2016/03/08
És valószínűleg az év legjobbja is.
Terrence Malick a nagy, 1998-as visszatérésével (Az őrület határán) egy egészen új formanyelven kezdett filmezni. A híresen improvizatív módon forgató rendező elkezdte szétőrölni a történeteit, a jeleneteket egyre rövidebbre vágta, beszédfoszlányokat és mondattöredékeket hagyva meg egy-egy hosszabb dialógusból. Ezt a módszert tovább radikalizálta Az új világ történelmi eposzában, ahol egyes színészek (pl. Christopher Plummer) teljesen kiakadtak Malick avantgárd módszerén, mert a rendező jószerével alig hagyott bármit a szerepükből.
Ez a laza, ad hoc módszer zabálta fel például Adrien Brody karakterét is Az őrület határánban – a színész meg volt róla győződve (legalábbis a forgatókönyv meggyőzte), hogy övé az egyik főszerep, aztán a film végső változatánál kellett rádöbbennie, hogy a sok-sok oldalas dialógusából annyi maradt, hogy
Szóval Malicknél csak a főszereplők érezhetik magukat biztonságban, minden más epizódszereplő legnagyobb eséllyel a vágószoba kukájában végzi. (A név nem számít, George Clooney-ból is csak egy mondat maradt a már említett háborús filmben, az új Knight of Cupsban pedig Antonio Banderasból maradt néhány motyogás, de nem kár érte.)
Malick egyre jobban kezdett kísérleti filmesként gondolkodni: nem sztoriban, forgatókönyvben, tervezésben, hanem impressziókban, mozdulatokban és véletlenszerűen megragadott pillanatokban. Kamerája egy dokumentumfilmes kamerájává változott: nem megrendezett jeleneteket, hanem élettöredékeket próbál filmezni, amelyekből a vágószobában összevarrhatja a film szövetét.
Ezért a fura munkamódszer. Malicknél nincs olyan térrészlet, amit nem láthat a kamera, sőt, általában az operatőr, a zseniális Emmanuel Lubezki sem tudja, mi fog történni. A kép folyamatosan mozog, a kamera lebeg, úszik a levegőben, a vágások asszociatívan kapcsolják össze a képeket.
Az élet fája egészen látványos lépés volt az avantgárd felé, gyakran percekig csak impressziókat, absztrakt képeket figyeltünk – ám még mindig jelen volt egy erős ívű, flashback szerkezetre felhúzott történet. (A To the Wonder újabb kisebb (és gyengébb) lépés volt ezen az egyébként elég népszerűtlen ösvényen, de ott a szerelmi háromszög felállás adta a történet keretét.)
Ha egymás mellé tesszük Malick filmjeit – akár egészen a Sivár vidéktől kezdve -, felfedezhetünk egy folyamatosan jelenlévő, de csak mostanra kikristályosodó szerzői szándékot: a filmnyelv folyékonnyá vagy gázneművé változtatásának célját.
A Knight of Cups visszatérő képei, a víz alatti képsorok, a kiszámíthatatlan íven repülő sirályok, a szélfútta fák és falevelek mind olyan képi hatások, amik a véletlenszerűség egyszerű szépségét rejtik magukban – Malick számára a természet is ezért lehet ennyire fontos, hiszen a természetben nincsenek megrendezett jelenetek, a dolgok csak úgy vannak, ahogy vannak. És pontosan ez az, amit Malick reprodukálni próbál a forgatásain, ezért a sok frusztrált színész és tanácstalan beugró szereplő – a Knight of Cups egyik bulijelenetébe beugró celeb azt nyilatkozta a forgatás után, hogy megkérdezte Malicket, mit kell csinálnia, mi lesz a jelenet, mire a rendező azt válaszolta, hogy „nem tudom”. (Ez az a válasz, amitől minden színész mélyen retteg.)
Malick filmjében szinte felszámolódnak a kompozíciók, a folyamatosan mozgásban lévő kamerának inkább csak ritmusa van: nem véletlen, hogy a rendező a Knight of Cups forgatásán teljesen rágyógyult a GoPro kamerákra és egyéb videoeszközökre – hiszen a nagylátószögű sportkamerákkal nem lehet és nem is kell komponálni, egyszerűen folyamatosan filmezni kell, belehajítva a felvevőt az élet forgatagába.
Mindenki Lubezki operatőri munkáját szokta dicsérni (teljes joggal) ha szóba kerülnek a Malick-filmek, pedig az igazi hősök a vágók. A Knight of Cups olyan csodálatos ritmusú, olyan faszán kidolgozott íven folyik egyik percről a másikra, hogy észre sem vesszük ahogy eltelt a közel két órás játékidő. Pedig itt tényleg, nagyítóval lehet csak történetet találni: egy kiégett, magánéleti válságban tespedő forgatókönyvíró életének különböző darabkáit látjuk.
De jogosabb lenne hosszú filmversről beszélni, mint játékfilmről: a Knight of Cups egész egyszerűen közelebb áll egy avantgárd montázsfilmhez, mint bármelyik korábbi Malick-film. Érdemes lenne összehasonlítani a ritmusát mondjuk egy Arthur Lipsett-alkotáséval:
Az is a Knight of Cups pozitív mérlegére írandó, hogy Malick kissé háttérbe szorította a maníros narrációkat – de azért persze van elég suttogás – és a naplementébe sétáló nőalakok önparódiát súroló giccsbeállításait, tehát egy kicsit megszigorodott, és ez nagyon jót tett neki. Remélem, a következő filmjében már narráció sem lesz,
Címkék: Knight of Cups, Terrence Malick
Partnereink
Nemcsak Malick legjobb filmje, hanem az év legjobbja is. https://t.co/xboIE1RpWO
[…] mi nagyon bírtuk Malick előző filmjét, a Khinght of Cups-ot, ahogy a To the Wonder-ről sem voltunk rossz véleménnyel. Igazából úgy általában kedveljük […]