the brood 7

magazin

Nemes Z. Márió: A semmivé váló ember 2.

Sepsi László

2010/05/10

Antropológia és a poszt-/transzhumanizmus
Cronenberg emberfelfogását az anti-esszencialista antropológia nézőpontjából értelmezni többek között azzal az előnnyel jár, hogy a recepcióban felülreprezentáltan jelenlévő poszt- és transzhumanista diskurzusok bizonyos értelemben semlegesíthetővé válnak. Robin Wood már a Paraziták-kritikájában megfogalmazza azt a nagy karriert befutó kijelentést, miszerint Cronenberg a „totális negáció” [1]iránt elkötelezett alkotó. Ez egy olyan alapító tétel a Cronenberg-irodalomban, amire Andrew Parker homofóbia-, illetve Barbara Creed nőgyűlölet-vádjai is visszavezethetők, de az ember hagyományos fogalmát tagadó, illetve azt meghaladni kívánó transzhumanista recepció számára is viszonyítási pontot képez. Dolgozatom során több ponton próbálom majd cáfolni ezt az egyoldalúan negatív tételt, először az ember- és humanizmusfogalom kapcsán.

A transzhumanisták szerint az exponenciális ugrásokkal fejlődő tudományok (mindenekelőtt a biológia és a biokémia) olyan technológiai eszközöket szolgáltatnak az emberiségnek, melyek eddig elképzelhetetlen mértékű beavatkozásokat tesznek lehetővé az ember biológiai és antropológiai feltételeibe. Ezek a beavatkozások és invenciók az ember genetikailag kódolt sajátosságait is képesek lesznek megváltoztatni, s megnyithatják az utat egy olyan poszthumán állapot felé, amiben irányíthatjuk saját evolúciónkat. Ennek az elérése megszakítja az emberi fejlődés évmilliós történetét, melyben addig biztonságosan fennmaradt és konzerválódott az emberi természet, a natura humana. A transzhumanista vízió szerint a poszthumanitás világában olyan variációi és metamorfózisai létesülnek majd az addig emberként ismert entitásnak, amelyeket a kiborg, mutáns, klón jelenleg rendelkezésünkre álló kategóriái is csak jelezni képesek.

Linda Kauffman az egyik szerző, aki Cronenberget egy ilyen poszthumanista álláspontból tartja megközelíthetőnek. Szerinte a rendező az emberi fajt evolucionista terminusokban vizsgálja ugyan, de ez a kulturális-biológiai fejlődés nem felel meg semmilyen felvilágosodásnak (vö. „totális negáció”). Kauffman a kilencvenes évek nyugati filmjeiben megfigyelhetőnek vél egy olyan tendenciát, hogy az instabil identitású (férfi)hősök állatmetaforákkal íródnak egybe, vagy a film fikciós síkján egyenesen állattá változnak. [2] Cronenberg hősei esetében ez a metaforizációs tendencia nem áll meg a főemlősök szintjén, hanem kiterjed a szervesség egész univerzumára, de ennek során nem egy vágyott, „archaikus” identitás igazolódik, hanem új optika generálódik, amely immár nem a hagyományos értelemben felfogott ember tekintete. [3] Ezen a poszthumán filmes optikán keresztül egy „denaturált és posztreproduktív világot”[4] pillanthatunk meg. Kauffman – Browninghoz hasonlóan ugyancsak meghaladva a filmtörténeti analógiákat – Cronenberg poétikáját az 1992-es Post Human kiállítás művészeinek (Kiki Smith, Martin Kipperberger, Bob Flanagan) emberképéhez közelíti. Ennek a reprezentatív kiállításnak egyik fő tanulsága az volt, véli az amerikai teoretikus, hogy a poszthumanizálódó világ technikái, a plasztikai sebészet, a genetikai rekonstrukció új szintet adnak a darwini evolúcióhoz, aminek művészileg is releváns következménye többek között az, hogy az „Én” legújabb konstrukcióiban minden természetesség immár csak konceptuális.[5]
Mindenekelőtt érdemes rámutatni, hogy a poszt-/transzhumanizmus esetében nem beszélhetünk határozott és koherens gondolatrendszerről, hanem olyan „filozófiák” és álláspontok heterogén összességéről van szó, melyben közös halmazba kerülnek a cyber-punk regények jövővíziói, posztmodern teoretikusok gondolatmenetei, pszeudo-vallásos dogmák, a legújabb természettudományos kutatások eredményei és futurológiai spekulációk. Ezzel nem a kezdeményezés újszerűségét és/vagy jelentőségét akarom kétségbe vonni, csupán arra szeretnék utalni, hogy egy összefüggéstelen retorikájú állásponttal nehéz párbeszédet folytatni.

Már az előbbiekben is utaltam arra, hogy a poszt-/transzhumanizmus egyik alaptétele szerint közeledünk egy olyan állapot, „technológiai szingularitás” (Vernor Vinge) felé, amikor feloldódik a natura humana, és az evolúciót nyitott jövőjű fajként bírálhatjuk felül. Ezzel a gondolattal filozófiai antropológiai szempontból az a fő probléma, hogy a meghaladni kívánt emberi lényeget, a conditio vagy natura humanát esszenciálisnak tartja, hiszen ehhez képest tételezi forradalmian újnak és szabadnak a poszthumán állapotot, pedig az antropológiai esszencializmus mint az európai gondolkodás hagyományában született filozófiai dogma, történetileg meghatározott karakterű elképzelés. Ennek értelmében az ember „definíciója” kultúrtörténetileg kódolt és változásra ítélt szabad szöveg. Egy ilyen felismeréséhez nincs szükség technológiai szingularitásra, vagy kiborgokra.

