voxlux

FESZTIVÁL

A zseni, aki Trianonnál csak Lady Gagát gyűlöli jobban

Nagy V. Gergő

2018/09/11

Könyökölve tülekedtünk Velencében az Új Zseni filmjére, de Lady Gagára nem számítottunk. Kritika Brady Corbet Vox Luxáról.

A filmtörténet eddigi legjobb Trianon-filmjét egy bézbólsapkás kamasz rendezte meg Amerikából. A korábban sztárrendezőknél színészkedő Brady Corbet első filmje, A vezér gyermekkora – a Napszálltát jócskán megelő(lege)zve – a „civilizáció sötét erőinek” születéséről és a Trianon után fölgerjedő diktátori hajlamokról mesélt a századelő kulisszái között, alulvilágított belsőkben motyogó sztárszínészekkel (Robert Pattinson!), hosszan kitartott lépcsőnyikorgásokkal, a nagy csendeket szétrobbantó horrorzenével (Scott Walker!), meg olyan formaérzékekkel, amitől legalábbis elkerekedik az ember szeme. Mikor láttunk utoljára olyan filmet huszonöt éves rendezőtől, amelynek hökkentő vágásai (vágó: Jancsó Dávid) megváltoztatták a pulzusunkat? Mikor sejtettünk meg utoljára egyetlen kompozícióban, egyetlen átélezésben valamiféle rendezői zsenit?

childhood1

childhood2

Oké, a nevetségesen túlspilázott befejezés sokat rontott az összképen, de azért ez az egyszerre vad és finom, ortopéd és elegáns mozi a maga sajátos intenzitásával kábé az Akermanok, Wellesek és Leos Caraxok osztályába utalta ezt a kótyagos kamasznak tűnő, egzaltált fiút, Brady Corbetet.

A velencei fesztiválon lázasan rohanunk tehát a fiatal titán második filmjére, és könyökkel vágunk utat magunknak a szabad székek felé. Egy koncerttel kezdődik a műsor, ahol a markáns szőrzetű Bradley Cooper grunge-os hangulatban tépi a gitárját (?), aztán a fárasztó fellépés után egy transzvesztita bárba téved. És amikor egy nagyorrú és aranytorkú lány lép a színpadra (ez tényleg Lady Gaga?), kiderül, hogy valójában a Csillag születik újkori remake-jét látjuk, amelyben Cooper Kris Kristoferrson melankolikus alkeszének visszfényét alakítja, Lady Gaga pedig Barbra Streisand énekesnőjét, sprődebb változatban.  De vajon mi vitte rá az amerikai művészfilm titánját, hogy ezt a rég lejárt piásmelodrámát forgassa újra?

Dermesztő látni, hogy ez a lángoló tehetség rendre a legnyilvánvalóbb helyre rakja a kamerát, és hogy minden jelenet valamilyen félimprovizált semmitmondásban, hánytatóan érzelmes intimitásban telik (kivéve azt, amikor Bradley Cooper behugyozik a Grammy-átadón – azt nagyon bírtam!). A történelem nagy kérdéseit firtató csodagyerek miért fordult a kortárs popzene végtelenül sivár közege felé? Netán a bézbólsapkás stílusművész hirtelen hinni kezdett a hollywoodi giccs igazságában? Vagy ez egy posztmodern, mélyen ironikus műfaji gyakorlat a szórakoztatóiparról és a musical zsáneréről? Órákig tipródom ezen, és izzadva építem újra magamban az auteur portréját, amikor egyszercsak kiírják a végfőcímet, és kiderül, hogy baszki Brady Corbet filmje helyett Bradley Cooper filmjére sikerült berohanni.

starisborn

Nem baj. Két nappal később végre tényleg beállhatok a Brady Corbet filmjére várakozók sorába – és közben szánakozó mosollyal idézem föl azt a könyökkel tolakodó embert a régmúltból, aki simán összekeverte a programfüzetben a Bradleyt a Bradyvel, és akit már oly régen magam mögött hagytam. Itt végre az elején kiírják a rendező nevét (igen, ez tényleg Corbet!), és már a nyitányban szügyig süppedhetünk a szerzői kézjegyek tengerében: a Vox Lux ugyanis éppúgy három részre és öntudatos szerkezetre épül, mint a trianonos debütálás, és a cselekményvezetés és a montázstechnika ugyanolyan hetykén magabiztos, mint ott.

