2013/02/06
David O. Russell különleges érzékkel képes a populárisabb műfaji kellékek és a komolyabb drámai súlyok tökéletes háziasítására. Az író-rendező készített már csibészfilmbe oltott háborús őrületet (az itthon kissé alulértékelt Sivatagi cápák), boksz-moziba csavart testvéri megváltástörténetet (A harcos), legfrissebb műve mégis a Gyagyás család és az I ♥ Huckabees nyomvonalain halad tovább. Russell a romantikus komédiák és családi vígjátékok ismert alapképleteit ezúttal is a különleges figuráira alkalmazza, az így létrejövő, szokatlan szituációk azonban a korábbiaknál letisztultabb, szerethetőbb formában mesélnek a szerelem és kisközösség megváltó erejéről. A Napos oldal üdítően egyszerű, rendkívül míves dramedy, melyet szimpatikus visszafogottsága mellett elsősorban a remek színészek miatt emelkedik ki a kortárs mezőnyből.
A történet hőse, Pat mániákus depressziós. Irányíthatatlan dühkitörései miatt elveszítette a feleségét, a házát és az állását, így a nyolc hónapnyi pszichiátriai kezelés után kénytelen visszaköltözni a szüleihez. A kórházban tanult pozitív életfilozófiájának megfelelően az egykori tanár el is kezdi rendbe szedni a dolgait, ám senki nem képes lebeszélni arról a pszichotikus tervéről, hogy az érvényes távolságtartási végzés ellenére megpróbálja megmenteni a nem létező házasságát. Bár a kedves forgatókönyv elsősorban a férfi lassú gyógyulására, a lehetséges új szerelem mókás kibontakozására koncentrál, Russell a családi-baráti háttér aprólékos bemutatásával elkerüli a szájbarágós fordulatokat, és valóban friss szempontokkal, releváns tanulságokkal gazdagítja a “minden rosszban van valami jó” ősi toposzát.
A Napos oldal a hangsúlyt a párbeszédekre, az apróbb, de annál beszédesebb történésekre helyezi, és elsősorban a figurák viszonyrendszere, az elfojtott érzelmek érdeklik. A játékidő előrehaladtával fokozatosan megismerjük a szereplőket, és rádöbbenhetünk, hogy a maguk társadalmilag elfogadott módján ők legalább annyira kényszeresen viselkednek, mint a hivatalosan is betegnek bélyegzett Pat. Russell rendezőként bölcsen a háttérbe vonul, a nézőre bízza a látottak interpretációját, így az álomgyárra jellemző olcsó viccelődés, illetve az indie-alkotásokat gyakran kísérő, erőltetett drámaiság sem kísérti a filmet. Az alkotó nem ítélkezik a hősei felett, nem sajtol ki vicceket vagy tragédiákat belőlük. Ehelyett kivételesen nagy mozgásteret biztosít a színészek számára, akik élnek is a felkínált lehetőségekkel, és vibráló élettel töltik meg az ellentmondásos karaktereket.
Bradly Cooper a korábbi próbálkozásai után valóban kilép a vicces szépfiú egyre szorongatóbb skatulyájából, de a huszonkét esztendős Jennifer Lawrence is hiteles és árnyalt a fiatal, fehérmájú özvegy hálás szerepében. A kettejük között létrejövő, szikrázó összhang jótékony feszültséggel, némi kiszámíthatatlansággal tölti fel a románcot, a film törékeny egyensúlya szempontjából azonban a drámai és komikusi vénáját egyszerre megcsillogtató Robert de Niro, illetve az anyát lehengerlő aprólékossággal megszemélyesítő Jacki Weaver is kulcsfontosságúak. A Napos oldal azonban nemcsak e négy, díjakkal és elismerésekkel bőven megszórt alakítás miatt emlékezetes: Chris Tucker, Anupam Kher, Shea Whighamn és John Ortiz szintén brillíroznak apróbb, de annál hangsúlyosabb mellékszerepekben.
A mű hangos kritikai- és közönségsikere az erős színészi játék mellett az alapanyag szerethető vállalásainak, illetve a hatásvadászatot és giccset messze elkerülő, átgondolt rendezésnek köszönhető. Russell a tervezésmániás hős meséjével a világ kaotikus irracionalitása elé is görbe tükröt tart, a megtalált boldogság, a barátok és a szülők kitartó támogatása így a hazug cukormáz nélkül is megmelengeti a közönség szívét. A karaktervezérelt történetvezetés ízlésesen adagolja a humort, a drámát és a romantikát, a finálé kedves, a Ponyvaregény vonatkozó epizódját pimaszul variáló táncjelenete pedig a kellő hőfokra izzítja az eseményeket. Russell ismét látványosan demonstrálja, a hozzáértő művészek kezében miként válhatnak arannyá az elkoptatott popkulturális sémák: a Napos oldal emiatt kétségtelenül az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb amerikai tragikomédiája.
Címkék: filmkritika, függetlenfilm
Partnereink
Szólj hozzá!