Néhány egyszerű ok, amiért az évtized filmje lesz A visszatérő

Lichter Péter

2016/01/15

Nemkritika egy másodpercenként huszonnégyszer lesújtó pörölykalapácsról.

A visszatérő ledarált, felaprított, lenyelt, megrágott majd kiköpött, de nagyon élveztem. Az alábbi okok miatt tartom szupernek.

Ezek a mexikóiak újra értelmet adtak a mozinak. Cuarón a Gravitációval csinált belőlem a nagyvászonra pislogó hülyegyereket, most meg Iñárritu. Néhány hónapja megtanultuk itt a Prizmán, hogy a „nagybetűs moziélmény” szóösszetétel kritikában való leírásáért pofon jár, de ez most nem kritika, hanem nemkritika ezért bátorkodom idegépelni: A visszatérő A nagybetűs MOZIÉLMÉNY. Most serényen töröm a fejem, hogy miféle kritikusi közhelyet lehetne még idepiszkítani, de leblokkoltam.

Ez a film egyszerűen kitépi agyunk nyelvi központjából a reléket, hogy ne tudjunk órákig, sőt napokig értelmesen megszólalni.

Ha létezik olyan, hogy forma és tartalom összhangja, akkor A visszatérőben ez a két dolog szenvedélyesen egymáshoz simulva tangózik.

Ezen a ponton vitatkozok Mega Sári frissen posztolt kritikájával:  A visszatérőben megjelenő elementáris erejű forma nem esik le a vászonról, sokkal jobban támogatja a filmet, mint a Birdman esetében. A visszatérő hosszú beállításai, nagy látószögű lencsével felvett, intenzív jelenetei, a képek eleven jelenlétét hangsúlyozó digitális kamera élessége, a természetes fények mind egy célt szolgálnak:

hogy a néző ne filmet nézzen, hanem egy szenzuális tapasztalaton essen át. A visszatérőnek ezért nincs sok köze Malick levegős transzcendentalizmusához, sokkal inkább a Sensory Ethnography Lab avantgárd dokumentumfilmjeihez áll közel.

Iñárritu pontosan azt a formanyelvi stratégiát követi, amit Lucien Castaing-Taylor a Leviathan című doksijával, amiről annak idején ezt írtam:

„A leginkább hosszú beállításokra és premier plánokra épülő film a nézőjét a lehető legközelebb viszi a halászat élményéhez. Folyamatosan a kamerákba fröccsen a tengervíz, a halvér, a mocskos fémhálók szinte nekünk ütődnek.”

Ez a leírás tökéletesen ráillik A visszatérőre is, ha a szövegben a halászatot vadnyugatra, a halvért embervérre a fémhálót nyílvesszőre cserélném, akár most is írhattam volna.

Iñárritu hátrahagyta korábbi filmjeinek (Korcs szerelmek, 21 gramm) csavaros dramaturgiáját és érzelmes realizmusát: az ész és a szív filmjei után elkészítette a test és a sár filmjét. A visszatérő a létezés nyers fizikaiságáról, a test elpusztulásáról szól, arról,

hogy az ember nem több, mint puskával hadonászó állat. Iñárritu formanyelve és DiCaprio jelenléte is ezt szolgálja.

A visszatérő azt is megmutatja, hogyan szűnik meg lépésről lépésre Leonardo DiCaprio Leonardo DiCapriónak lenni: hogyan lesz belőle egy vergődő húscafat, puszta fényvisszaverő felület, ami már nem színészkedik, hanem csak ott van.

A film tulajdonképpen fordított method acting módszerrel készült, amit nevezhetnénk torture actingnek vagy method non-actingnek is:

A visszatérő színésze ott kezdi a munkát, ahol a Birdman színésze abbahagyja: a fejbelövésnél.

Szóval összegezve a dolgot: egy csomó film járt már azon az úton, ahol Iñárritu munkája – mondjuk én még ennyire szenzuális westernt nem láttam, de ez persze nem jelent semmit, mert nem vagyok szakértő – de ilyen messze a szenzualitás avantgárd dzsungelében (narratív filmmel) kevesen jutottak. Az utóbbi időben tényleg csak Cuarón tudott a sci-fivel valami hasonlót művelni, de a Gravitáció zsigerisége nem nagyon ment sokkal messzebb a vidámparki hullámvasutazásnál: A visszatérő ehhez képest sokkal inkább egyben van.