ladistancia0

KRITIKA

A raboskodó művésznek csak telepatikus képességű kisemberek segíthetnek

Roboz Gábor

2017/03/09

Nehéz a művészek élete.

Eddigi munkássága alapján Sergio Caballero nem olyan rendezőnek tűnik, aki félperces liftutakon hadarva győzköd elfoglalt pénzembereket arról, hogy az ő ötletébe tényleg megéri belefeccölni, pedig a La distancia high-conceptje hallatán még az Asylum Stúdió fejesei is szentségelve félretolnák aktuális megacápás-óriáspitonos filmtervüket:

Egy elhagyatott szibériai raktárépületben raboskodó művész felbérel három, telepatikus képességekkel rendelkező orosz kisembert, hogy lopjanak el neki egy Távolság nevű tárgyat a mellette lévő erőműből.

Sőt:

Egy Amerikából áthozott osztrák performanszművész évek óta egy elhagyatott szibériai erőmű melletti raktárépületben raboskodik, aztán egy nap postai úton felbérel három, telepatikus képességekkel rendelkező, lakókocsiban élő orosz kisembert, hogy lopjanak el neki egy Távolság nevű tárgyat, amelyre az erőmű több titkot is rejtegető őre vigyáz.

ladistancia01

A 2014-ben bemutatott, főleg fesztiválokon vetített La distancia például azoknak ajánlható, akik szerint Shane Carruth földhözragadt, Quentin Dupieux meg egyenesen kisrealista. Akik egyik rendezőről sem hallottak még, azoknak is ajánlható, csak nekik a film megtekintése előtt még jobban össze kell szedniük magukat.

A spanyol író-rendező – illetve zenész és képzőművész – második egészestése első hallásra talán éjszakai vetítésekre vagy telhetetlen filmkritikusoknak való agymenésnek tűnik, amelynek teljes körű élvezetéhez a filmen kívül is kell valamivel ingerelnünk a központi idegrendszerünket, pedig hetvenkilenc percnyi szabadidőn és elfogadó érdeklődésen kívül semmi másra nincs szükségünk.

ladistancia02

Bár az igaz, hogy nem minden tudatállapotban könnyű elfogadó érdeklődéssel viszonyulni egy filmhez, amelyben négy nyelvet is hallhatunk – köztük a magyart! –, de úgy, hogy közben egyik szereplőt sem látjuk beszélni, a karakterek ugyanis telepatikus úton kommunikálnak egymással, sőt egyikük még telekinézisre is képes. Akit idegesít, feszélyez vagy bármilyen módon kellemetlen érzéssel tölt el, ha olyan filmet lát, amelyben például egy vödör fülig szerelmes egy kéménybe, és japán haikukkal igyekszik udvarolni neki, annak érdemes más elfoglaltságot keresnie.

A rendező ugyanis méltatlanul kevéssé ismert filmje alapján érezhetően biztos abban, hogy a közönség az összes létező ötletére kíváncsi (Finisterrae című első filmje amúgy arról szól, hogy két kísértet végigjárja az El Caminót), és ezeket olyan bőkezűen szórja, mintha más dolga nem is lenne.

ladistancia04

Az orosz tájat tapintható közelségbe hozó, egyébként Spanyolországban forgatott La distancia a cselekménye alapján már-már vérbeli heistfilm, amely felmutat ugyan jó néhány ismerős jegyet, de az alműfajjal járó örömöket keresni benne nyilván kevéssé gyümölcsöző elfoglaltság. A balhé inkább csak dramaturgiai keret, amely megkönnyíti a befogadást, de annyi minden történik a filmben, hogy ember legyen a talpán, aki nem feledkezik meg percek alatt az ilyen jelentéktelen elemekről.

YouTube előnézeti kép

A trashfilmes szubkultúrában gyakran találkozni olyan produkciókkal, amelyek úgy vonultatnak fel képtelenebbnél képtelenebb ötleteket, hogy minden beállításukról süt készítőik szakmai inkompetenciája és/vagy anyagi lehetőségeik erős korlátozottsága. Caballero művének sem lehetett túl magas költségvetése, de részben pont attól annyira magával ragadó, hogy elszállt ötletkavalkádját a rendező a lehető legmagasabb színvonalon valósítja meg.

ladistancia03

A La distancia kvázi kézműves igényességgel elkészített film, visszafogott, de gondosan megmunkált hangkulisszával (zene alig szól benne) és olyan képi világgal, amely anélkül lehengerlő elejétől a végéig, hogy stúdiófilmes értelemben látványosnak nevezhetnénk. Marc Gómez del Moral a legtöbbet hozza ki a szűkös mozgásteréből: bár a cselekmény szinte csak az erőműben és közvetlen környezetében játszódik, az operatőr a maga finom módján, kevés kameramozgással szemet gyönyörködtető vizuális világot teremt. Tény, hogy mind a lepusztult közeget, mind a három kisember arcát különösebb erőfeszítés nélkül órákig is el lehetne nézni, de ez semmit sem von le az operatőr munkájának értékéből: végig egységes képei a film világának korlátain belül színekben és formákban egyaránt gazdagok.

ladistancia00

Az alkotók ilyen szintű profizmusa csak még tovább fokozza Caballero abszurd ötleteinek hatását, ráadásul a rendező szinte bármilyen – elsőre talán nem is mindig észrevehető – geget is dob be, legtöbbször fapofával csinálja, és a végére sem remeg meg a keze.

Egy szíve mélyén konzervatív néző persze valószínűleg már az első negyed óra láttán elküldené Caballerót a pszichiátriára, pedig a La distanciából sugárzik a mozi szeretete, ráadásul hamar kedvet csinál egy szibériai erőmű kirablásához, és aki még ennél is több vár egy filmtől, annak tényleg semmi sem elég.