mandy

EXKLUZÍV

Cannes benyalta Nicolas Cage sátánista favágódrámáját

Kránicz Bence

2018/05/14

Műfaji blokkot tartottunk pokolfattyakkal, koreai kémekkel és a didergő Mads Mikkelsennel.

Nem sokkal a Minden odavan és A zátony után, de még a Mundruczó-féle Deeper előtt újabb egyszereplős túlélőfilm készült. Most Mads Mikkelsennek kell életben maradnia az Északi-sarkon (vagy a Délin, teljesen mindegy, inkább az Északin). A vikingek felemelkedése óta tudjuk, hogy Mikkelsennek jól áll a havas táj, ráadásul az Arcticban idővel megjelenik egy másik szereplő is, így az életéért küzdő főhős dolga még nehezebbé válik, ha ez egyáltalán lehetséges.

arctic

Nincs különösebb baj az Arctickal, az elsőfilmes brazil rendező, Joe Penna kipipálja a hasonló sarkvidéki robinzonádok kötelező elemeit – felbukkanó, majd tovarepülő helikopter, támadó vadállat, lefagyott végtagok –, de semmit sem tesz hozzá az ismertnek vélt recepthez. Nem a filmmel, inkább a vetítés körülményeivel kapcsolatos probléma, hogy túl könnyű elbóbiskolni egy vontatott, egyszereplős filmen, amiben alig beszélnek. Az viszont inkább Penna hibája, ahogy lekerekíti a történetet. Erről nem akarok többet elárulni – amúgy két lehetőség van, Mikkelsen meghal vagy megmenekül –, a lényeg az, hogy a film addigi realista törekvéseihez képest disszonánsnak, rosszul megoldottnak éreztem az utolsó perceket. Ettől még a főszereplő rajongóinak nyilván erősen ajánlott az Arctic: Mads egyre több ránccal és gondozatlan szakállal is jó pasi, be lehet vállalni vele egy sarkvidéki túrát.

Joe Pennával ellentétben Yoon Jong-Bin lenyűgöző magabiztossággal tartotta kézben a Gongjak (Az északi kém) sokkal bonyolultabb történetét. Évről évre nagyon várom Cannes-ban az éppen aktuálisan műsoron lévő dél-koreai zsánerfilmet, mert nem nagyon szoktak csalódást okozni, mindig sajátos és nagyon magas minőséget hoznak, moziban viszont máskülönben legfeljebb a Titanicon láthatnám ezeket a filmeket. Az északi kém megtörtént eseményeket dolgoz fel, annak a Fekete Vénusz fedőnevű dél-koreai ügynöknek a kálváriáját, akit a kilencvenes években bíznak meg, hogy szerezzen információkat az észak-koreai atomprogramról úgy, hogy kereskedőnek adja ki magát.

gongjak

Az északi kém feszült kémthrillerként indul, aztán még feszültebb politikai thrillerré válik, amikor kiderül, hogy Fekete Vénusz tevékenységét feljebbvalói arra használnák, hogy beleavatkozzanak a dél-koreai választásokba. Jong-Bin viszont a fináléra tartja a legszebb húzását: kiderül, hogy a klasszikus Joint Security Area-hoz hasonlóan Az északi kém is elsősorban egy férfibarátság története. Az író-rendező teljes természetességgel és nagyon logikusan helyezi át a hangsúlyokat az érzelmi skálán és a műfajok között – ez sem rövid film, de nem találtam benne fölösleges pillanatokat. Boldog mosollyal léptem ki a moziból.

Boldogságom estig tartott, körülbelül a Mandy című film huszadik percéig. Akkor jöttem rá, hogy a pszichedelikus felütés után sem számíthatok értelmes történetre. Persze furcsa volt, hogy egy Nicolas Cage-filmet a Rendezők Kéthetén mutatnak be, de kedvelem Nicolas Cage-et, gondoltam, esetleg sikerült lekászálódnia a trashvonatról. Nos, éppen ellenkezőleg. A Mandy vérgőzös és ostoba exploitation, amelyben Cage, a favágó főhős bosszút áll egy sátánista hippi motoros banda tagjain, akik megölik – mit megölik, elevenen elégetik! – élete szerelmét.

mandy02

Amíg nem történik más, csak Cage és szerelme tévét néznek és simogatják egymást, addig kedvtelve néztem a lebegős, túlszaturált képeket, és hallgattam Jóhann Jóhansson himnikus szintizenéjét. De a túlszaturált képek és a himnikus szintizene azon filmes eszközök között vannak, amelyek rendkívül hamar öncélúvá és idegesítő válnak, Panos Cosmatos rendezőnek viszont esze ágában sincs stílust váltani. Amikor a szerelmesek a kedvenc bolygóikról beszélgetnek, már sejtettem, hogy valamiféle súlyos new age-nyomasztásba kerültem, és csak ekkor kanyarodtak be az erdőszéli városkába az elmebeteg sátánisták. A sztorit nincs értelme részletezni, a film legközelebbi rokona talán az I Drink Your Blood című 1970-es exploitation, aki azt látta – felteszem, olvasóink között nincsenek sokan –, annak mondom, hogy ez nagyjából ugyanaz, csak Nicolas Cage-dzsel.

Cage-től egyébként nyilván azt kérték, hogy játsszon rá a trashpápa imázsára, ő pedig örömmel elfogadta a kihívást. A jelenet, amelyben egy vécével közös képkivágatban vedel, üvöltözik és sír, egyszerre önironikus, szomorú és nagyon vicces. Kár, hogy kevés ilyen jelenet van, a többi konfúz, rosszul rendezett marhaság. A Mandy igazán egy műfaji filmes fesztivál éjféli vetítésén vagy a haverokkal közösen nézett bulifilmként működhet, de legnagyobb meglepetésemre Cannes-ban is szerették. Ezen a jelen lévő rendező is meghatódott, aki elmondta, a filmet az apja, a Tombstone-t és a Rambo 2-t rendező George P. Cosmatos halála ihlette.