Rachael-Blade-Runner-640x360

ESSZÉ

Álmodnak-e az androidok a kölcsönös beleegyezésről?

Dunajcsik Mátyás

2017/10/26

 

Kamaszkorom egyik meghatározó filmélménye volt a Szárnyas fejvadász, ami egyébként pont abban az évben készült, amikor születtem. Azon keresztül tanultam meg látni a jövőt, a klímakatasztrófák által sújtott multikulturális megaurbanitás csodáit és borzalmait, annak kapcsán tanultam meg értékelni a posztapokaliptikus nagytotálokat és a kiégett nyomozók fennkölt magányát a savas esőben. És valószínűleg ezzel a filmmel (is) kezdődött a Harrison Ford irányában érzett örökös szerelmem is, amire valójában csak az új Star Wars széria kapcsán döbbentem rá igazán – és amit az idén bemutatott Szárnyas fejvadász 2049 csak tovább erősített harmincegynéhány év után is.

Miután moziban láttam az új filmet, néhány barátommal újranéztem a régi rendezői változatát is, amit már évtizedek óta nem (minek nézné újra az ember azt, ami örökre beleégett a szemébe, gondoltam korábban), és összességében nem csalódtam, bár sok minden kiesett az emlékezetemből. Az például teljes sokkhatásként ért, hogy az 1983-as film hangalámondásos narrációt is alkalmaz (regényadaptációk esetében manapság az első órán buktatják meg azt a forgatókönyvírót, aki ezzel él), vagy hogy a Sebastian nevű replikánstervező lakásának enteriőrjei mekkora átfedésben vannak a korabeli klasszikus Annie Lennox-videoklipek stukkós-csipkés lepukkantságával. Ami mégis igazi meglepetés volt, az a Deckard és Rachel közötti szexjelenet, amiről most, a Weinstein-botrány kapcsán nem csak Amerikában, de Magyarországon is fellángolt, szexuális abúzusról, kölcsönös beleegyezésről és férfiak és nők közötti hatalmi viszonyokról szóló társadalmi diskurzus idején, azt hiszem érdemesebb egy kicsit részletesebben beszélni.

Deckard és Rachel románca ugyanis kétségtelenül a Szárnyas fejvadász-univerzum alapító mítosza: ez adja az első film egyik fő narratív szálát és keserédes happy endjét, az új film pedig az ebből a románcból született gyermek felkutatása körül forog, miközben Rachel és Deckard egykori kapcsolatának emléke a makulátlan, tökéletes szerelem példaképeként kísérti az egész történetet. Ehhez képest megdöbbentő volt látni, hogy a későbbi film narratív magját képező szexuális aktus, amelynek keretében valószínűleg a megváltó gyermek megfogant, valójában hogyan is jelenik meg az első filmben:

YouTube előnézeti kép

Röviden, a zongoránál eltöltött romantikus pillanatok hevében Deckard csókolgatni kezdi Rachelt, aki elég hamar megelégeli a dolgot, felpattan a székről, és a kabátját magához véve elindul az ajtó felé; Deckard azonban utána rohan, majd a menekülési útvonalat elvágva durván becsapja az ajtót, Rachelt megragadja a vállánál, keményen a falhoz csapja, majd először a két kezével fenyegetően fojtogatást imitál, majd egy erőszakos csókot követően kényszeríti Rachelt, hogy a nő azt mondja neki: „csókolj meg”, és „szeretlek”. Rachel akarata és ellenállása hamar megtörik, maga előtt is szégyenkezve engedelmeskedik Deckardnak, innen pedig már minden megy a maga megszokott útján.

Valószínűleg nem kell sokat magyarázni, hogy bár a történet további részében úgy tűnik, Rachel valóban a saját akaratából és a saját érzelmei által vezérelve fekszik le Deckarddal és áll mellé (és még ölni is hajlandó lesz érte a film vége felé), ez a viszonyuk kezdetét jelentő, kölcsönös beleegyezést még csak nyomokban sem tartalmazó jelenet ma, 2017-ből nézve egy teljesen elfogadhatatlan magatartást mutat be, ami a szenvedélyes szerelem helyett sokkal inkább a szexuális abúzus és a fizikai, érzelmi hatalommal való visszaélés kategóriájába sorolnánk.20170429utolso-tango-parizsban

Mintha a Szárnyas fejvadászból hirtelen átváltottunk volna Az utolsó tangó Párizsban (1972) valami másodosztályú lenyúlására (amely filmben, mint ahogy azt ma már, nem túl régóta tudjuk, azért olyan „hiteles” a nemi erőszak ábrázolása, mert nemcsak a történet fikciós világában, hanem a forgatás nagyon is valós kontextusában sem kölcsönös beleegyezésen alapult), ami egyébként inkább kilóg, mint beleillik a filmben ábrázolt viszony egészébe, dramaturgiailag szükségtelen, felesleges rendezői izmozásnak hat. Ráadásul Harrison Fordnak (és az általa alakított Deckard figurájának) színészileg is iszonyú rosszul áll a vérnősző macsó figurája, és meglehetősen hiteltelennek hat mondjuk Marlon Brando hasonló alakításával szemben (amely hitelességgel kapcsolatban lásd a bekezdés első zárójelét). És akkor még nem is beszéltünk az egész jelenetet végigkísérő, émelyítően szirupos szaxofonszóló rendezői gesztusáról, ami minden hangjával azt kommunikálja a néző felé, hogy itt valójában egy túlfűtött, nagy szerelmi jelenetről van szó, egy idilli pásztoróráról, ami rövid fellélegzést jelent a film egyébként brutális és lehangoló történései között.

