A beteg kéz – Megjegyzések David Firth Salad Fingers-sorozatáról

Nemes Z. Márió

2015/08/04

Salátaujjak – Salad Fingers – hangzik David Firth legsikeresebb animációs sorozatának a címe, mely egyszersmind a rövid, három-négy perces jelenetek főszereplőjének neve is. Egy csontvázszerűen „testetlen” alakról van szó, akinek zöld bőrszíne már részben megmagyarázza a névválasztást, de a hangsúly mégis a kézen van.

Helyesebben azon, hogy „nincsen” keze, csupán három salátalevélhez hasonló nyúlvány türemkedik elő a csuklójából. A salátalény figurája zárójelezi az emberi állapotot, hiszen Mr. Fingers „túl” van életen és halálon. A zöld szín egyszerre a rothadás jelölője is, vagyis a (neo)gótikus fantázia egyik élőhalott teremtményével van dolgunk.

A rothadás nem mindig választható el a hipertrófiás élettől, ugyanis a hulla bomlása nem csupán valamilyen fogyatkozás és/vagy eltűnés, hanem olyan negatív virágzás, mely kísérteties vitalitással ajándékozza meg a holttestet. Ebben a vitalitásban összeszövődik férfi és nő, állat és növény, hiszen Mr. Fingers mindegyik és egyik sem.

Az ember egyik antropológiai jellemzője a kézhasználat. A kéz (a szem mellett) a megismerés legfontosabb szerve, hiszen a tapintás egyszerre feltár, megbüntet és szeret. David Firth karaktere mindezektől meg van fosztva, illetve degenerált salátaujjai segítségével imitálja az alapvető emberi viszonyulásokat.

Mi van a szeret helyett? A rozsda.

Ahogy az a Kanalak („Spoons”) című epizódból kiderül, Mr. Fingers a rozsdás tárgyak iránt vonzódik, mert a rozsda megtapintása jelenti számára a legfőbb testi beteljesülést. Dekadens élvezet, ami a pusztulás érzéki maradványainak habzsolásában testesül meg. Mr. Fingers világában ilyen a szerelem, nem a tárgyakkal létesített szexuális viszony („objektofilia”) hanem a tárgyak „romlása” iránti, már-már dandy-szerű vágyódás. A növényi ujjak beteges kifinomultsággal tapogatják a pusztulás médiumait, ami egyfajta nárcisztikus kapcsolat, mert Mr. Fingers önmaga negatív virágzását ünnepli ezzel az udvarlással.

Firth animációi magányos világot építenek fel, de nem egyértelmű „kinek” a magányáról van szó, mert az elbeszélés fókusza skizofrén módon hasadt. Nem tudjuk, hogy a szürreális jelenetek Mr. Fingers tudatában játszódnak-e, vagy egy másik szubjektum hallucinatív szerepjátéka-e a salátalény egész története. A doboz a dobozban effektus lép fel, a különböző valóságszintek egymásba csomagolódnak, de az illesztések nem szakadás mentesek, mert mindig mozgásban van a rendszer, és mindig van egy újabb lyukas doboz.

A narratíva elbizonytalanítása különbözteti meg David Firth filmjeit a nagy példaképtől, a South Parktól is, ugyanis míg az utóbbiban mindig azonosítható egy bázisvalóság és egy központi parabola, addig az angol szerző esetében nem beszélhetünk koherens jelentésegységekről, csak egymással felcserélhető jelenetek és motívumok hálószerűen felépülő halmazáról.

Ebben a világban a Másik szerepe is rendkívül problematikus. A salátalénynek ugyan vannak „barátai”, mint például Humbert Cumberdale vagy Jeremy Fisher, de ezek ujjbábok, melyeket Mr. Fingers beszéltet és irányít. Eldönthetetlen, hogy a barátok puszta fikciók a film rendszerén belül vagy egy másik valóságban-idősíkban létező lények imitáció. Az animációk egyik visszatérő sejtelme, hogy valahol-valaha létezett egy emberléptékű szféra, melynek csupán a nyomai, „pszicho-archeológiai” maradványai érkeztek el ebbe a hallucinatív térbe.

Mr. Fingerst tehát egyfajta szemétkezelőként is fel lehet fogni, aki megpróbálja eredeti jelentésükkel felruházni – megérteni – ezeket a maradványokat, de kísérlete állandóan félrecsúszik, hiszen a vágyott civilizáció, illetve a vágyott élet immár nem hozzáférhető, csak torz mimikriként utánozható.

Ilyen metaforizációs folyamatot láthatunk a Csalánok („Nettles”) epizódban is, ahol a babakocsi mint „ismeretlen” tárgy csalánhordó taligaként nyer értelmet, ugyanakkor az így elszállított csalán tejet fakaszt Mr. Fingers melléből, vagyis a babakocsi hétköznapi jelentése is beékelődik, hiszen a csalán csecsemőként viselkedik, noha az egész „csalánozás” inkább hasonlít flagelláns önbüntetésre, mint szoptatásra.