A másik probléma összefügg az előzővel. A poszt-/transzhumanizmus meg akarja haladni az evolúciót, de fogalmi önkonstrukciója során képtelen elszakadni tőle. A darwini elmélet metafizikai szempontból különösen terhelt, hiszen fejlődésmetafizikai implikációkat mutat, vagyis történetszerűen szcenírozza magát. A poszt- és transzhumanizmus hiába próbál ebből a narratívából úgy kilépni, hogy egyszerűen kiteszi a végére a pontot. Egy újabb és újabb végső fázis tételezése csupán az eredeti történet struktúráját és univerzalitását erősíti, mert nem dekonstruálja azt a fogalmi modellt, ami a megalkotásához vezetett. A poszthumanitás (mint feltételezett és teljes elragadtatással várt „végső idő”) az eszkatologikus gondolkodás teológiai-történetfilozófiai alakzatát vetíti vissza az ember természettörténetére, és egy metafizikai kozmológia restituálása felé mutat, amit semmi esetre sem nevezhetünk ismeretlen vagy forradalmi koncepciónak.


Összefoglalva – és a rövid kitérő után visszatérve Cronenberghez – fogalmazhatunk úgy is, hogy a poszt/transzhumanizmus nem képes a semmivé váló ember ürességét úgy nyitottan hagyni, hogy az még diszkurzív maradjon. Regiszterkeverő és pluralisztikus retorikájával eszkatologikus irányban hagyja el a diskurzust. A „régi” ember lezárt ügy és történeti rekvizitum, az új még nem született meg, tehát nincs miről érdemben vitatkozni. Cronenberg poszt/transzhumanista értelmezései úgy totalizálják tárgyukat, hogy egyszerre relativizálják is azt, leolvassák saját koncepciójuk metaforikáját a filmekről, de a poszthumán képzetek regisztrálásával le is zárják – vagy éppen el se kezdik – az értelmezés munkáját.

Az anti-esszencialista antropológia egy, a fentinél differenciáltabb utat kínál a középpont nélküli ember művészi önreprezentációjának megértéséhez, hiszen az ember antropológiai megalapozhatatlanságával közvetlenül összefüggésbe állítja a művészeti alkotás lehetőségét, miszerint az ember attól ember, hogy képes önmaga hiányával reflexív viszonyba lépni. Az ember képalkotó elevensége az antropológiai színrevitel által konceptualizálja saját semmire helyezettségét, s ennek a színrevitelnek az elemzése a művészi reprezentáció mélystruktúrájába is bepillantást enged. Ha ilyen szempontból tekintünk Cronenberg nyitott poétikával megjelenített elasztikus ember- és testmetaforáira, akkor totalizáció nélkül tudjuk megközelíteni a rendező munkáit. Ehhez az szükséges, hogy Cronenberg filmjeit egy befejezhetetlen antropológiai kutatás kihívásaira adott, átmeneti válaszoknak tekintsük, valahogy úgy, ahogy a képzőművész Arnulf Rainer fogalmaz önreflexív nyilatkozatában: „A művészetet úgy gyakorlom, mint valami antropológiai kutatást, mert az ember nem több mint egy göröngy; egy göröngynyi csíra, egy göröngynyi lehetőség, melyekből csak keveset sejt, a legtöbbet a priori elutasítja. Tabunak tekint egy széles területet, mert az biológiai múltját képezi. Lehetőségei nagy részét félénken elveti; mert olyannyira hangya, hogy nagyobbá válása szükségszerűen szörnyeteggé válásának tűnik neki.” [6]

Folytatás–>

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. Idézi Kauffman, Linda S: Bad Girls and Sick Boys – Fantasies in Contemaporary Art and Culture. p. 118.; vö. Browning, Mark: David Cronenberg: Author or Film-Maker? p. 29.
  2. Kauffman többek között A farkas, A holló, ill. a Farkasokkal táncoló c. filmeket említi a fenti tendencia példáiként.
  3. Fred Botting és Scott Wilson egy lacanizáló diskurzus felől ítélkezik a cronenbergi filmes optikáról: „[…] orvosi-pornográf tekintet, ami mintegy saját pszichopatológiájának tüneteként önmagát vizsgálja”. (lásd: Botting, Fred–Wilson, Scott: Szexkarambol. (trans. Roboz Gábor–Pálos Máté) In: Prizma 1 (2009) no. 1.) Az önmagából kiágazó skizoid látás, illetve az antropológiai dekonstrukcióval újraformált poszthumán tekintet összeolvasása rendkívül izgalmas lehetőségeket rejteget, de jelen dolgozatban nem tudok bővebben kitérni erre az aspektusra.
  4. Kauffman, Linda S: Bad Girls and Sick Boys – Fantasies in Contemaporary Art and Culture. p. 123-4.
  5. Ibid. p. 41.
  6. Rainer, Arnulf: Előszó önmagamhoz. (trans. Cseuz Judit) Budapest: Irodalom Kft., 2005. p. 35.

[spoiler title="Nézz bele!" open="0" style="1"] Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona [/spoiler]