Ami azonban mélyen gondolkodóba ejtett ennek kapcsán, az nem is a jelenet ma már brutálisnak ható jellege, hanem hogy mennyire nem emlékeztem rá korábban – ahogyan arra sem, hogy az eredeti filmet övező legendáriumban valaha is megkérdőjelezhető, határátlépő, tabudöntögető elemként merült volna fel ez a jelenet. (Ezért is nagyon más ez itt, az annyi minden másról híres és kultikus Szárnyas fejvadászban, mint Az utolsó tangó Párizsban vagy mondjuk a három évvel későbbi, 1986-os 9 és fél hét esetében, amelyeket persze lehet sok mindennel vádolni, de azzal nem, hogy mást adnának, mint amit hirdetnek magukról.)22207c7047e697ee5c5415256b6f4b08

Aminek valószínűleg egyszerűen az az oka, hogy 1983-ban, amikor a film készült, és az azt követő évtizedekben, amikor kultikussá vált, egy ilyen jelenet még éppen belefért a férfi-nő viszonyról alkotott korabeli elképzelésbe és annak ábrázolási hagyományába (lásd még a „ha a nő nemet mond, akkor mond igent igazán” című slágert).

Ha viszont ez így van, egészen dermesztő belegondolni abba, hogy vajon hány olyan jelenet és történet van még a saját kamaszkorunk meghatározó élményei között, amelyek, bár ma már nem is emlékezünk rájuk és nem tudunk róluk, hasonlóan torz képet mutatnak a testiségről, szerelemről, szexualitásról és az emberi viszonyokról, és mindezt teljesen természetes, társadalmilag elfogadható normaként állítva elénk, amit mind az elkövető, mind az áldozat magától értetődőnek vesz.

Amivel távolról sem azt akarom mondani, hogy innentől kezdve az 1983-as Szárnyas fejvadász legyen betiltva, és fésüljük át a komplett nyugati kultúrát a fenti szempontok alapján (nem mondok újat azzal, hogy ezzel az erővel mehetne a szemétdombra nagyjából minden, ami a 21. század előtt íródott, és még a mostani század terméséből se maradna túl sok). Hanem azt, hogy erre érdemes odafigyelni.

Ha lenne kamaszfiam, egészen biztos, hogy nem hagynám úgy felnőni, hogy ne lássa ezt a filmet; de nem szeretném, hogy úgy nőjön fel, hogy ennél a jelenetnél nem állítom le a vetítést és nem magyarázom el neki, hogy egyébként, bármennyire is vágyunk valaki után, a vágyak kifejezésének nem ez a helyes módja.

Ehhez képest harmincnégy évvel később Denis Villeneuve 2017-es sequeljében, ami egyébként még a híres Bechdel-teszten is átmegy, már van egy erős, vezető pozícióban lévő női főszereplőnk is a Robin Wright által játszott Joshi rendőrfőnök személyében, a főhős replikáns K és a Joi nevű virtuális szerető közötti kapcsolat pedig valóban végig egészen romantikusnak nevezhető – annak ellenére, hogy azért a fősodor itt is ugyanúgy egy heteroszexuális, fehér férfiak közötti nagy játszma története. Ám ahogy ebből a filmből is látszik, valamennyire mégiscsak ment előre a világ.xzgfkmnvakdfui3py5a7

Arról persze még hosszú poszthumán genderelméleti fejtegetéseket lehetne írni, hogy hogyan értelmezhető egy olyan történet, ahol a női szereplők egy nagy része – akár rendelkezik testtel, akár nem – konkrétan árucikként legyártott és kereskedelmi forgalomba hozott, szexuális örömszerzésre készült termék, illetve, hogy egy ilyen teremtmény esetében vajon hol kezdődik a szexuális konszenzualitás követelménye. Bár igazából ez csak egy alkérdése az egész Szárnyas fejvadász-univerzum alapvető dilemmájának, történetesen, hogy van-e egy replikánsnak lelke, és mi a lélek, meg a szabad akarat.

Az viszont ma már egyáltalán nem kellene, hogy kérdés legyen, hogy az, aki vagy ami képes arra, hogy nemet mondjon, annál ezt tiszteletben kell tartani – akkor is, ha a mellkasában elektromos szív dobog. A filmekben szereplő Nexus 6-os replikánsokat többek között pont ez különbözteti meg a korábbi és későbbi modellektől, hogy velük ellentétben ők képesek nemet mondani – így amikor Deckard nem veszi komolyan Rachel menekülési szándékát az elemzett jelenetben, valójában pont azt veszi semmibe Rachelben, ami kiemeli őt a többi előregyártott, robotikus termék közül, és ami miatt már korábban beleszeretett.

Sajnos azonban nem csak akkor, de még ma is többségben vannak azok, akik Deckardhoz hasonlóan ezt az egyszerű szabályt még hús-vér emberekkel szemben sem képesek betartani. Ebben pedig nagyban támogatja őket azoknak a kultrális termékeknek a sokasága, melyek ezzel éppen ellenkező mintákat mutatnak be teljesen természetes dologként. Ezért olyan fontos, hogy az ember a gyönyörű városi tájképekben elveszve is mindig a keze ügyében tartsa a kritikai gondolkodás éjjellátó szemüvegét, még akkor is, ha éppen a saját kamaszkora legszebb élményeit pásztázza nosztalgiától könnyes szemekkel.