beguiled-castlooks

ESSZÉ

Az érinthetetlen testek tánca – Elemzés a Csábításról

Máté Bori

2017/09/26

Sofia Coppola Csábítás (The Beguiled, 2017) című filmje nem csupán a narratíva, de a filmtest szintjén is fojtott erotikától izzik.

A következő rövid elemzés célkitűzése, hogy még ha vázlatosan is, de felvázoljon egy a film multiszenzorális voltát kiindulási alapként használó értelmezési lehetőséget, mely során a film érzékekre gyakorolt hatásának aspektusait vizsgálja Coppola munkáján keresztül. Ahogy Carl Plantinga rávilágít Moving Viewers. American Film and the Spectator’s Experience című könyvében, a mozgóképes média alapvetően a vizualitáshoz és halláshoz kapcsolható. A filmek olyan képekre és hangokra támaszkodnak, melyek ösztönös befogadói képességeket tárnak fel bizonyos nyelvi, vizuális, hallással kapcsolatos és kulturális kompetenciák megismerésének érdekében. Ebből adódóan a filmek befogadása elsősorban a non-verbális kommunikáció különböző csatornáin keresztül történik. Jelen szöveg a médium szenzuális természetére és az ebből fakadó interpretációs módokra fog koncentrálni.

the-beguiled-trailer-screencap

A film médiumának egyik legnyilvánvalóbb érzéki megnyilvánulása a szexualitás és az erőszak ábrázolásában megragadható. Ez a két aspektus a Csábítás szempontjából is kiemelkedő jelentőséggel bír. A filmekben megjelenő szexualitás erőteljesen összekapcsolódik a többek között feminista filmelméletekből ismert voyeurisztikus nézői pozícióval, melyben a látás mint a befogadás egyik érzékszerve, összefonódik a leskelődés erotikájával.[1] Ez többnyire a férfi szexuális vágyaihoz és nézőpontjához köthető, ám Coppola filmjében egyértelműen a női nézőpont érvényesül, mely egybeforr a hosszú ideje elnyomott szexuális vágyak leküzdhetetlenségével.

fd

Nem csupán a néző voyeurizmusáról van szó, hanem a déli leányiskola lakóiéról is. A jenki katona egyszerre testesíti meg a tabut, a kísértetiest és a másikat, egyesítve az ezek ismeretlenségéből fakadó minden vonzó, izgalmas vagy éppen riasztó vonást. Amint a sebesülése és dezertálása miatt kiszolgáltatott helyzetbe kerülő katona a meglehetősen szigorú szabályok szerint vezetett leányiskola lakójává válik, megkezdődik a nők és a közte feszülő erőviszonyok lassú feltérképezése. Corporal McBurney (Colin Farrell), Miss Martha (Nicole Kidman), Edwina (Kirsten Dunst) és Alicia (Elle Fanning) feszülten vibráló násztáncát, a nőalakok szükség esetén feketeözvegyként lecsapni kész magatartása teszi vészjóslóvá.

McBurney részéről egyetlen hiba elegendő ahhoz, hogy a kielégületlenség kegyetlenségbe forduljon és az erotika helyét az erőszak vegye át.

Ahogy korábban említettem, a szexulitás mellett, az erőszak ábrázolása is kiválóan alkalmas a néző szenzuális ingerlésére. Ez részben a médium sajátosságaiból fakad, minthogy képes érzékletesen megragadni egymásnak feszülő, mozgásban lévő testek és tárgyak energiáját, részben pedig abból, hogy a hangok, amelyek mozgást, csapódást vagy valamilyen fizikai erő megnyilvánulását feltételezik – érkezzen az akár a képen belülről, akár kívülről – nem csupán kiszolgálják a képet, hanem feldúsítják annak érzékiségét, kitöltik a képek számára elérhetetlen tartományokat. Bár a hangok sosem reálisak, hiszen azokat az életben valószínűleg nem hallanánk olyan hangosan, élesen vagy elkülönülve, mindig a realitásérzet megtartásának érdekében túlzóak. A távolból beszűrődő háború hangjai, a McBurney szobájából kihallatszó veszett tombolás és később fuldoklásának elviselhetetlenül kínzó hangja, mind „a film képzeletbeli topográfiájának megkonstruálásához”[2] segíti hozzá a nézőt.

maxresdefault

A Csábítás esetében az erotika szenzorális szinten: képi, hangi és formanyelvi síkon is megnyilvánul, ami a látható – nem látható, hallható – nem hallható között húzódó feszültség és a szexuális feszültség kifejezésében ölt testet. A sok közeli a kis mélységélességű képekkel kombinálva pattanásig feszítik a húrt. A képi információ egyetlen apró részletére koncentrálva elvész a tér értelmezhetőségének élménye. Ami marad, az a javarészt életlen, impresszionisztikusan hömpölygő képek finom anyagisága. Egyfajta festőiség, ami elbizonytalanított tereivel ki van éhezve az őt testiséggel felruházó hangra, mely segítségével mégis csak megszületik a néző fejében a helyszín áterotizált miliőjének képzete.

tumblr_ol2ifoovrC1tzs8cco4_500

A louisianai párás, mocsaras levegőben izzadó fűzfákat pásztázó kamera a nézők számára sokáig láthatatlan kis Amy (Oona Laurence) énekével kiegészülve, már a nyitó jelenetben nyomasztó, baljós atmoszférát teremt. Ez az érzet csak fokozódik az iskola meglehetősen sötét, tompa fényű, bizonytalan belső tereiben elzártságtól fulladozó lakói láttán. A képi információk csupán benyomásszerű, szenzuális részletei a végletekig fokozzák a tudás-nem tudás-sejtés egymásnak feszüléséből fakadó feszültséget és ebben a narratív és képi szint összeér. Ugyanakkor van még valami, ami a film cselekményét és anyagi szintjét, sőt közvetve a moziban ülő nézőt is összefogja és ez nem más, mint a testek érinthetetlenségének drámája. Az érintés utáni vágy, annak reménye, majd az érinthetetlenséggel való szembesülés, a hiány feldolgozása, ami végül a vágyak elnyomásához vezet egyfelől a karakterek esetében manifesztálódik, másfelől különösen az analóg technikának köszönhetően a filmtest szintjén is. A 35 mm-re forgatott film a celluloid érzéki testének érinthetetlenségével, ugyanakkor a megérintés utáni vággyal operál. Ez a feszültség pedig abból fakad, hogy a néző számára, aki teljes testével jelen van a befogadói munkában lehetetlenné válik a másik test, a film testének megérintése.

Szerző: Máté Bori

[1] Plantinga, Carl: Moving Viewers. American Film and the Spectator’s Experience

[2] Thomas Elsaesser: A film mint fül. Hang és tér. In: Metropolis (Hang a filmben) 2015/02. pp. 8-21.

Címke: ,