2017/07/21
Hiányérzetünk maradt.
A kilencvenes években két háborús film volt a legmeghatározóbb moziélményem, kábé mindkettőt egyszerre mutatták be itthon: a Ryan közlegény megmentése (Átrium mozi; 1998) és az Őrület határán (Corvin, 1998 vagy 1999). Az első film minden buta patetikussága ellenére olyan bravúros, letaglózó jeleneteket vonultatott fel (pl. a partraszállás monumentális, zsigeri, agyoncsapó képsora), amiket azóta sem láttam a műfajban; a másik, érzékenyebb Malick-rendezés pedig a lírai formanyelvet mozgósítva meg tudta mutatni, hogy mi játszódik le a katonák fejében, milyen átélni ezt a primér ösztönöket mozgósító állapotot, vagyis a háborút.
A Dunkirk sok szempontból remekül sikerült, de összességében nyomába se ér a két elődjének:
Nolan filmje sokkal inkább hasonlít egy horrorhoz, mint egy háborús filmhez. A klausztrofób alaphelyzet a film minden jelenetében visszatérő hatáselem: hajóba, pilótafülkébe, partra, mólóra stb. zárt emberek várták az arctalan (és gyakran láthatatlan) fenyegetést: a zártságra és az alulról/felülről érkező fenyegetésre épülő kombinatorikus szerkezet a horrorfilmek sajátja. A Dunkirk hatásmechanizmusában a zárt szituációs, high-concept thrillerek és horrorok rokona: legjobban talán a Spielberg-féle Párbajhoz, vagy a Cápához hasonlítható, ahol szintén egy szinte absztrakt erő fenyegeti a hősöket – bár a Spielberg-filmekben sokkal árnyaltabbak a karakterek. A másik rokonfilm, ami eszembe jutott, az a Hitchcock-féle Madarak: a Dunkirk német zuhanóbombázói inkább emlékeztetnek valamiféle természeti erőre, mint egy háború szereplőire. Az egész csapdahelyzet irracionalitása sem jelenik meg a filmben, a szereplők egyáltalán nem reflektálnak a helyzetükre: az egészet láthatóan elfogadják annak, ami. Talán Cillian Murphy karaktere az egyetlen, aki gondol (érez) valamit.
A Dunkirkben az a tény teljesen mellékes, hogy egy háborúban, közelebbről nézve a második világháború elején vagyunk, a németekből semmit sem látunk – ez akár lehetne a film egyik legnagyobb erőssége is. Nekem a problémát az jelentette, hogy nem tudtam semmiféle viszonyt kialakítani a film hőseivel, egyszerűen nem tudtam meg róluk semmit (és most itt nem arra gondolok, hogy ki kellett volna derülnie, hogy Kenneth Branagh civilben valójában fogalmazást tanít egy középiskolában.)
A Dunkirk karakterei egy monumentális suspense-jelenet kellékei csupán: Nolannek láthatóan semmi más célja nem volt, csak az, hogy rendezzen egy 100 perces, feszült, több szálon futó akciójelenetet. Mintha Spielberg a „Ryan” partraszállását egy egész filmre nyújtotta volna. Ezzel persze semmi baj nincs, többnyire izgultam is, a film első felében kapaszkodtam a moziszékbe rendesen, de aztán valahogy elengedtem a dolgot. Amikor a hetvenedik percben is ugyanaz a feszült, minimalista, elnyújtott Zimmer-zenét hallgattam és a sokadik vízbe fúlást vagy fülsüketítő Stuka-bombázást éltem át, valahogy belül elengedtem a dolgot – valószínűleg pont úgy lettem katatónizálva, mint szegény Cillian Murphy.
A Dunkirk másik gyengjéje, hogy túl sokat bíz a zenére: akkor izgulunk, amikor a zene is azt mondja: „izgulj”, akkor engedünk fel, amikor a zene is azt mondja: „engedj fel”. Nem akarok folyton a Ryan közlegény megmentésével jönni, de meglepő módon ott Spielberg csak a pátoszhoz használja a Williams-zenét, a feszültséghez, a szorongáshoz, a háború sokkjához semmit nem használ – egyszerűen azért, mert tudja, hogy nem kell. Nolan ehhez képest szó szerint
A Dunkirk-kel az a bajom, hogy a karakterei nulla dimenziósak – ehhez képest a legközhelyesebb háborúsfilmes figurák is hihetetlenül mély, jól átgondolt, összetett bergmani személyiségeknek tűnnek. Persze ha a filmnek csak az az egyetlen célja, hogy a feszültségre fókuszáljon, akkor minek vesződni ezzel – bár szerintem ha a hősökhöz valahogy viszonyulni tudok, akkor a „parafaktor” is jobban működik. Emiatt érzem azt, hogy a Dunkirk főszereplője a film legnagyobb gyengéje: nyilván Nolan azért választott egy teljesen ismeretlen, neutrális arcú srácot, hogy ne telepedjen rá semmilyen korábbi nézői asszociáció. De ehhez az is kellett volna, hogy a srác karakterét megírják, vagyis hogy a nulláról felépítsék: ehelyett csak egy kutyatekintetű fényvisszaverő felületet néztem száz percen keresztül, aki egyik feszült helyzetből sodródott a másikba. Hardy pilótafigurája is csak Hardy miatt volt jó, de ő is inkább egy háborús szimulátor mellékszereplőjére emlékeztetett, akinek a legkomolyabb funkciója az volt. hogy heroikusan bámuljon bele a tűzbe.
Nolan filmjének legfájóbb konklúziója az volt, hogy a háborúban meghalni nem egy teljesen értelmetlen és ostoba halál, hanem egyenesen egy hősies végzet, mert a helyi újság címlapjára kerülhetünk – legalábbis én ennyit raktam össze a civil hajósok mentőexpedícióját bemutató cselekményszálból. A Dunkirk ezeken a közhelyes, már-már a negyvenes évek propaganda filmjeit idéző hősábrázolásokon és közhelyes mondatokon („-Mit lát uram? – A hazámat!”) nem nagyon tudott, vagy akart túllépni: ezért engem Nolan filmje sokkal jobban emlékeztetett egy iskolai ünnepség keretében előadott háborús színjátékra – legalábbis ami a „tartalmat” illeti. Külsőségeiben a Dunkirk egészen eszméletlenül szép és látványos,
A fejemhez lehetne vágni, hogy olyat várok el a filmtől, ami nem is akart lenni – ez az egyik legrosszabb kritikusi tulajdonság, amivel találkozni szoktam, aztán most lehet, hogy én is belesétáltam ebbe. De azt hiszem, egy háborús filmtől annyit el lehet várni, hogy pusztán a tökéletesre csiszolt high-concept suspense-zsonglőrködésnél (amit amúgy imádok) egy kicsivel több legyen – nekem pont ez a kicsi hiányzott. Hiszen akármilyen banálisan is hangzik, egy háborúban emberek ölnek embereket. A Dunkirkből pedik pont az ember hiányzik: a látvány, a feszültség, a filmtechnika baromira a helyén van. Talán ez Nolan legnagyobb gyengére: filmgépezeteket remekül épít (lásd a Tökéletes trükk és az Eredet zseniális narratív csavarjait és tökéletesre csiszolt ritmusát), csak az embert felejti ki belőlük.
Címkék: Dunkirk
Partnereink
Kíváncsi leszek.
Az Interstellarral meg az volt a baja sokaknak, hogy túl sok az ember.
Ha már felmerült szegény Malick, érdemes az alkotói szándék irányából közelíteni. Malick egy legenda, összevissza csinál mindent, néha az operatőre rendez, máskor vág is akár, teljes alakításokat tüntet el, máskor elindítja a kamerát, és veszi a mit sem sejtő, ácsorgó színészt. A forgatókönyv nemigen számít nála. Ezzel szemben Nolan pontosan azt rendezte meg, amit papírra vetett. Ha méltatlankodunk, azzal a szőlőtől kérjük számon banánságának hiányát. A Ryan linearitása meg a sok párbeszéd megengedi, hogy családunkba fogadjuk, megismerjük a Mókus örs tagjait. A noname kiskatona, meg a kevés párbeszéd szerintem nagyon hamar Nolan fejében volt. Mindkét film hosszabb egy órával(!), mint a Dunkirk, ezért sem összehasonlíthatóak, bármennyire kézenfekvő lenne. De persze nagyon jó írás, második megtekintésre biztosan módosulna.
Nekem sokkal lesújtóbb a véleményem erről a filmről, ezt meg is írtam a Filmkatalógus commentjében, de végre legalább olvashattam egy nem szuperlatívuszokban dicsőítő és teljesen elfogult apológiát, hanem egy józan
kritikai attitűddel megfogalmazott véleményt. Ez valóban egy pusztán a kameramozgatásra épülő technikai bravúr volt, de teljesen üres, személytelen werkfilm, aminek semmi köze a valódi történelmi filmekhez. Olyan, mint mikor az egyszeri ember talál a fiókban egy régi, megbarnult fényképet, de mivel nem tudja mögé tenni a múlt idejét, a múlt valóságát, mert már nincs történelmi emlékezete, mert egydimenzióssá nevelték, nem tud a képpel mit kezdeni. A dokumentum sohasem maga a történelem, az annak csak egy materiális
mozaikdarabja, amely akkor telik meg élettel, ha a vizsgálódó képes valamilyen összefüggő képzetet alkotni a múlt eseményeiről azok ok-okozati összefüggésében, hiteles személyek életének, tetteinek, gondolatainak felidézésével, rekonstruálásával. Akkor tudom megérteni az a fényképet.