Jó érzés volt lemészárolni magam a kamerával

Mega Sára

2015/12/03

Felfedezni egy többé-kevésbé ismeretlen rendezőt olyan, mint rábukkanni a város szélén egy eldugott étteremre.

Az ígéretes első benyomások után újabb tesztelés következik: egy figyelemfelkeltő trailer vagy egy izgalmas előétel meghozza az étvágyunkat. Választás előtt jobb, ha tájékozódunk: mit ajánl az, aki már végigette az étlapot. Személyes emlékekkel és fiktív eseményekkel tűzdelt városszimfónia vagy némafilmes stílusban forgatott zenés melodráma Isabella Rossellinivel. Mondjuk, a kecskesajtot eléggé szeretem.

Aztán van az a bizonytalan pár hét, amikor még nem mered elkiabálni, félve kérdezgeted a conoisseur ismerősöket, hogy hallottak-e már róla. És csak a harmadik alkalom után hiszed el, hogy tényleg titkos aranybányára bukkantál, ami egyszerre megbízható, de újra és újra meglepetésekkel szolgál.

Guy Maddinnek hívják. 59 éves és a kanadai Winnipegből származik. A newsfeedemben jött szembe a legújabb filmjének előzetese, amit egymásután háromszor néztem meg, és közben próbáltam közölni a szobában tartózkodó másik emberrel, hogy valami egészen különleges dolgot találtam, amit azonnal látnia kell. Hangosan szitkozódtam, amikor kiderült, hogy A tiltott szobát megnézhettem volna moziban az idei Titanicon. A két perces trailer vizuális orgiája elsőre emészthetetlennek tűnik: némafilmes hommage, technicolor színek, kísérleti filmes technikai megoldások, Lynch világát idéző karakterek.

Maddin 1985-től kezdve rengeteg rövidfilmet készített, A tiltott szoba a tizedik játékfilmje. A formai kísérletezések, a némafilmes érára jellemző vizuális jegyek minden munkájában fontos szerepet töltenek be. Ezekre azért volt szükség – nyilatkozta Maddin – hogy megkülönböztesse magát a többi kanadai rendezőtől.

A 2001-es Torontói Filmfesztivál szervezői felkértek több neves kanadai rendezőt, hogy készítsenek pár perces rövidfilmeket, amiket levetíthetnek a versenyben lévő nagyjátékfilmek előtt. Maddin, mikor meghallotta, hogy a többiek hosszú beállításos jeleneteket terveznek, elhatározta, hogy a saját filmjében annyi vágás és cselekményelem lesz, ami egy egészestés mozira elég lenne. Így született a The Heart of the World, ami 6 percben, a szovjet konstruktivista filmek stílusában meséli el a geológus Anna szerelméért viaskodó testvérpár, a temetkezési vállalkozó Nikolai, és a passiójátékokban Jézust alakító színész, Iosip történetét.

Miközben a film és kiváltképp Anna figurája, vizuálisan és a történet szintjén is (a nőnek geológusként a Föld szívének meggyógyítása a feladata) megidézi Fritz Lang Metropolisát, Maddin bátran vegyíti a némafilmes stílust a hatvanas évekbeli amerikai televíziózásban bevett vágás- és képszerkesztési technikákkal. A háttérzene őrületes tempót diktál: az átlagosan fél másodperc hosszú snittek könyörtelenül vágtatnak a végkifejlet felé: Anna azáltal, hogy szervátültetést hajt végre és a Föld rosszul működő szívét magával a mozival helyettesíti, megmenti a Földet a teljes pusztulástól.

„A melodráma a felszabadított, kendőzetlen igazság”

A The Heart of the World szakmai sikerei után (legjobb rövidfilm kategóriában a Genie Awardot, a legjobb kísérleti film kategóriában pedig az amerikai filmkritikusok díját hozta el) termékeny időszak következett Maddin életében. Nyolc év alatt öt nagyjátékfilmet készített, köztük 2003-ban, Kazuo Ishiguro azonos című forgatókönyve alapján, a The Saddest Music in the World-öt, ami Maddin egyik legnézőbarátabb munkája, mivel a rendezőre jellemző stílusjegyek, számos filmjével ellentétben, egy koherens narratívába épülnek be. A film 1933-ban, a nagy gazdasági világválság idején játszódik a kanadai Winnipegben, ahol Lady Port-Huntley (Isabella Rossellini), a Muskeg sörgyár tulajdonosa, nemzetközi versenyt hirdet, melynek célja, hogy megtalálja a „világ legszomorúbb zenéjét”, és nem mellesleg ösztönözze a sörfogyasztást a szesztilalomtól felszabaduló Amerikában.

