2013/01/31
Új-Hollywood egykori csodagyereke, az ipari filmtermelés biztos kezű slágerkovácsa a kilencvenes évek közepe óta már két oldalról ostromolja a spielbergi giccs csúcsait. Miközben menetrendszerűen érkeznek a különc figurákra húzott, negédes meséi, a rendező “történelmi midcult” címén vonzó, nézőcsalogató árucikké egyszerűsíti a múlt meghatározónak gondolt eseményeit. Bár ez a vonal látszólag Spielberg “komolyabb” oldala, közelebbről megvizsgálva a Ryan közlegény megmentése nem sokban különbözik a Hadak útján állathőssel elmesélt, háborús gyerekfilmjénél. Az alkotó fényesre csiszolt történelmi tablói nemcsak azért problémásak, mert esztétizálják és képeslap-élményekké varázsolják a gyakran kifejezetten szörnyű eseményeket. Történelemszemléletének nagy ellentmondása, hogy az eposzi igényű drámái a számtalan figura és mellékszál ellenére is egyszavas tanulságokkal, a leszűkített, elnagyolt és gyakran pontatlan válaszokkal bombázzák a közönséget.
Spielberg szándéka szerint tanít, feltár és elrettent, ám valójában még akkor is szórakoztat, ha a múlt legsötétebb foltjaihoz nyúl. Bármennyire is paradox, a Schindler listája fekete-fehér képei egyértelműen kellemesek a szemnek, a normandiai partraszállás elsöprő audiovizuális orgiája pedig egy hiperrealista fps-játékká szelídíti a brutális világháborús vérfürdőt. A sajtófotózás régi dilemmája már, hogy az ábrázolásmód óhatatlan szépségei trivializálják és eltávolítják a horrorisztikus eseményeket – ám Spielberg egysíkú értelmezései mindezt még azzal is megfejelik, hogy az instant feldolgozás, a felszínes tudás hamis illúzióiba ringatják a nézőt. A holokauszt, a világháború vagy a rabszolgaság összetett kérdései puszta szlogenekké, szerencsesüti-bölcsességekké egyszerűsödnek, és így tovább sulykolják a nyilvánvalóan jó szándékú ám alapvetően káros közhelyeket. Az Egyesült Államok egyik legfontosabb elnökéből már-már népmesei hőst faragó Lincoln tovább halad a kitaposott alkotói ösvényen, és nem a politikus portréját, hanem a fehér bűntudattól fűtött, rendkívül népszerű Lincoln-mítoszt fényezi tovább.
A hazájában éppen mostanság kisebbsége kerülő, ezért lappangó indentitásválságba kerülő fehér középosztálynak természetesen szüksége van az efféle önbizalomfröccsökre. Spielberget nem érdeklik a rabszolgaság különböző vetületei, nála a szégyenteljes intézmény egyenlő az elnyomással, ami rossz. A patkányarcú déliek természetesen elmaradott népek, míg a vonakodó ellentábor eltévelyedett, szűk látókörű vagy korrupt politikusok hangos hordája – de szerencsére akad itt egy csapat mindenre elszánt, jó szándékú protestáns fehér ember, aki szembeszáll velük. Az elnök és pártja a saját bölcsességüket követve visszaadják a feketéknek a szabadságot, akik oktalan gyermekként a karzatról figyelik, ahogyan az okos “felnőttek” döntenek végre felettük. Kiderül, hogy Lincoln nagyon jól tud sztorizgatni, és végül sikerül meggyőznie az értelmesebb társait, hogy a rabszolgaság eltörlése a helyes út. Az elnök beszédekkel és anekdotákkal megrajzolt portréja éppen annyira elnagyolt, mint az egész kérdéskör bemutatása: a hórihorgas Lincoln Igazságos Mátyásként intézi az ügyeket, álruhában szavazatokat szerez és megsimogatja a pórnép buksiját.
A Lincoln egyik nagy meglepetése, hogy Spielberg hihetetlenül unalmas drámát kerekít a potenciálisan izgalmas és kétségtelenül fontos történelmi események köré. A közel két és fél órás, kellemetlenül hosszú játékidő a legendás alkotmánymódosítás folyamatát mutatja be, nagyrészt a modoros dialógokra, a tévedhetetlen elnöki jellemvonásokra építve a narrációt. A szavazás azonban korántsem elég súlyos dramaturgiai csomópont a nézői figyelem fenntartásához, különösen azért, mert a résztvevők nem vitáznak, hanem az üres közhelyeiket puffogtatják. A rendező ráadásul egy jó óra után elkezdi begyújtani a patetizmus rakétáit is: Lincoln egyre többet és egyre emelkedettebben szónokol, a háttérben finoman rákezdik a vonósok, majd a kamera is közelíteni kezd a szenvedélyes arcokra. Spielberg erre még egy kínos magánéleti szálat (Lincoln jó apa és férj, hihetetlen!), illetve egy feleslegesen elnyújtott, tripla-finálét is rápakol. A nagy felszabadítás után van még tábornokos menőzés, majd a fekete szolga párás szemmel figyeli, ahogyan a nagy ember elindul arra a hírhedt színházi előadásra. Az alkotóknak azonban még ez sem elég: a gyertyalángra montírozott arcképpel ellentmondást nem tűrően az arcunkba dörgölik, milyen nagy szellem távozott az élők sorából.
