AJÁNLÓ, ESSZÉ

Az önmagát filmező film dokumentumfilmje (és annak a filmje) – William Greaves: Symbiopsychotaxiplasm: Take One

Lichter Péter

2018/07/15

Felfedeztem egy őrült gyöngyszemet, aminek a címét még most sem tudom kimondani.

William Greaves neve eddig sajnos épp csak ismerősen csengett – de miután egy amerikai barátom meglehetősen lecseszett, hogy miért nem láttam még a Symbiopsychotaxiplasm című korszakos dokumentumfilmjét, megnéztem a kérdéses művet: most már biztos, hogy a rendező nevét örökre megjegyzem. (A cucc amúgy tölthető.)

Szóval Symbiopsychotaxiplasm: Take One. Nehezen tudnám két mondatban összefoglalni a dolgot, de megpróbálom, végülis ez egy ajánló, vagy mi. William Greaves filmje lényegében egy szociálpszichológiai kísérlet: a rendező és maroknyi stábja egy rövid drámai jelenetet forgat a New York-i Central Parkban. Ám Greaves nem csak magát a forgatást dokumentálja egy második stábbal, hanem a forgatás dokumentálását is dokumentálja egy harmadikkal – vagyis egy mozgóképes matrioska babát kreál, illetve talán a “kamerás mexican standoff” kifejezés jobban leírja a koncepciót. A dolog viszont ott kap egy érdekes csavart, hogy a stáb nincs tisztában az ötlet minden szintjével – például a színészek abban a tudatban vannak, hogy csak egy jelenetet próbálnak.

Itt a trailer:

Szóval a stáb sincs teljesen képben azzal, hogy mi is történik – és a dolog ott kap még egy érdekes gellert, hogy maga Greaves is szerepet játszik: a szexista, kissé elszállt rendező szerepét. Ezt a cselt úgy tudja hatékonyan beledolgozni a film valóságának szövetébe, hogy a rendező valóban színészként indul. Greaves (1926-2014) az Actors Studio-ban kezdte a pályáját valamikor a háború után, olyan legendás alakokkal tanult együtt, mint Brando vagy Newman. Aztán lassacskán realizálta, hogy afroamerikaiként meglehetősen beszűkült a színészi mozgástere. Az ötvenes években komolyan ráflesselt a dokumentumfilmekre, ezért Kanadába utazott, ahol a híres National Film Board of Canada nevű intézményben kitanulta a szakmát.

bscap0005

Greaves aztán komoly dokumentumfilmessé képezte magát – tulajdonképpen ő lett az afroamerikai szerzői film egyik első fecskéje. (A film mellett ott van a letöltött csomagban egy rövid portréfilm róla, még csak a feléig jutottam, de már ennyiből jól látszik, hogy izgalmas figura lehetett.)

Greaves a végtelen mennyiségű, teljesen kuszán felvett anayagban hihetetlen organizációs tehetséggel vágott rendet (ő is vágta a filmet – tulajdonképpen a vágással rendezte meg a végeredményt.) A filmben rövid epizódok, lényegében kórus-jelenetek szerepelnek, ahol a stábtagok (fiatal egyetemista hipszterek, akik csapóznak, mikrofont tartanak stb.) a filmről és a rendezőről beszélgetnek – de a rendező nélkül. Próbálják megfejteni a háttérben húzódó okokat: hogy Greaves mit miért csinál, mi ez az egész őrült koncepció, stb. Aztán ezeket a képsorokat gyakran osztott képernyőben látjuk a forgatás fő cselekményszálával.

bscap0002

Filmszakosoknak, leendő filmrendezőknek vagy általában a filmért komolyabban rajongóknak kötelezővé tenném a Symbiopsychotaxiplasm-t. (Elképzelek egy szóbeli vizsgát: vajon hányan tudnák kimondani a film címét puskázás nélkül? Én biztos nem.) Greaves lemezteleníti a filmkészítést, sőt – kifordítja, és minden kikandikáló zsigerre egy-egy kamerát akaszt. Persze lehet, hogy egy öncélú baromságnak tűnik a dolog első ránézésre: de azért másodikra már iszonyatosan vagány. (Meg egyébként sincs olyan, hogy “öncélú ötlet”: akik ezt hangoztatják, azoknak általában semmi ötlete nincs, zárójel bezárva.)

Greaves úgy kezeli a stábot és a park járókelőit, mintha egy laboratóriumi egérkolónia lenne: becsepegtet apró dolgokat és megnézi, hogy mi történik. Soha nem tudhatja senki, hogy mi valós és mi eljátszott – ahogy azt sem tudhatja senki, hogy mi fog bekerülni a végső filmbe: hiszen mindenki potenciálisan szereplője a filmnek. (És nem csak háttérben lévő figura, mint egy mezei werkfilmben, hanem fontos mellékszereplő, aki a film történetetét aktívan alakítja.)

Nem véletlen, hogy Greaves Miles Davis zenéjét használta a filmhez: az egész akcióban van valami jazzes, improvizatív, játékos – mintha a rendező nem is rendező lenne, hanem inkább egy porondmester. Greavesben elsősorban az az érdekes, hogy van benne valami Dziga Vertovból is: mintha egy totális filmet akarna teremteni, egy “filmgépet”, ami felzabálja a valóságot. Ez még ma is elég szexi/vagány/avantgárd koncepció lenne, nemhogy ötven évvel ezelőtt.

Szóval érdemes vele egy próbát tenni, mert garantált, hogy hasonló filmmel nem sűrűn találkozunk. Steven Soderberghnek hála a filmet kiadták BluRayen, amit mi meg szépen le tudunk tölteni.

 

 

Címke: