a 60-as évek óta maga is több emlékezetes bűnfilmet forgatott — meggyőzően használja a hosszú snittekre és kézikamerázásra építő formanyelvet, és az eseményeket összekötő, nézelődő képsorokat hatásosan tölti meg feszültséggel. A film baljósan elhúzódó expozíciója és a figurák védtelenségének ábrázolása a legrosszabbra készít fel, de a hirtelen lezárás még így is sokáig sajgó pofonként marad velünk. (Árva Márton)

Sirályok közé hajított GoPro – Knight of Cups

Ha egymás mellé tesszük Malick filmjeit – akár egészen a Sivár vidéktől kezdve –, felfedezhetünk egy folyamatosan jelen lévő, de csak mostanra kikristályosodó szerzői szándékot: a filmnyelv folyékonnyá vagy gázneművé változtatásának célját. A Knight of Cups visszatérő képei, a víz alatti képsorok, a kiszámíthatatlan íven repülő sirályok, a szélfútta fák és falevelek mind olyan képi hatások, amelyek a véletlenszerűség egyszerű szépségét rejtik magukban – Malick számára a természet is ezért ennyire fontos, hiszen a természetben nincsenek megrendezett jelenetek, a dolgok csak úgy vannak. Pontosan ez az, amit Malick reprodukálni próbál a forgatásain, ezért a sok frusztrált színész és tanácstalan beugró szereplő – a Knight of Cups egyik bulijelenetébe beugró celeb azt nyilatkozta a forgatás után, hogy megkérdezte Malicket, mit kell csinálnia, mi lesz a jelenet, mire a rendező azt válaszolta, hogy “nem tudom”. Ez az a válasz, amitől minden színész mélyen retteg.

MV5BMTY0NTQyNTQwMl5BMl5BanBnXkFtZTgwMDQ1ODk5NzE@._V1__SX1024_SY586_

Szinte felszámolódnak a kompozíciók, a folyamatosan mozgásban lévő kamerának inkább csak ritmusa van, nem véletlen, hogy Malick a forgatáson teljesen rágyógyult a GoPro kamerákra és egyéb videoeszközökre – a nagylátószögű sportkamerákkal nem lehet és nem is kell komponálni, egyszerűen folyamatosan filmezni kell, belehajítva a felvevőt az élet forgatagába. (Lichter Péter)

Az ondó ököljoga – Tenemos la carne

Egy fantasztikusan jóképű, divatos ruhákban mutatkozó kamaszfiú rendezte ezt a tonnányi testnedvtől lucskos lázálmot, amely valahol félúton található a fejfájdító videoklip és a letaglózó erejű művészi látomás között. A cselekmény valamiféle posztapokaliptikus világról, a bibliai kiűzetésről, vagy talán magáról a kortárs Mexikóról mesél, de ez mindegy is, mert lényegében csak ötletesen koreografált és meggyőzően undorító (tánc)jeleneteket látunk egymásra hányva, amelyekben egy sámánszerű hajléktalan és egy szutykos tinédzserpáros küzd egymással és a gerjedelmeivel.

YouTube előnézeti kép

Sok a szex, akad egy Andy Warhol-hommázs, a kamera pedig többnyire lágyan ringva követi a vérben és ondóban hánykolódó testeket, ráadásul Noé Hernandez (ő játssza az sámánt) olyan intenzitással grimaszol, ordít és kántál (egyszer még a dobokat is szétveri a fején), hogy az még a legkérgesebb szívű nézőt is képes lefegyverezni. Aki szívmelengető tanulságokat, mély, emberi drámát és más nyugdíjas izgalmakat vár a filmművészettől, annak tovább kell keresgélnie, viszont Emiliano Rocha Minter elsőfilmje egészen kivételes zabolátlansággal érvel a szabadság ököljoga mellett. (Nagy V. Gergő)

Üldözött üldöző – Neruda

Az „anti-biopicként” beharangozott Neruda a költő-szenátor 1948-as Argentínába szökését mutatja be egymásnak ellentmondó szubjektív nézőpontokon keresztül, rengeteg (film)nyelvi játékossággal. A chilei Pablo Larraín eddigi munkáinál (mint a Pinochet-diktatúra korába helyezett Tony Manero és No, vagy a vétkes papok elzárt közösségében játszódó El club) határozottan közönségbarátabb filmet készített, de a rendezőre jellemző narrációs és formai különlegességek most sem maradnak el. A Neruda kihasználja a menekülésben rejlő thriller- lehetőségeket, és a kommunistaüldözések sötét korszakát is nyomasztó momentumokkal illusztrálja, ugyanakkor Pablo Neruda ellentmondásos alakját, illetve a nyomában loholó, ambiciózus és olykor ügyetlen rendőrt is szórakoztatóan, sok humorral ábrázolja.

