Kékült herék sajognak a szívem helyén – Pár szó a True Detective második évadáról

Sepsi László

2015/08/11

Minden alkalommal, amikor elindult a főcím, én tökre elhittem, hogy ez jó lesz, de persze nem lett az, kínos volt és fájdalmas és csak azért nem unalmas, mert végül valaki mindig mondott egy olyat, hogy „kékült herék sajognak a szívem helyén”, és engem lekötött egy darabig, hogy az elhangzottak tanulságait emésztgessem.

Már a katarzis ígéretének az ígéretétől jobbnak tűnt egy-egy epizód mint az előző,

de ez az ígéret persze sosem teljesedett be, hiába vártam hétről hétre.

Az első néhány rész után egyáltalán nem érdekelt, ki öblögette szét savval a korrupt hivatalnok szemüregét, ehelyett két dologra kezdtem figyelni: Frankre, a furákat beszélő maffiózóra, és hogy miért érzem ezt az egészet, ami a képernyőn zajlik, rossznak. Hogy Frank miért fogott meg, arra egyszerű a magyarázat, mindig is örömmel néztem a kutyaszorítóba került underdogok vergődéseit, és közben szurkoltam, hogy vágjanak vissza. Ez nagyjából be is jött. A többire azóta sem találtam megnyugtató magyarázatot.

Az első ötletem az volt, hogy azért horgad fel bennem az utálat minden harmadik jelenetnél, mert a True Detective második évadjában mindenki úgy beszél (főleg az említett Frank, akit ennek ellenére bírtam), mint a Ridley Scott-féle A jogászban.

Bús igazságokat motyognak metaforákba bújtatva az élet dolgairól, és én nem szeretem az ilyet. Már majdnem megnyugodtam, hogy egyszerű ízlésbeli inkompatibilitásról van szó, mikor eszembe jutott, hogy szeretek egy rakat könyvet és filmet, amik mind ezt csinálják, vagy valami nagyon hasonlót.

A True Detective-ben mindenki nyalogatja a lehorzsolt maszkulinitását, és közben rohadt dühös? James Ellroynál is, mégis zabálom minden sorát. Ha valaki tényleg fullba’ nyomja a sérült huszadik századi férfi frusztráját, az Ellroy, és én nem bírom letenni.

Miért veszem be Ellroytól ugyanazt, ami Pizzolattónál ledob?

Mert az könyvben van, ez meg filmen? Ez részben igaz lehet, az Ellroy által írt Ramparttal (főszerepben: Woody Harrelson) nagyon hasonló ellenérzéseim voltak, de ott a Szigorúan bizalmas, amivel meg nincsenek ilyen gondjaim. Órákig keresgélhetem a példákat és az ellenpéldákat arra, hogy hol szerettem valamit – vagy valami nagyon hasonlót –, ami láttán a True Detective esetében csak a hideg futkosott a hátamon.

Elszállt dialógok fapofával előadva? David Lynch. Urbánus kilátástalanság és korrupció? Drót. Titkos orgiák a felső tízezernek? Tágra zárt szemek. Ezzel a módszerrel, azt hiszem, nem jutok messzire.

A nyáron, egy-egy True Detective- és Mr. Robot-epizód között sokat olvastam a giccsről, amit a szerzők gyakran a „rossz” szinonimájaként használnak. Az a nézőpont, hogy a giccs olyan művészi alkotás, ami túl könnyű kielégülést nyújt a befogadónak, sosem győzött meg, ahogyan az sem, hogy a hozzáférés korlátozása vezetne magasabb rendű esztétikai élményhez –

ráadásul ez a koncepció a True Detective esetében használhatatlan, ez az évad minden volt, csak nem könnyű.

Hétről hétre bukkantak fel a neten olyan cikkek, amik segíteni akartak a nézőket az események követésében, mert hamar el lehetett veszni az összeesküvés sűrűjében. Egy másik gondolatmenet szerint a giccs olyan műalkotás, amiben nincs egyensúlyban a tartalom és a forma, össze nem illő elemekből áll. Egy szecessziós cirádákkal körülvett hologram-Jézus az aranyozott kereszten azért giccses, mert Jézusnak semmi köze nincs az aranyhoz meg a hologramhoz, meg egyáltalán, a kereszthalálhoz nem passzol a csilivili. Ugyanakkor – és itt már egész közel vagyunk a kiindulóponthoz –, elsősorban hagyomány kérdése, milyen kifejezőeszközök nőnek vagy nem nőnek össze az egyes témákkal. A gengszterek, legalábbis azok, akiket a True Detective-hez hasonló noir-drámákban látunk, nem így beszélnek. A szereplők nem tartanak több másodperces szünetet a mondataik között. Minden tragédiájuk ellenére olykor humorosak vagy ironizálnak – még ha ez akasztófahumor is. A True Detective második évadja ellenben nem ilyen, de ez szükségképpen azt jelenti, hogy rossz lenne?

Mindez relativizáló szerecsenmosdatásnak tűnhet – „nem rossz ez, csak más” –, viszont nem írnám most ezt az esszét, ha nem néztem volna mégis önszántamból hétről hétre. Vártam, hogy Frank úgy beszéljen, ahogy a világon senki, körmömet rágtam, ahogy az események masszájából megpróbáltak kiemelkedni azok a bizonyos nagy pillanatok,

hogy aztán visszazuttyanjanak a lehetett volna birodalmába, csak árnyékként derengjen fel, amit elvárok, miközben amit kapok, az valami egészen más.

Volt olyan, hogy elalvás előtt agyaltam rajta, és már most hiányzik, előre rettegek az eljövendő üres hétfő estéktől, amikor nem csendül fel a „Nevermind”, nem mélázhatok azon, hogy ki a tököm volt az a „Stan”, és vajon anyajegy van Rachel Mcadams arcán, vagy csak leszarta egy légy a monitort. Nic Pizzolatto belerángatott a sorozatnéző Stockholm-szindrómába, aztán magamra hagyott a sivatagban.

Címkék: true detective