A Másik tehát egy idegen térből érkező árnyék, akinek a legfenyegetőbb tulajdonsága, hogy egyben saját árnyék is, mert folyamatosan bekúszik Mr. Fingers magánvilágába.

Látszólag a salátalény uralkodik ebben a térben, hiszen egyedül övé a beszéd kiváltsága. Minden más entitás csak artikulálatlan zajokat tud kibocsátani, vagyis olyan „távolságban” helyezkednek el, valahol „kívül”, hogy hangjuk csak statikus zörejként érkezik meg. Ez alól kivételt képez a Piknik („Picnic”) kislánya, aki visszautasítja, hogy a salátalény helyette beszéljen, ezzel olyan traumát okozva a főszereplőnek, mely a jelenet azonnali berekesztődését hozza magával. A Jelen („Present”) című részben a salátalény elfogyasztja Jeremy Fishert, de egy a ház környékén elhelyezett vécékagyló – melyet tekinthetünk kívülre vezető nyílásnak – megsúgja az „igazságot” (amit a néző nem hall), és a lakásába visszatérő Mr. Fingers összemosódik ujjbábja alakjával. Vagyis a korábbi jelenet örvényszerűen megismétlődik, azzal a különbséggel, hogy a megkettőződött főszereplő saját magát zabálja fel. A klausztrofób létezés tehát állandóan ki van téve annak a veszélynek, hogy önmagába robban. A salátalény nem tudja feldolgozni a Másság jeleit, melyek mindig (meg)kísértik és megfertőzik önazonosságát. Egy olyan immanencia épül fel, ami daganatként gyűri magába a kívülre mutató nyomokat, de ez az ismeretelméleti rák nem kecsegtet megváltó befejezéssel, hiszen folyamatos „áttét”, olyan erő, mely újra és újra megszakítja a történetet, hogy hamis és pulzáló örökkévalóságban („jelenben”) konzerválja a világot.

A kéz motívuma is fontos szerepet tölt be ebben a kontextusban, mégpedig több szempontból is. Mr. Fingers beszéde mindig „kiíródik” a figura köré, ezzel az animáció képregény- és meseszerűsége erősödik fel, ugyanakkor a szavakat nem köti szóbuborék a figurához, vagyis nem világos, hogy milyen viszonyban állnak a salátalénnyel, illetve a jelenetsorral, egyáltalán magával a beszéddel, mint „hanggal”. A beíródás eltávolítást jelent, vagyis a salátalény történetének konstruált voltát viszi színre, mert arra utal, hogy ezt a víziót valakinek vetítik, aki tud olvasni, és valaki olyan hozta létre, akinek van keze, mert írni is tud.

A vetítettség Mr. Finger paranoid világképét is kiegészíti, mintha az a „kívül”, aminek távollétszerű jelenlététől retteg, így figyelné meg a salátalényt. A szolipszizmus és az idegenség a vetítettségnek ebben az önreflexiójában keveredik el és közvetítődik egyszerre.

A beírást végrehajtó, láthatatlan kéz megfeleltethető a művész imaginárius kezének is (most tekintsünk el az animációs-film készítésének technikai kérdéseitől), vagyis az alkotói folyamat látens értelmezése, egyfajta ars poetica is „kiolvasható” a remegő betűkből. Maurice Blanchot szerint

„Az író keze egy beteg kéz, mely soha nem ereszti el a ceruzát, nem eresztheti el, mert amit tart, azt nem valóságosan tartja, amit tart az az árnyékhoz tartozik, maga is árnyék.”

Az írás tehát ellehetetlenít, semmissé tesz, hiszen a testetlenség felé hajtja a művészt, akinek keze állandóan a valóság és a semmi között vibrál, míg a szöveg fantomfájdalomként, kínzó visszhangként tér vissza hozzá egy ismeretlen térből. Firth esetében ugyancsak egy beteg kézről van szó, mely nem tud nem dolgozni, vagyis mániás kényszerrel újra és újra megcélozza a lehetetlent, de eközben maga is elváltozik, elhagyja természetes anatómiáját, és egy lehetetlen-abszurd „taggá” válik. Ez a szerv immár nem tartozhat emberhez, mert a műhöz tartozik. De mi a mű? A mű fantomfájdalom, egy árnyék, ami valami készebbre utal, de ezt a készet csak hiányában tudja felmutatni, ahogy a salátalény is csupán nyomaiban képes felkutatni és mímelni azt a külsőt, mely örökös kísértésként és traumaként üldözi.

Eredetileg a szlovák Kloaka-magazin számára készült írás

Címkék: Salad Fingers