Maddin filmjeinek jellegzetes elbeszélői kerete a melodráma, amit William Beard tanulmányában azzal magyaráz, hogy a gyermekien naiv rendezői pozícióból narrált, önéletrajzi elemekkel sűrűn átszőtt, abszurdba hajló történetek igénylik a melodráma műfajának érzelmi intenzitását és közvetlenségét. Ezek a munkák Maddin lelkivilágának, gyermekkorához és szülővárosához fűzött emlékeinek vizuális kivetülései, amiknek melodrámai hangvétele vastagon át van itatva iróniával.

„Mazochisztikus módon jó érzés volt lemészárolni magam a kamerával”

Maddin állandó párbeszédben van saját fiatalkori önmagával: a filmjeiben felbukkanó személyes dolgai hol szerves részét képezik a fiktív cselekménynek – így van ez a The Saddest Music in the World esetében – hol ennél sokkal közvetlenebb módon, a történet a rendező expliciten megjelenő emlékei köré szerveződik. A Cowards Bend the Knee or The Blue Hands (2003), a Brand Upont the Brain! A Remembrance in 12 Chapters (2006) és a My Winnipeg (2007) alkotják Maddin „Én-trilógiáját”. Ezeknek a filmeknek főhőse egy Guy Maddin nevű karakter, aki kitalált és valós események bonyolult szövevényébe tekeredve halad előre a történetben. A trilógia darabjai különböző formákat öltenek: a Cowards Bend the Knee or The Blue Hands sztorija Euripidész Médeiáját idézi, a Brand Upont the Brain! A Remembrance in 12 Chapters némafilm, a My Winnipeg pedig áldokumentarista városszimfónia.

Utóbbi különösen izgalmas abból a szempontból, hogy Maddin, a korábbi gyakorlattal ellentétesen, nem a fikcióba szövi bele életének egyes elemeit, hanem egy dokumentarista közegbe ülteti saját szürrealista tudatfolyamát. Így a város történetének meghatározó eseményei közé olyan bizarr részletek keverednek, mint az az 1926 telén, egy lóverseny pályán keletkezett tűz, ahol a halálra rémült állatok a közeli Vörös-folyó jeges vizébe vetették magukat, és pillanatokon belül megfagytak. A film szerint a jéggé dermedt folyóvízből egész télen meredten álltak ki a fagyott lófejek, de az emberek hamar hozzászoktak a szörnyű látványhoz, és a hely hamar a környékbeliek, főleg a magányra vágyó párocskák kedvelt piknikező célpontja lett.

„Rájöttem, hogy csak akkor tudom megnézni az elveszett filmeket, ha újraforgatom őket”

Maddin legújabb projektjének, a Seancesnak, az az alapja, hogy a rendező 2010-ben elkezdett korai, elveszett filmeket újraforgatni, beszámolók és leírások alapján. A koncepció akkor módosult, amikor Noah Cowan, a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál egykori igazgatója azt mondta Maddinnek, hogy szerinte az internet nem alkalmas táptalaj a művészeteknek. Ez a kijelentés a rendező eszébe juttatta azt az időszakot, amikor a filmre még nem úgy tekintettek, mint a hetedik művészeti ágra, és elhatározta, hogy megcáfolja Cowan állítását. Az az ötlete támadt, hogy leforgat száz rövidfilmet, amiket a National Film Board of Canada honlapján a felhasználók tetszés szerinti sorrendbe állíthatnak, minden egyes kombinációval egyedi műalkotást hozva létre. (A Seances sorsa jelenleg nem tisztázott, mivel Maddin a projekt számos ötletét és anyagát felhasználta A tiltott szobában.)

Az interaktív mozi gondolata, ami persze már sokakban megfogalmazódott, csak egy a jövőre 60 éves rendező állandó formai és elbeszélés technikai kísérletezgetései közül. Maddin sokszínűségének ez a határtalan kreativitás az alapja: a korai némafilmekhez és a melodrámához való vonzódás, a kísérleti filmek képi világát idéző vizuális játékai a legizgalmasabb kortárs független filmesek körébe emelik őt.