itcomesatnight2

KRITIKA

Régen nyomasztott már ennyire film, ez persze nem nagy meglepetés, hiszen egy poszthorrort láttam

Lichter Péter

2017/09/02

Kritika az It comes at Night-ról.

A múltkor olvastam egy remek cikket a Guardian-en, ez volt a címe: “Hogyan vették át a moziban az uralmat a poszthorrorok?” A szöveg lényegében azokról az utóbbi időkben felbukkanó filmekről szólt, amik a horror zsánerét fordítják ki önkényes módon, általában úgy, hogy a műfajra jellemző hatáselemek átalakulnak vagy teljesen feloldódnak bennük.

A cikk persze mélyen megérintett, mert kiderült belőle, hogy egy abszolút trendi filmet, egy hamisíthatatlan poszthorrort (vagy talán poszt-poszthorrort) rendeztem – de ennek a körbejárásra másra tartozik, ez a bekezdés (és ez a link) csak egy kihagyhatatlan ziccer volt a pofátlan önreklámozásra. (Fagyott május:, szeptemberben még az Art+ Cinema műsorán.)

A poszthorrorokért nem meglepő módon a közönség nem kimondottan szokott rajongani – ezek a filmek a klasszikus zsánerelvárásokat nekifutásból rúgják seggbe, gyakran egészen provokatív módon. Így jár el Trey Edward Shults filmje is, az It comes at Night: a film címe, előzetese, posztere, vagyis lényegében a kifelé mutatott képe egy vérbő „cabin in the woods” jellegű zombis poszt-apokaliptikus horrort ígér. De nem ezt adja, vagyis annak csak a kereteit. (A cikk a Get out-ot is a poszthorrorok közé sorolja, szerintem itt egy kicsit megbicsaklik a szöveg koncepciója, mert az a film a klasszikus zsánerelvárásoknak jobban megfelel – a „posztságát” maximum az okosan felépített, aktuális társadalmi feszkókból táplálkozó koncepciójának köszönheti. De ezen lehetne vitatkozni.)

Szóval az alapszituáció röviden: egy háromtagú család (apa, anya, fiú) egy meg nem nevezett erdőben tengeti mindennapjait; egy konkrétan le nem írt világvége után vagyunk – annyi konkrétumot azért bevet a rendező, hogy a sztori fő paraforrásának egy pestisre emlékeztető betegséget használ. Egy nap aztán a klasszikus dramaturgia elkerülhetetlen hatása révén felbukkan a bizonyos Másik, vagyis egy másik túlélő, egy fiatal férfi – aki első blikkre megbízhatónak tűnik, neki is van családja, kisfia, kedves felesége, stb. Aztán ahogy a meglepően lassan csöpögő filmidő eltelik, a két család békés együtt(túl)élése szép lassan bizalmatlanságba és még ennél is rosszabba csap át.

És innentől nehéz teljesen spoilermentesen fogalmazni – mert Shults filmje csak részben a formája és ritmusa miatt érdekes. Igen, érdekes ez a klasszikusra faragott lassú forma, a sok hosszú (vagy inkább relatív hosszú) beállítás, stb – ez a két lépés távolságot tartó formanyelvi elegancia jól mutat a poszt-zsánerfilmekben, főleg a poszthorrorokban (It follows) a poszt-akciófilmekben (pl.: Drive) és poszt-életrajzi filmekben (Master) – de a régi poszt-westerneknek (McCabe és Mrs. Miller) is jól állt ez az öreghölgyes nyugodtság. Főleg, amikor szétveti a képeket a feszültség.

Az It comes at Night esetében a feszültség az emberek között jön létre: a bizalmatlanság, a paranoia, a megvetés, a haverkodás és a vonzalom folyamatos hullámzásából. Itt nincsenek zombihordák, zombihadseregek, emberevő mutánsok, vagy csak mezeien mad max-elt banditák (vagyis egy picit vannak, de csak épp jelzésértékűen vannak odafestve), itt csak a másik bizalmatlan méregetése van, és az átváltozás, ami lényegében a film központi motorja.

Az átváltozás egyrészt a betegség képében is jelen van – konkrét húsvér, kiütéses, undorító átváltozásként. De nem ez a fő parafaktor – és itt lesz egy lépéssel okosabb a film, mint az átlagos horrorok. Az átváltozás az It comes at Night-ban leginkább civilizációs átváltozásként van jelen: ahogy az abszolút szimpatikus, havernek tűnő figurák gyilkosokká (SPOILER INNEN, DE CSAK EGY SZÓ, RÖGTÖN ITT, SZÓVAL VIGYÁZZ, NEHOGY A PERIFÉRIKUS LÁTÓMEZŐDBE BEKERÜLJÖN AZ A BIZONYOS SZÓ) gyerekgyilkosokká válnak.

SPOILER VÉGE

Vagyis pont az a rohadt felkavaró a filmben, amit a legtöbb poszt-apokaliptikus film csak szőrmentén, kötelező jelleggel szokott tematizálni (még a gyengére sikeredett Az út-ban is fogatlan tahónak van ábrázolva a fenyegető „másik ember”). Shults filmje azt a poszthumán állapotot ragadja meg, amikor a legszimpibb ember is képes a haver (vagy akár fater) torkát elvágni és tovább sétálni. Lényegében csak erre az érzésre fókuszál egy kamaradrámát építve – amitől aztán kevésbé lesz klasszikus parahorror, de sokkal hitelesebben tudja megragadni a civilizáció elmúltát, mint bármilyen szélesvásznú látványorgia. Kivéve persze az új Mad Max-et, mert az maga volt a tökély.

(A filmnek van egy egészen kézenfekvő freudi olvasata is, ami kb nem más, mint az, hogy a történet a folyamatosan kukkoló és a másik férfi nejére gerjedő tinifiú szexuális elfojtásának metaforája, egy csomó minden alátámasztaná ezt az értelemzési vonalat, de csak most jutott eszembe, pont abban a pillanatban, hogy a cikket élesítettem volna. De hátha valaki ezt is megírja. ((Nyilván már megírták.)) )

Címke: