dunkirk-poster

KRITIKA

Látványos, izgalmas, de kongóan üres a Dunkirk

Lichter Péter

2017/07/21

Hiányérzetünk maradt.

A kilencvenes években két háborús film volt a legmeghatározóbb moziélményem, kábé mindkettőt egyszerre mutatták be itthon: a Ryan közlegény megmentése (Átrium mozi; 1998) és az Őrület határán (Corvin, 1998 vagy 1999). Az első film minden buta patetikussága ellenére olyan bravúros, letaglózó jeleneteket vonultatott fel (pl. a partraszállás monumentális, zsigeri, agyoncsapó képsora), amiket azóta sem láttam a műfajban; a másik, érzékenyebb Malick-rendezés pedig a lírai formanyelvet mozgósítva meg tudta mutatni, hogy mi játszódik le a katonák fejében, milyen átélni ezt a primér ösztönöket mozgósító állapotot, vagyis a háborút.

A Dunkirk sok szempontból remekül sikerült, de összességében nyomába se ér a két elődjének:

mert egyszerűen hiányzik belőle az emberi tényező.

Nolan filmje sokkal inkább hasonlít egy horrorhoz, mint egy háborús filmhez. A klausztrofób alaphelyzet a film minden jelenetében visszatérő hatáselem: hajóba, pilótafülkébe, partra, mólóra stb. zárt emberek várták az arctalan (és gyakran láthatatlan) fenyegetést: a zártságra és az alulról/felülről érkező fenyegetésre épülő kombinatorikus szerkezet a horrorfilmek sajátja. A Dunkirk hatásmechanizmusában a zárt szituációs, high-concept thrillerek és horrorok rokona: legjobban talán a Spielberg-féle Párbajhoz, vagy a Cápához hasonlítható, ahol szintén egy szinte absztrakt erő fenyegeti a hősöket – bár a Spielberg-filmekben sokkal árnyaltabbak a karakterek. A másik rokonfilm, ami eszembe jutott, az a Hitchcock-féle Madarak: a Dunkirk német zuhanóbombázói inkább emlékeztetnek valamiféle természeti erőre, mint egy háború szereplőire. Az egész csapdahelyzet irracionalitása sem jelenik meg a filmben, a szereplők egyáltalán nem reflektálnak a helyzetükre: az egészet láthatóan elfogadják annak, ami. Talán Cillian Murphy karaktere az egyetlen, aki gondol (érez) valamit.

Fåglarna-2

A Dunkirkben az a tény teljesen mellékes, hogy egy háborúban, közelebbről nézve a második világháború elején vagyunk, a németekből semmit sem látunk – ez akár lehetne a film egyik legnagyobb erőssége is. Nekem a problémát az jelentette, hogy nem tudtam semmiféle viszonyt kialakítani a film hőseivel, egyszerűen nem tudtam meg róluk semmit (és most itt nem arra gondolok, hogy ki kellett volna derülnie, hogy Kenneth Branagh civilben valójában fogalmazást tanít egy középiskolában.)

B823453449Z.1_20170719153732_000_G2C1TVKI7.2_Super_Portrait

A Dunkirk karakterei egy monumentális suspense-jelenet kellékei csupán: Nolannek láthatóan semmi más célja nem volt, csak az, hogy rendezzen egy 100 perces, feszült, több szálon futó akciójelenetet. Mintha Spielberg a “Ryan” partraszállását egy egész filmre nyújtotta volna. Ezzel persze semmi baj nincs, többnyire izgultam is, a film első felében kapaszkodtam a moziszékbe rendesen, de aztán valahogy elengedtem a dolgot. Amikor a hetvenedik percben is ugyanaz a feszült, minimalista, elnyújtott Zimmer-zenét hallgattam és a sokadik vízbe fúlást vagy fülsüketítő Stuka-bombázást éltem át, valahogy belül elengedtem a dolgot – valószínűleg pont úgy lettem katatónizálva, mint szegény Cillian Murphy.

