Az év legjobb filmzenéi

Horváth Ádám Márton

2014/12/29

Marha nehéz listákban, meg kedvencekben gondolkozni. Persze egyszerre nagyon könnyű is. Ha valaki megkérdezi, hogy melyik a kedvenc filmem, mindig ódzkodok, és belül kikérem magamnak.

Mindig azt mondom, hogy azért nem mondok kedvenc filmeket, mert nem akarom a többit megbántani, akiket kihagynék. Meg amúgy is. Viszont ilyenkor év végén akarva akaratlanul végiggondolom, hogy mi mindent láttam-hallottam.. Milyen filmzenéket hallottam az idén, amik tetszetek? Több is beugrik, de szomorúan konstatálom, hogy azok 2013-as filmek voltak. Lehet, hogy már ez is elmond valamit 2014-ről. Viszont idén is voltak emlékezetes darabok, de nem „top”, meg nem „best”, csak szemezgetés.

Antony Partos – Országúti bosszú

Ha ezt egy klasszikus, szimfonikus zenekar játszaná, valószínűleg sok lenne, de így ezzel a koszos, poros ambient hullámmal gyönyörű háttere az év egyik legjobb filmjének.

Micah Levi – Under The Skin

Az Európa Filmakadémia az év legjobb filmzenéjévé választotta és van benne valami. Az egyébként a mai szintipopos tendenciákat szépen megragadó és redukáló soundtrack akár egy Molly Nilsson, vagy egy Grimes szám alapja is lehetne.

Hans Zimmer – Csillagok között

A film nézése közben rögtön meghallottam, hogy itt egy főszereplőről van szó. A minimalista és repetitív orgonatémáról pedig nem nehéz Philip Glass-ra gondolni (Koyaanisqatsi). Megidézi és egyben a saját stílusában viszi tovább.

Jozef van Wissem / SQÜRL – Halhatatlan szeretők

Az amúgy maga is zenélő és kifejezetten vájt fülű rendező filmjében szokás szerint a zene teljesen szervesül. Ami a Halott embernek Neil Young, az Jozef van Wisserm és a SQÜRL a Halhatalan szeretőknek. Keleties hangok vegyülnek a pszichedelikus rockzenével és mintha mindet maga a szobazenész vámpír játszaná.

Dickon Hinchliffe – Locke

Tom Hardy egymaga a volán mögött egy magánéletileg és munkaszempontból is kritikus estén. Egyértelműen fontos a zenei alátámasztás, de csak nagyon kimérten és visszafogottan, hogy teret hagyjon az egyszemélyes színészi kihívásnak. Amikor viszont kibontakozhat a zene, akkor a műfaj is adja magát. Post-rock, mi más.

Csorba Lóci-Reisz Gábor – VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Az év egyik legjobb (hanem a legjobb) magyar filmjének is fontos szereplője a zene. Jól kimért indie pop csilingelés jófajta dalszövegekkel, de gyakran az instrumentális részek erősebben visznek a nagyon is magunkénak érzett sztoriban.

Johnny Greenwood – Inherent Vice

Paul Thomas Anderson új filmjét még nem láthattam, viszont mivel harmadik alkalommal dolgozott együtt a Radiohead meghatározó szólógitárosával, nem tudom nem belevenni a listába. A filmzenét látatlanul hallgatva jól kihallatszódik, hogy Greenwood a sajátos stílusát thrillerre jellemző zenei témákkal vegyíti, helyenként film noirokat idéző misztikummal keverve. Hallgatva akár egy Hitchcock filmben is érezhetjük magunkat.

Antonio Sanchez – Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Másik csak hallott film Alejandro Gonzalez Innaritu új darabja, melyet azt hiszem szintén sokan izgatottan várunk. A filmzenét kóstolgatva rögtön szembetűnik, hogy a mexikói jazzdobos Antonio Sanchez tényleg csak ütősökkel kommunikál, ami épp elég ahhoz, hogy még jobban várjuk a filmet.

Címkék: filmzene