A fájdalmas manírok, a giccses kliséhalmok mellett egyedül az szolgáltathat némi izgalmat, hogy a kortárs amerikai színjátszás krémje vicces pofaszakállakkal jelenik meg a vásznon. Daniel Day-Lewis, Tommy Lee Jones, James Spader és Sally Field mind nagyon jók, ám gyakran ők is megszenvednek az egydimenziós jellemekkel, a szájukba adott üres szólamokkal. A Lincoln csöpögős tablója nyilvánvalóan fontos visszaigazolás az amerikai átlagnéző számára, hisz Spielberg a csillogó arcél ürügyén az Egyesült Államok finom felsőbbrendűségéről, a politikai berendezkedés hatékonyságáról, a demokrácia tévedhetetlenségéről mesél. A rendező vitatható ábrázolásmódja a célközönség felől talán igazolható, és a történészeket is vigasztalhatja a tudat, hogy az érdeklődőbb néző a film után vélhetően belenéz a hitelesebb forrásokba is. Az Atlanti-óceán innenső partjáról szemlélve azonban a Lincoln nem egyéb, mint egy hosszúra nyújtott, unalmas és émelyítően hamiskás tanmese.
Címkék: filmkritika, Spielberg, tömegfilm
Partnereink
Addig oké, hogy mítoszdagasztó, kétbitesre egyszerűsített tündérmese, az jobban zavart, hogy tényleg rettentően unalmas.
Az „alapvetően káros közhelyekről” miért gondolod, hogy alapvetően károsak?
@Sepsi László, Vegyük a Lincoln esetét: a végtelenül jó, bölcs politikus szembeszáll a gonosz déliekkel és a tahó demokratákkal, majd megmenti a szerencsétlen feketéket, akik könnyes szemmel rebegnek hálát neki. Az ilyen sztereotípiák hazugsága azért alapvetően káros, mert a komplexebb folyamatokat kétismeretlenes egyenletté degradálja, és ez a módszer nagyon veszélyes is lehet…itt például nem beszélnek sem a feketék szerepéről, sem a déliek szemszögéről, csak az „aki ellenünk van az hülye” elvét tolják a nézőnek.
@Huber Zoltán, Csak a Lincolnt nézve azzal egyetértek, hogy az a kiállása a filmnek, hogy most kapok egy komplex tablót a korszak politikájáról, de ehelyett egy banális tanmese lesz 180 percben, és emiatt nézőként csalódás ért, nem erre fizettem be, irgumburgum. A másik oldalról viszont: önmagában amiatt, hogy tömegfilmként sztereotípiákkal és berögzült, egyszerű sémákkal dolgozik egyébként fajsúlyos témák kapcsán, nem érzem jogosnak az elmarasztalást, mert ilyen alapon mehetne a levesbe minden, A szakasztól a Gladiátorig.
A harmadik oldalról – amiről nem ejt szót a cikk – az egy fontos aspektusa az ilyen filmeknek, hogy akármilyen problémásak is az egyszerűsítéseik, erősebben gerjesztik a közbeszédet, mint bármi más. Az itt is előkerülő Schindler után a magyar sajtóban is hónapokig röpködtek a cikkek, hogy akkor most a holokausztról lehet-e így beszélni, hogy lehet ábrázolni, mi van most. Vagy frissebb példák közül hasonló a Csak a szél esete – ezeket azért pozitív hatásnak gondolom. Lehet, hogy a film önmagában problémás, de szerintem a filmek nem önmagukban vannak, főleg nem ezek a társadalomtudatos midcult cuccok. Vagyig káros és leegyszerűsítő közhelynek tartom azt, hogy a káros és leegyszerűsítő közhelyek a priori károsak.:)
@Sepsi László, A közbeszéd gerjesztésével, annak áldásos voltával egyetértek – de ehhez nem kell feltétlenül történelmi filmnek bélyegezni magát egy alkotásnak, lásd a Django esetét, ami szerintem sokkal izgalmasabban és vitára ingerlően mutatja be a rabszolgaságot, mint a Lincoln. Igazad van, a filmek nem önmagukban vannak, de én sem általánosságban írtam, hogy a közhelyek a priori alapvetően károsak, hanem konkrétan Spielberg kapcsán, akit újabban egyre brutálisabban túlértékelnek. A sztereotípiákkal önmagában szerintem sincs baj, természetes és szükséges panelek, a tömegfilm nyilván dolgozik velük, merít belőlük – a társadalomtudatos midcult azonban mehetne eggyel tovább, ha már ezzel a címkével pozicionálja magát (lásd mondjuk a korai Oliver Stone esetét). Az nagyon jó, ha vitáznak/vitázunk ezekről a filmekről, de az már nem feltétlenül, ha nem kosztümös popcornmoziként, hanem mélyenszántó történelmi vízióként tekint rájuk a közönség. Nem hinném, hogy a Gladiátorra így ülne be valaki, Spielberg cuccai kapcsán azonban már nem vagyok olyan biztos ebben…
That’s a sharp way of thkniing about it.