A Dunkirk másik gyengjéje, hogy túl sokat bíz a zenére: akkor izgulunk, amikor a zene is azt mondja: “izgulj”, akkor engedünk fel, amikor a zene is azt mondja: “engedj fel”. Nem akarok folyton a Ryan közlegény megmentésével jönni, de meglepő módon ott Spielberg csak a pátoszhoz használja a Williams-zenét, a feszültséghez, a szorongáshoz, a háború sokkjához semmit nem használ – egyszerűen azért, mert tudja, hogy nem kell. Nolan ehhez képest szó szerint

szétzenéli a filmet.

A Dunkirk-kel az a bajom, hogy a karakterei nulla dimenziósak – ehhez képest a legközhelyesebb háborúsfilmes figurák is hihetetlenül mély, jól átgondolt, összetett bergmani személyiségeknek tűnnek. Persze ha a filmnek csak az az egyetlen célja, hogy a feszültségre fókuszáljon, akkor minek vesződni ezzel – bár szerintem ha a hősökhöz valahogy viszonyulni tudok, akkor a “parafaktor” is jobban működik. Emiatt érzem azt, hogy a Dunkirk főszereplője a film legnagyobb gyengéje: nyilván Nolan azért választott egy teljesen ismeretlen, neutrális arcú srácot, hogy ne telepedjen rá semmilyen korábbi nézői asszociáció. De ehhez az is kellett volna, hogy a srác karakterét megírják, vagyis hogy a nulláról felépítsék: ehelyett csak egy kutyatekintetű fényvisszaverő felületet néztem száz percen keresztül, aki egyik feszült helyzetből sodródott a másikba. Hardy pilótafigurája is csak Hardy miatt volt jó, de ő is inkább egy háborús szimulátor mellékszereplőjére emlékeztetett, akinek a legkomolyabb funkciója az volt. hogy heroikusan bámuljon bele a tűzbe.

dunkirk-first-trailer-still-1.jpg

Nolan filmjének legfájóbb konklúziója az volt, hogy a háborúban meghalni nem egy teljesen értelmetlen és ostoba halál, hanem egyenesen egy hősies végzet, mert a helyi újság címlapjára kerülhetünk – legalábbis én ennyit raktam össze a civil hajósok mentőexpedícióját bemutató cselekményszálból. A Dunkirk ezeken a közhelyes, már-már a negyvenes évek propaganda filmjeit idéző hősábrázolásokon és közhelyes mondatokon (“-Mit lát uram? – A hazámat!”) nem nagyon tudott, vagy akart túllépni: ezért engem Nolan filmje sokkal jobban emlékeztetett egy iskolai ünnepség keretében előadott háborús színjátékra – legalábbis ami a “tartalmat” illeti. Külsőségeiben a Dunkirk egészen eszméletlenül szép és látványos,

de pont úgy, mint egy hadtörténeti múzeumban kiállított régi repülő – teljesen üres is.

A fejemhez lehetne vágni, hogy olyat várok el a filmtől, ami nem is akart lenni – ez az egyik legrosszabb kritikusi tulajdonság, amivel találkozni szoktam, aztán most lehet, hogy én is belesétáltam ebbe. De azt hiszem, egy háborús filmtől annyit el lehet várni, hogy pusztán a tökéletesre csiszolt high-concept suspense-zsonglőrködésnél (amit amúgy imádok) egy kicsivel több legyen – nekem pont ez a kicsi hiányzott. Hiszen akármilyen banálisan is hangzik, egy háborúban emberek ölnek embereket. A Dunkirkből pedik pont az ember hiányzik: a látvány, a feszültség, a filmtechnika baromira a helyén van. Talán ez Nolan legnagyobb gyengére: filmgépezeteket remekül épít (lásd a Tökéletes trükk és az Eredet zseniális narratív csavarjait és tökéletesre csiszolt ritmusát), csak az embert felejti ki belőlük.

Címke: