2020/01/01
Ezek azok a filmek, amelyeknek az emléke a következő évtizedben is élénken fog kísérteni.
Már februárban túl voltam az év legintenzívebb filmélményén, a Monoson. A kolumbiai polgárháborút egyszerre megkapóan lírai és földbe döngölően zsigeri módon megközelítő munka teljesen belepasszírozott a moziszékembe. Letaglózó természeti képei, rafinált dramaturgiája és játékos hanghatásai miatt nemcsak a Berlinale legerősebb filmje volt, hanem a 2019-es évé is.
A másik kedvencem Az angyal volt, az argentin félmúltban játszódó, üdítően kiszámíthatatlan és lendületes gengszterfilm. Ízléses retró képein szinte videóklipszerű zenés betétek, váratlan poénok és a gátlástalan főszereplő egyre sokkolóbb bűncselekményei követik egymást. A tónus pedig ennek megfelelően hajmeresztő gyorsasággal változik, így hatásosan képezi le a valós modelljénél jóval szerethetőbbként bemutatott főszereplő hektikusságát is. Luis Ortega rendező finoman egyensúlyoz a karikatúra és a történelmi borzalom között: a katonai diktatúra kontextusának felvillantásával a legsúlyosabb bűnök morális megítélését is provokatívan bizonytalanítja el.
A legjobb trailer, amit 2019-ben többször is megnéztem, egyértelműen az Assassination Nationé, de szerencsére a film még az remek előzetes fényében sem okozott csalódást. Sam Levinson Salemi boszorkányok-átirata ritka nagyvonalú munka: a háromszor egymás alatt feltüntetett címfeliratához mérten maga is igazi három-az-egyben-élményt nyújt. Ráadásul az affektálós iskolai dráma, a Black Mirror-epizódnak is beillő adatszivárogtatás középső része és az apokaliptikus boszorkányüldözést szabadjára eresztő zárlat is bivalyerős.
Ugyanazért szerettem idén a Fehér éjszakákat, mint Ari Aster első rendezését, az Örökséget tavaly: a szektás lázálom is alattomosan ássa alá azt a történetmesélési hagyományt, mely az egyén(iség) szabad akaratát és autonóm döntéseit helyezik a középpontba. Aster a sajgó fájdalmakkal teli párkapcsolati és gyászdrámát is úgy adja elő, hogy közben egy nonmodern kultúra megtisztulási rituáléját teszi meg a sztori fő mozgatórugójának. Így a korábbi filmben látott démoni átokhoz hasonlóan végső soron itt is azzal kelt rettenetet, hogy az egyes ember sorsának jelentéktelenségével szembesít.
Vitalina Varela
2019 legkáprázatosabb filmképeit a Vitalina Varelában láttam, amit Tarr Béla lelki társa, a portugál Pedro Costa rendezett. A férje temetését épphogy lekéső címszereplő egy olyan világégés utáni világ lakója, melyben az éj és a nélkülözés sötétje mindenhova beissza magát: a házakba csak a szomszédok zaja hatol be, napfénynek nyoma sincs, így a figurákból jóformán csak kontúrok, villanások, természetellenes derengések láthatók. Szociografikus szegénységábrázolás találkozik feketemágiába áztatott, félőrült víziókkal, személyes trauma társadalmi betegséggel. A jelenetek lassúsága pedig a peremre szorultakhoz hasonlóan a nézőből is fokozatosan kiszívja az életerőt – ebben a kétórában mind úgy vánszorgunk, mint azok, akiknek nincs más választásuk, mint szünet nélkül farkasszemet nézni a végső sötétséggel.
Jóval felemelőbb élmény volt az Apollo 11, ami ugyancsak elképesztő felvételeivel végre kendőzetlenül mutatott rá, hogy a holdra szállás manővere legalább annyira volt mozgóképes forradalom, mint az űrkutatás áttörése és hidegháborús fegyvertény. Todd Douglas Miller dokumentumfilmje óda a csúcstechnológiát rögzítő csúcstechnológiához: nemcsak a történelmi jelentőségű út ámulatba ejtő archiválása, hanem a szobányi kütyüiket feszülten bűvölő földi embereké is. Tűéles képein a holdkrátereket és az ötven évvel ezelőtti arcok ráncait egyaránt bebarangolhatjuk, ez pedig a film bántóan ünnepélyes-nacionalista élét is feledtetni tudja (ugyanerre a kijózanításra egyébként ügyesen törekszik a First man túlélődrámája is).
Apollo 11
A kolumbiai Rubén Mendoza rendszerint olyan sok apró ötlettel tűzdeli meg a filmjeit, hogy még a legegyszerűbb, legbanálisabb kiindulópontokból is lebilincselően sziporkázó mozikat tud kerekíteni. Ezt bizonyítja a Niña errante is, melynek nyitójelenetében eltérő karakterű, más-más társadalmi közegből érkező lányok találkoznak egy koporsónál, és gyászbeszéd helyett azzal fordulnak az összesereglett hozzátartozók felé, hogy szívesen megismernék elhunyt nőcsábász apjuk többi eltitkolt gyerekét is. A megejtően spontán mozzanatoktól és találó vizuális gegektől roskadozó filmben végül a pátriárka négy örököse kerül elő, a sztori road movie és coming of age-kliséi pedig látványosan feloldódnak a rácsodálkozások, pillanatnyi zavarodottságok és álmodozások laza egymásutánjában, melyben a kamera sosem arra mozdul, amerre várnánk, és egy ponton még egy markológép is légies balettbe kezd.
Mendozához hasonlóan elfogult vagyok a bizarr bukástörténetekre specializálódó Carlos Vermuttal is (Diamond flash, Magical Girl), akinek a spanyol filmhéten is vetítették sötét hangulatú, grandiózus melodrámáját, a Quién te cantarát. Ebben a hátborzongató Najwa Nimri (Nyisd ki a szemed) játssza a szemöldök nélküli, amnéziás énekesnőt, akinek egy megszállott rajongója segít újra belebújni saját művészperszónája bőrébe. A replikáktól és kiüresedett életektől nyüzsgő film úgy ereszkedik alá a popkultúra sztárvilágának poklába, hogy (például Almodóvartól kölcsönözve) saját helyét is kijelöli a tükörjátékok és utánérzések sorában, nyomasztó diagnózist felállítva a tömegízlés által kijelölt identitások börtönéről és a művészi siker gúzsba kötő uralmáról.
Tarde para morir joven
A legsajátosabb atmoszférában pedig a chilei Tarde para morir joven merített meg, ami a 90-es évek tétova demokratikus átalakulását modellezi egy beépítetlen területen megalapított új lakóközösség hétköznapi mozzanatain keresztül. Dominga Sotomayor egyszerre nosztalgikus és ironikus filmjében teljesen szétmorzsolódik a cselekmény íve, kamaszos érzékiség, megnyugatóan pislákoló neonfények, egymás szavába vágó szereplők és pasztellszínű tréningfelsők zavarják össze a figyelmet. Az összhatás leginkább arra hasonlít, mintha a Szólíts a neveden és a Stranger Things keresztezését Lucrecia Martel stílusában rendezték volna meg a Santiago melletti kopár hegyoldalakon.
Címkék: Best of 2019
Partnereink
Szólj hozzá!