2020/06/01
Victoria Mapplebeck önreflektív dokumentumfilmjeiben a mobilja segítségével mond el személyes történeteket: a terhessége alatt kudarcba fulladt párkapcsolatáról, a férfi utáni nyomozásról, és a saját mellrákjáról is forgatott.
Azok számára, akik szomorkodnak, hogy az idei fesztiválszezonról, Cannes-ról és Velencéről lecsúsznak a világjárvány miatt, a szervezők összehoztak egy We Are One: A Global Festival elnevezésű online rendezvényt, ahol a YouTube-on lehet megnézni mindenféle, általuk méltónak ítélt alkotást. Alapvetően az egész eseményt, illetve a tényt, hogy most akkor azt kellene képzelnünk, az otthoni filmnézés bármennyire is a fesztiválos mozizás helyére léphet, kicsit lehangolónak tartottam, aztán mégis úgy döntöttem, egy film erejéig benézek. Teljesen találomra választottam ki a számomra ismeretlen Victoria Mapplebeck The Waiting Room című, 17 perces rövidfilmjét, mely egy, a mostani járványhoz hasonlóan rémisztő ellenségről, a mellrákról szól, és tavaly mutatták be Velencében.
Victoria a mobilja, egy iPhone X segítségével dokumentálta a saját harcát. Legalábbis annak bizonyos állomásait. Ebben a kísérleti filmben egy VR kamerát is használt, a játékidő nagy részében a kezelés legutolsó stációját jelentő sugárterápiás kezelésén, közeliből és nem épp hízelgő szögből látjuk a nőt, egyetlen hosszú beállításban, mintha félig a fejében, félig pedig magában a sugárterápiás készülékben ülnénk. A hangsáv a nő emlékeit idézi fel a betegségről: üzenetrögzítőn aggódó barátok, Victoria kamasz fia, a kezelőorvosa hangján keresztül. Közben a kezelést végző asszisztensek beszélgetéseit is halljuk, rutin eljárás. Az mondjuk nem teljesen világos, hogy a sugárkezelésnek mi köze a virtuális valósághoz, mindenesetre a jelenet egyszerre valószerűtlen és zavarbaejtően intim. A film többi részében orvosi képalkotó módszerek lenyomatait látjuk, melyeket, ha nem tudnánk, mit ábrázolnak, akár szépnek is tarthatnánk: ultrahang a tumorról, felvétel egy mikroszkópon keresztül a daganatos sejtekről. Személyes gondolatok a daganat természetéről, emlékek, az ultrahang felvételről Victoriának például eszébe jut korábbi várandóssága.
Mapplebeck fetisizálja magát a képalkotást, és annak minden formáját. Ez nem derül ki pontosan, de az említett mikroszkopikus tumorokat valószínűleg ugyancsak a telefonja segítségével vette fel, mint minden egyebet a filmben, beleértve a hangsávot. A filmkészítés során tehát, ugyanúgy, mint a kezelés alatt, a technológiai eszközök brutálisan személyes információkat fednek fel, és a néző éppúgy arra kényszerül, hogy ezekkel a fájdalmas és intim információkkal szembesüljön, mint maga a páciens. A film a következő feliratos instrukciókkal indul: „Ha azt hallod, lélegezz mélyet, lélegezz mélyet. Szívd be a levegőt az orrodon, és fújd ki. Eszközöd mozgatásával fedezd fel a videót.” Az utasítás, amit Victoria is kap a kezelésen. És egy másik utasítás, mely kifejezetten annak a nézőnek szól, aki a VR videót a mobiljáról, vagy a VR szemüvegén keresztül nézi. Vagyis a globális járvány fesztiválozójának. Különös.
Az egész nagyon befejezetlen volt, szóval gondoltam, rákeresek a rendezőre. Kiderült, hogy digitális művészetet oktat a University of Londonon, és az egész interaktivitás, a digitális kultúra meg a mobiltelefonozás a kattanása, amiért kapott már BAFTÁ-t is. Ezen kívül, mint a filmből meggyőződhettem róla, tényleg meggyógyult a mellrákból, a fiával együtt ott vigyorognak a díjátadón. Szuperszemélyes dokumentumfilm-készítés, némi technológia iránti megszállottsággal. A The Waiting Roomnak pedig van egy azonos című előzményfilmje, amit a Guardian oldalán meg is lehet nézni. Ezt a korábbi filmet is a telefonjával forgatta, de itt hagyományos történetmesélés zajlik, az egész terápiát végigkövetjük. Hangsúlyosabbak a karakterek, elsősorban Victoria és a fia, Jim, akik közösen gályázzák végig a diagnózist, a műtétet, a kemoterápiát, majd az első éves mammográfiai kontrollt. Az első dolog, ami az eszembe jutott, hogy ez a nő valamit nagyon jól csinálhat, mert a kamasz fia nemcsak hogy becsülettel tűri, hogy az anyja az arcába dugja a kamerát és olyan kérdésekre várja a választ, mint hogy „Féltél, hogy meg fogok halni?”, de van bátorsága hol félszavas válaszokat adni, hol pedig hosszan beszélni arról, hogy úgy érzi, ha az anyja meghal, akkor ki fog ugrani az ablakon. Sőt, visszakérdez, és a film végén interjúalanyból -készítővé válik.
Victoria magával sem különösebben kíméletes, simán lefilmezte, ahogy belehány a wc-be az első kemó után, és leült közeliben a kamera elé az utolsó előtti napon, két szál hajjal, feldagadt arccal, sírva. Lefilmezte az orvosát, amikor először hallotta tőle a diagnózist, és feltette neki azt a kérdést, hogy ebben a stádiumban egyáltalán mehet-e kemóra, vagy akkor ennyi volt. Van egy élethelyzet, amelyben szerintem minden nőnek átsuhan az agyán a gondolat, hogy remélem, soha senki nem fog így látni, ez pedig a mammográfia. Nem mondom, hogy nem volt még olyan alkotó, akinek ne jutott volna eszébe ezzel sokkolni a nézőket (például Nicole Holofcenernek az Adni jóban), de az, hogy egy rendező saját maga felé fordítsa a kamerát ebben a helyzetben, az valami egészen más szintje a személyességnek. Victoria egy interjúban elárulta, hogy az említett vizsgálatról volt egy még sokkal előnytelenebb felvétele is, de nem volt képes azt választani a vágáskor. Hosszan beszél arról is egyébként, hogy hogyan segített neki a mobiltelefonja, hogy elviseljen bizonyos elbírhatatlanul nehéz szituációkat. A diagnózisát például könnyebb volt úgy meghallgatni, hogy közben tudta, a jelenet bekerül majd a filmbe, és ez foglalkoztatta. Tehát a most vetített, rövidebb VR film tulajdonképpen ennek a munkának a végefőcíme, vagy egy ehhez kapcsolódó high-concept kísérlet, melynek már kifejezetten az orvosi képalkotás és technológia áll a középpontjában.
Ha már így a szívembe fogadtam ezt az asszonyt, gondoltam, utánanézek, milyen témákról készített filmet korábban. Az első rövidfilmje az IMDb-n, a 160 Characters (2015) nagyon hasonló formai jegyekkel készült, iPhone-nal forgatta, de egy fiók mélyéről előtúrt, régi Nokia telefonhoz kapcsolódik a projekt. Először azt gondoljuk, hogy egy szokványos, ghostinggal záruló románc lesz a kellemetlen emlék, ami a telefonból előkerül, de kiderül, hogy a dolog ennél jóval drámaibb. A férfi, aki az sms-ek mögött van, nem simán eltűnt Victoria életéből pár jól sikerült randi után, de hagyott maga után egy magzatot is. Apaként a hitegetés volt a fő stratégiája, és végül több kudarcot vallott próbálkozás után mindössze egyszer nézte meg a gyerekét. Az elbeszélés vezérfonalát jelentő, elszomorítóan személytelen sms-üzenetek által az apa időnként felkerül a reménykedő nő és a gyerek radarjára, majd lekerül onnan, oda-vissza. Miközben Mapplebeck mobilkamerája a legtöbbször tökéletesen személytelenül rögzít teljesen banális képeket, az üzenetekből brutálisan személyes életesemények bomlanak ki. Ez a film csak olyan értelemben kevésbé személyes, mint a többi, hogy Victoriát főként narrátorként és a bepötyögött-kitörölt-újra bepötyögött üzenetek által jeleníti meg, inkább csak Jimről látunk home videókat. A téma viszont nem kevésbé felkavaró, sőt, az sms-dramaturgia által talán még erősebben bevonja a nézőt. Szerintem a rendező nagyon jól rátapintott arra, hogy egy félresiklott szerelmi történetet mennyire őszintén el lehet mesélni sms-eken keresztül, az más kérdés, hogy az ember a saját, ilyen jellegű üzenetváltásait általában nem másoknak mutogatja, hanem maga is szeretné minél hamarabb elfelejteni.
Mapplebeck negyedik filmje ugyancsak egy mobilon keresztül meséli el a történetet, mégpedig a 160 Characters folytatását, csak éppen 12 évvel később, tehát a Nokiát iPhone-ra cserélte. Az idő múlását az iCloudban felgyűlt fotók és videók érzékeltetik. A nő és a gyerek tíz éve nem beszéltek az apával. A vezérfonal, mint az előző filmnél, itt is az üzenet, az immár kamasz gyerek kérésére a nő megírja a férfinak, hogy kapcsolatba szeretnének lépni vele. Majd vár. Az üzeneteket nagyon nehéz megfogalmazni, nagyon nehéz a választ várni, de még nehezebb elolvasni azokat. Míg az előző film egy visszaemlékezés volt, a mostani nyomozás, Victoria megkeresi a férfit Facebookon, a fiával diskurál, önmagával küzd, mígnem eljutunk a film csúcspontját jelentő telefonbeszélgetésig. Az időközben felnőtt Jim maga fogalmazza meg a digitális kultúrára vetített metaforát: az apját keresni olyan, mintha a Run nevű videójátékban lenne, ahol a futás és a keresés végtelen.
Izgalmas volt elmerülni Mapplebeck szerzői univerzumában, a lefegyverző őszinteség és a drámai témák ellenére nagyon jól átjött a letörhetetlen kíváncsiság és az optimizmus, az a hangulat, hogy „de mindezek ellenére tök jól vagyunk”. A filmek önreflexió- és kütyü-központúságát jól oldotta a feszes dramaturgia és a sok drámai szituáció, és persze magával ragadó volt a nő kapcsolata a fiával, amit a filmek elég szépen dokumentálnak. Szerintem a mobiltelefonunk és általában az életünket durván behálózó digitális kultúra méltánytalanul elhanyagolt téma, főként a játékfilmesek körében, szóval nagyon örülök, hogy ezekre a filmekre ráakadtam.
Partnereink
Szólj hozzá!