Egy dögös iskolai terrorakció üti föl az 1999-ben kezdődő cselekményt, amelyet Corbet felforgatóan hétköznapi eseményként vezet elénk (milyen gyönyörű a fáradt mozdulat, amellyel a kamaszmészáros kiveszi a szeméből a fekete kontaktlencsét!). És aztán a tömeggyilkosság egyik részlegesen lebénult áldozata, az alig 14 éves Celeste (Raffey Cassidy) fogja magát, és szívszorító dalra fakad a gyászünnepségen – a narrátor pedig arról tudósít, hogy igen: Celeste innentől popkarrierbe kezdett.

Merthogy a csodálatos Brady Corbet, a civilizáció nagy titkainak kutatója ezúttal a kortárs popzene végtelenül sivár közege felé fordult. A Vox Lux az áldozatból világhírű celebbé avanzsáló sztárnőről mesél, akit kifejlett formájában maga Natalie Portman alakít, méghozzá glames pompában, és éppenséggel Lady Gagára hajazó, eltúlzott manírokkal. Igen, lassan rátelepszik az emberre az a fojtogató balsejtelem, hogy Brady Corbet maga mögött hagyta az innováció szellemét, és – ki tudja, miért – megpróbált inkább Lady Gaga alakjának szobrot állítani. Fájdalmas (újra) regisztrálni a showbizdrámák unalmas kliséit, dermesztő nézni Portman popdívákat gúnyoló-mímelő magánszámát, és szorongató átélni a világ tetején parádézó gumiemberek sekélyes érzelmeit. Mi történt? Vajon tényleg, de most komolyan, tényleg elfogyott Brady Corbet pénze? Vagy egy olyan világba kerültem, ahol minden filmet Bradley Cooper szelleme kísért? És hogy néznék egy Nolan filmet, ha Kubrick-filmnek hinném, vagy fordítva? Vajon a szerzőiség értelmezői gyakorlata vakká tesz a valódi erényekre – és lehet, hogy lényegében Cooper filmjét sem láttam?

YouTube előnézeti kép

És felmerül még egy kérdés: lehet, hogy ez a film most már tényleg egy mélyen ironikus, posztmodern műfaji gyakorlat? Igen: ez már tényleg az. Mert a lefegyverzően undorító, táncos fináléra vagy az öntudatos kiírásokkal csipkézett végefőcímre azért csak leesik, hogy Corbet émelyítő éljenzés helyett vagy mellett – és a debüthöz hasonlóképp – inkább egy szélesvásznú szörnyeteg kifejlődéséről mesél, aki ezúttal nem Trianon, hanem egy iskolai mészárlás traumájából születik meg. Willem Dafoe bölcsen távolságtartó narrációja és Portman végletekig csavart hisztériája elég agresszíven figyelmeztet arra, hogy itt – szemben a Csillag születikkel – mélyen filozofikus reflexiót látunk, és hogy a Vox Lux valójában éppolyan intellektuális kapcsolatot létesít a terrorizmus és a popsztárság között, amiként a Napszállta a kalapbolti lázongásokat és az első világháború poklát hozza közös nevezőre. (Egyébként Velencében kizárólag ezt a két filmet vetítették 35mm-es kópiáról – mintha a jelentékeny történelmi megfejtésekhez remegő kép és valamiféle régivágású patina dukálna).

childhood3

Igen, Brady Corbet és Nemes Jeles László a kortárs művészfilm legnagyobb Oswald Spenglerjei, a nyugat alkonyának borongós, redőzött homlokú költői, akik minduntalan korunk és civilizációnk sötét titkait kutatják – hol Scott Walker sikító vonósaival, hol zaklatott kamerakeringővel egy zaklatott nő körül. És ez így rendben is van. De azért egy dolog nem hagy nyugodni: vajon Lady Gaga tényleg annyira szörnyűséges jelenség, mint a trianoni békeszerződés? És vajon Bradley Cooper buta rajongása a grunge-os manírok iránt nagyobb pofont érdemel, mint Corbet popvilággal szemben érzett okos gyűlölete? Nem vagyok meggyőzve. Scott Walker Siával együtt dübörög a hangsávon, Portman transzban rángatózik, és az érzéki vágások néha elkábítanak – de a szívem továbbra is az első filmért dobog, a rokonszenvem Lady Gaga helyett gróf Apponyi Alberté.

Címke: , , , ,