Foglalkozása: skizofrén
ConSec, Spectacular Optical, Interzóna, Annexia, Cortical, Antenna… Ez csak egy hevenyészett felsorolás azon társaságok, cégek, intézmények neveiből, melyek Cronenberg filmjeiben vérre menő harcot vívnak a szereplők fölötti hatalom megszerzéséért. A fent említett vállalatok többnyire meglehetősen radikális elveket vallanak, így nem igazán válogatnak az eszközökben, viszont politikai célkitűzéseik sokszor a balladai félhomályba vesznek. Szinte sosem derül ki pontosan, hogy mit is kezdenének a megszerzett hatalommal, mindig csak sejtelmes utalásokat tesznek erre vonatkozóan. Nyitott kérdés, hogy mit is akar a Spectacular Optical elérni a Videodrome sugárzásával, az Interzóna a nagykutya drog elterjesztésével, vagy az Antenna a nyilvánvalóan nem felhasználóbarát eXistenZ piacra dobásával. Az összeesküvésektől terhes cselekményt követve egyre inkább úgy érezzük, hogy a személyiség fölötti uralom megszerzésének puszta ténye az egyetlen, ami motiválja őket. A konspiráció szálait mozgató társaságok végül annyira absztrahálódnak, hogy könnyen értelmezhetőek zsigeri hatalmak filmes metaforáiként. Ebben az olvasatban ezek a filmek arról szólnak, hogy különböző – új világot kínáló, de masszív függőséget előidéző – „szerek” miként törik le a szabad akaratot, és szippantják be végleg a főhőst. Így hamar kiderül, hogy ami első pillantásra hataloméhes vállalatok ádáz politikai küzdelmének tűnik, valójában az emberi elmében játszódik. Érdekes módon ötvöződnek itt az extenzív és az intenzív thriller hagyományai, hiszen a mozgalmas üldözések és térben kiterjedt kalandok egy egészen szűk helyen, a főhős koponyájában zajlanak.

Ezt az olvasatot támasztja alá a filmek erőteljes szubjektivitása is. Ezek esetében már nem egy logikailag koherens, egyenes vonalvezetésű cselekménnyel van dolgunk, mint az Agyfürkészőkben, hiszen az üldözési mánia itt végérvényesen beette magát az elbeszélői szerkezetbe. A főhős paranoid hallucinációi menthetetlenül összekeverednek a valós eseményekkel, és a néző ettől kezdve képtelen eldönteni, hogy mi is igaz abból, amit lát, és mi nem. A Meztelen ebédben, bár nehezen, de még nagyjából szétválasztható ez a két világ, a Videodrome-ban viszont már az elejétől kezdve két értelmezést enged meg a film, az eXistenZ önmagát megsokszorozó cselekményszerkezete pedig olyan, akár az egymással szembefordított tükrök: lehetséges olvasatok végtelen láncolatát kínálja fel a nézőnek.

A főhős mindhárom esetben enged a bűnös csábításnak, felszámolva ezzel a képzelet és a valóság közt húzódó vékony válaszvonalat. A való világ szilárdnak hitt határai egy pillanat alatt elmosódnak. Ettől kezdve a történet magvát alkotó konspiráció a legkevésbé sem a politika, inkább az emberi megismerés szempontjából válik érdekessé. A politikai paranoia-filmekben az egyént körülvevő társadalomról derül ki, hogy valójában egész más erők mozgatják, mint ahogy hittük, itt viszont már a legalapvetőbb realitásérzék kérdőjeleződik meg radikális módon. A politikai paranoia így ismeretelméleti paranoiává mélyül, a legfőbb és legalattomosabb összeesküvésként pedig nem más tűnik föl, mint maga a valóság.

A megismerés folyamata azonban két tényezőt feltételez: a megismertet és a megismerőt, és az előbbi megkérdőjeleződésével kéz a kézben jár az utóbbi elbizonytalanodása is. Ha az érzékeink számára adott világ megszűnik egységesnek lenni, vagyis több, egymást kizáró olvasatot is megenged egyszerre, azzal a megismerő identitása is kibillen helyéről. A „végérvényes realitás” mítosza lelepleződik, ez a tragikus felismerés pedig viharos gyorsasággal vezet a személyiség integritásának megbomlásához. Ennek a folyamatnak a megjelenítését Cronenberg mindig az adott műfaji közeghez igazítja, így nem meglepő, hogy az általunk tárgyalt konspirációs thrillerekben titkosügynökök és bérgyilkosok népesítik be a színteret. A kémkedés régi és hihetetlenül erős toposza az identitásválságnak, hiszen az álcával való maximális azonosulást követel. Már a rendező realistább, a hagyományos cselekményvezetést kevésbé megbontó kémtörténeteiből is látszik, hogy ez a foglalkozás milyen visszavonhatatlan transzformációkkal jár: a Gyilkos ígéretek orosz maffiába beépülő ügynökének testét borító beavatási tetoválások, vagy a Pillangó úrfi nemváltásra kényszerülő kínai besúgója nagyon jó példa erre. De akár az Agyfürkészőket is felidézhetjük, melynek fináléjában főellensége testébe kénytelen átköltözni a szkennerek titkos társaságába beépülő protagonista. A kém tulajdonképpen hivatásos skizofrén, munkaköri leírásában szerepel a tudathasadás. A világ két olvasatának metszéspontján áll, így jóval több, mint puszta színészet, hiszen itt szüntelenül kísért a szereppel való végleges azonosulás veszélye. Az eXistenZ hőseinek személyisége például hamar feloldódik a játék által számukra kijelölt karakterben, a Videodrome brutális műsora után nyomozó tévészakemberét pedig pillanatok alatt agymosott bérgyilkossá alakítják a hasába behelyezett videókazetták. A legnyilvánvalóbb módon mégis a Meztelen ebédben fogalmazódik meg ez a kémparadoxon: a különféle drogok és a homoszexualitás által határolt Interzónában kémkedő író, William Lee történetében többször ki is mondják explicite a problémát: „Előbb-utóbb minden ügynök átáll, minden ellenálló feladja magát. Az író ugyanúgy kénytelen ráeszmélni erre, mint akárki más, a különbség csak annyi, hogy ő még jelentéseket is ír róla.” – panaszkodik a tragikomikus haláltusáját vívó bogárírógép a főhősnek, és tézise be is igazolódik, hiszen Lee végül csakugyan átáll az Interzónát működtető Dr. Benway oldalára. A művészet – mint oly sokszor Cronenbergnél – itt is kulcsfontosságú szerephez jut. A főhős által vizionált szövevényes konspiráció szintjén a jelentések láthatóan csak ürügyként szolgálnak az Inerzónában, majd Annexiában való alámerülésre. Akárcsak Hitchcock kémfilmjeiben, a hőn áhított információk tét nélküliek a néző számára, pusztán a szereplők motivációját hivatottak indokolni. Azonban a film másik értelmezési szintjén – melyről a főhősnek nincs is tudomása – a tétnélküli jelentések egy korszakalkotó mű megszületését jelentik. Nem más ez tulajdonképpen, mint a MacGuffin színeváltozása.

Ezeket a filmeket lehet úgy értelmezni, mint teljességgel abnormális, periférikus esetek nagyhatású vízióit. Eszerint a főhős mind a három filmben durva határsértést követ el, és ez vonja maga után világának és személyiségének darabokra hullását. Tény, hogy csakis a Videodrome illegális tévéműsora indítja el Max Renn hallucinácóit, a drogok és a homoszexualitás miatt érzett bűntudat száműzi William Lee-t az Interzóna területére, és Ted Pikul valóságérzékelését is a meglékelt gerincébe csatlakoztatott játék borítja föl. Nem kerültek volna ilyen helyzetbe, ha távol tartják magukat az effajta tudatmódosítóktól.     Elképzelhető azonban egy másik olvasat is, mely szerint Cronenberg pusztán kirívóan szélsőséges példákon mutatja be az általános emberi létállapotot. Ennek alapján a világ egymásnak ellentmondó látszatok összessége, melybe csak a rendszerető emberi elme visz egységet. Saját vágyainkat vetítjük bele a külvilágba, önmagunkat pedig mások vágyaihoz igazítjuk – az ember tehát vetítőgép és mozivászon egyszerre. A végletes példákra pedig azért van szükség, mert egyedül azok képesek felborítani ezt a hétköznapi egyensúlyt, és láthatóvá tenni az emberi létezés eredendő értelem nélküliségét. Hallgassuk csak Ted Pikul panaszát az eXistenZből: „Nem tudom, mi folyik itt. Együtt botorkálunk ebben a formátlan világban, melynek törvényei és céljai titokzatosak, alig megismerhetőek, vagy nem is léteznek, és körös-körül, számunkra érthetetlen gyilkos erők lesnek ránk. (…) Ezt a játékot nem lesz könnyű piacra dobni.” Mire a sokatmondó válasz, egyenesen a játék tervezőjétől: „Már így is mindenki ezt játssza.” Az ironikus megjegyzés nem a virtuális valóság mindennapivá válásáról, és ennek káros hatásairól szól, hanem az emberi élet nevű különös jelenséget mutatja be, tipikusan cronenbergi fénytörésben.