neruda-gaelgarciabernal_3

A jelenetek többségébe jut egy-egy mosolyogtatóan cinikus megjegyzés, a nyomozó korlátoltságából fakadó, megejtően röhejes húzás vagy zenés-táncos összejövetel. Másrészt, a szemet gyönyörködtető képeken kibontakozó elbeszélés is izgalmas kihívás elé állít, hiszen Larraín az üldöző és az üldözött szemszögéhez társuló fantáziaképeket is belesző a képsorokba, és rendszerint egyáltalán nem jelzi, hogyan kellene értelmeznünk a látottakat. A saját szerepük jelentőségével és sorsuk megrendezésével elfoglalt hősök köré a történelmi valóság, a személyes vágyak és az önkényes fikció elemeit összemosó világ épül, amiben végig kérdéses a tér és az idő folytonossága, és maguk az érintettek is igyekeznek közbeszólni, melyikük legyen az elbeszélés fő- és mellékszereplője. (Árva Márton)

Hullanász a csillámporon – Neon démon

A Csak Isten bocsáthat meg kíméletlen következetessége után a Neon démon kifejezetten csalódás volt, ugyanakkor a divatvilág és a giccsesztétika látomásos kisajátítása mégiscsak képes erotikus bűvkörébe vonni. A nekro-leszbikus szeretkezés ráadásul az elmúlt év legizgatóbb filmjelenete volt, hiszen a Nekromantik 2. óta nem nagyon volt példa női szexualitás és elmúlásfantázia ilyen dekoratív összefűzésére. Hullanász és popkannibalizmus, avagy túl a giccsen, tövig a gyomorban, ahonnan végül egyetlen emberi szervként rövid úton egy szemgolyó kívánkozik ki – pont a lélek tükre, a végső szépség búvóhelye.

The-Neon-Demon-1.0.0

Ócska, lejárt szavatosságú szimbolizmus vegyül itt távolról bűzlő nagyravágyással, és a lila baromságnak ez a nyílt szívű hajszolása, ez a szemérmetlen nagyzolás és kérkedés a semmivel, a néző gyermekien lelkes csesztetése egészen megejtő, már-már szimpatikus, főleg, hogy okos, átgondolt és mélyérzésű művészettel amúgy is tele a padlás. A Neon démon művészet akar lenni, és kudarcot vall, de ha már arra jár, bosszúból kizsigerel és felfal mindent mást, ami távolról művészetre hasonlít — hogy visszahányjon egy vérben úszó szemet. (Nemes Z. Márió — Pálos Máté)

A szőrapa ölelése – Toni Erdmann

Én amúgy előttem is ismeretlen okokból nem igazán bírom a vígjátékokat, és általában akkor röhögök rajtuk a moziban – ha egyáltalán –, amikor éppen néma csend van a nézőtéren, de a Toni Erdmann családias hangulatú vetítésén a Cirkóban mégis szabályosan rosszul lettem a röhögéstől. A húszfős közönség tagjain pont úgy terjedt szét a velőtrázó, könnyfakasztó, agyzsibbasztó hahota, ahogy a nagykönyvben meg van írva: a csendet először kósza felhorkantások törték meg, aztán két perc múlva mindenki dőlt jobbra-balra. Komplett sorok. A probléma csak az volt, hogy egy gonosz kis légbuborék beszorult és liftezni kezdett a gyomromban fel-le. Ez érdekes élmény volt, de a Toni Erdmann nem ettől zseniális — hanem attól, hogy a buborékos incidens után fél perccel a röhögésem sírássá alakult, úgy, hogy nem tudnám megmondani, melyik pillanatban történt meg a minőségi ugrás.

kukeri_ines_nacktparty_col

A felejthetetlen, katartikus pillanat, amire a film épül: egy mackószerű szőrapa kezeslábasban, és lemeztelenedett, összetört lánya, ahogy felnőtt életében először átöleli őt, mintha valami hellingeriánus pszichodrámába csöppentünk volna. (Ilyen a negatív családállítás: nem idegenek játsszák el az apánkat egy biztonságos kisközösségben, hanem az apánk játssza az idegent nagy nyilvánosság előtt.) Azért üt ez ekkorát, mert a filmben eddig a pillanatig arra láttunk variációkat, hogy mi mindent találnak ki az emberek csak azért, hogy ne kelljen kiengedniük az érzelmeiket: például sajtreszelőket ajándékoznak egymásnak vagy mignonokkal szexelnek.

Döbbenetes, hogy a Cannes-i zsűri könnyed vígjátéknak érzékelte ezt a filmet, csak azért, mert valóban nevettető és nincsen politikailag értelmezhető üzenete — a két dolog együttes jelenléte elég volt ahhoz, hogy a film címét a szájára se vegye. Pedig őrülten izgalmas és eredeti, ahogy Maren Ade eljátszik a „mélypszichológiai abszurddal“. Az eredmény pont olyan komikus, amennyire fájdalmas, és egészen az utolsó párbeszédig — a film egyetlen hamis és átgondolatlan jelenetéig — eldönthetetlen, hogy mit látunk: azt, ahogy egy lelkiismeretes, hibáit belátó apa felszabadítja a világtól elhidegült lányát, vagy azt, ahogy jó szándékú zsarnokként fojtogató szeretetével az idegösszeomlásig hajszolja, amikor a nő éppen önállósodni szeretne. A Toni Erdmann szomorúbb, mint egy Andy Kaufman-geg, őszintébb, mint egy Jorgos Lanthimosz-film, és empatikusabb, mint Ulrich Seidl bármelyik dokuja — ami nem jelenti azt, hogy remekmű, de hogy az európai művészfilm egyik legizgalmasabb darabja az utóbbi évekből, az biztos. (Pálos Máté)