inside

ESSZÉ

Pokolbeli víg napjaim – Ethan és Joel Coen: Llewyn Davis világa

Vajda Judit

2014/05/22

Vajda Judit filmkritikusnak, a FilmFürkész blog szerzőjének értekezése a legújabb Coen-filmről.

 

Az elmúlt években több, önpusztító folkénekesekről szóló darabot is láthattunk: míg az Őrült szív egy alkoholista countrylegenda mocskos megváltásmeséjét, addig a Reflektorfény egy sikeres, ám szintén függő énekesnő mélyrepülését énekelte meg. A Coen fivérek új alkotása, a Llewyn Davis világa azonban hiába választ központi figurájának egy lecsúszott (pontosabban soha fel sem emelkedett) folkénekest, az említett opusok helyett sokkal jobban hasonlít a rendezőpáros életművének tetemes részét jelentő egyéni szerencsétlenségtörténetekre.

A Hollywoodi lidércnyomás, A nagy ugrás, A nagy Lebowski, az Ó, testvér, merre visz az utad?, Az ember, aki ott se volt és az Egy komoly ember egytől egyig jobb sorsra érdemes (vagy épp nem érdemes – Coenék iróniával áthatott világában ez végül is teljesen lényegtelen) (anti)hős portréját rajzolja meg. A felsoroltak közül a Llewyn Davis világa bizonyos nézőpontból talán az Egy komoly emberre emlékeztet leginkább, gyakran kifejezetten annak komplementereként.

Mindkét mű egy-egy elveszett hős hétköznapi hányattatásait mutatja be, csak ahol az Egy komoly ember Larryje rendre az „én nem csináltam semmit” mantrával védekezik, ott Llewyn – bár kimondatlanul, de – az „én nem csinálok semmit” ars poeticával él. Larrynek nincsenek válaszai, csak kérdései – Llewynnak nincsenek még kérdései sem. Larry szerencsétlen, de igyekszik – Llewyn egyszerűen balszerencsés (hisz ugyanannyi eséllyel akár be is futhatott volna, erre több utalás is történik a filmben), más szemszögből meg kifejezetten szerencsésnek mondható (a túlélésért folytatott harc területén mindenképpen). Larry megpróbál felelősséget vállalni nemcsak saját tetteiért, de másokért is (csak nem igazán megy neki) – Llewyn ellenben önsorsrontó és nihilista, aki még egy macskára sem képes vigyázni.

A komplementerhatás pedig formailag érvényesül leginkább, hiszen míg az Egy komoly emberben nagyon hangsúlyos és jellegzetes a tipikus hatvanas éveket megjelenítő tárgyi környezet, addig a Llewyn Davisben látványosan jellegtelen és letisztult, mondhatni időtlen a ruhák, bútorok és egyéb elemek alkotta kulissza, pedig szintén a hatvanas években (egészen pontosan 1961-ben) játszódik (a kortalanság jelentőségére később még visszatérünk).

Még ennél is közelebbi rokonságot mutat azonban az új alkotás az Ó, testvér, merre visz az utad? laza Odüsszeia-adaptációjával – mégpedig nem is annyira a hasonló zenei világ, a blues/folk zenei vonal kapcsolat okán, sokkal inkább épp az említett Homérosz-mű miatt. Ha elsőre talán nem is olyan egyértelműen beazonosíthatóan, de a Llewyn Davis világa is az Odüsszeia feldolgozása: főhősünk szintén utazik, sodródik, több ponton egészen komolyan felmerül nála a kihajózás lehetősége, kalandjai során egy ízben egy szörnyeteg óriással is találkozik (lásd a John Goodman alakította karaktert), sőt valahol messze még egy Pénelopé is várja. Coenék ráadásul nem árulnak zsákbamacskát, hiszen a cselekmény egy kulcsfontosságú részén ki is mondatik az Ulysses név. S ha már macska: a filmnek majdnem ugyanolyan fontos figurája, mint maga a főhős, az a vörös macska, aki egy szerencsétlen ajtóbecsapódás folytán Llewyn nyakán marad. Az Álom luxuskivitelben emblematikus metaforáját megidézve az állat egyrészt a felelősségvállalás szimbóluma, másrészt mivel a közkedvelt közhiedelem szerint mindig talpra esik, ezzel magát Llewynt jeleníti meg. A filmeleji telefonálós jelenetben pedig – mely szintén a cica körül forog – az fogalmazódik meg, milyen kétséges és bizonytalan létállapotban is leledzik hősünk. Llewyn azt próbálja elmagyarázni a másik félnek, hogy nála van (‘Llewyn has…’) a macska, a vonal túlvégén viszont úgy értik a feljegyzendő üzenetet, hogy ő a macska (‘Llewyn is the cat’).

A keresett képes beszéd ellenére azonban a Llewyn Davis világát ugyanaz az irónia hatja át, mint a Coen fivérek korábbi majd összes munkáját. De talán soha korábban nem számított ez ennyire kevéssé: a gunyoros látásmód ugyanis mit sem változtat azon, hogy a folkzene simogató, a főhős korábbi társával történtek pedig szívszorítóak és tragikusak – ahogy a macska is olyan egyszerű jelkép, mint a szálka, de attól még működik. A filmben vannak persze ennél jóval kifinomultabb szimbólumok is, például a vizuálisak: visszatérő kép, hogy Llewynt hátulról mutatják, ahogy eltűnik egy szürreálisan szűk, egyetlen ember keskenységű folyosó végén – szinte a saját bőrünkön érezzük, ahogy a falak két oldalról rázárulnak, maguk közé zárják és összenyomják.

Ugyanezt jelképezi, csak még ennél is trükkösebben a mű időkezelése. Mint az fentebb már szerepelt, habár a film a hatvanas években játszódik, nem cukorkaszínű, hivalkodóan múltidéző és divatosan retró a képi világa, hanem egyszerű és letisztult, és még a ruhák sem kifejezetten árulkodóak, ami a kortalanságra, az örökkévalóságra, végeredményben tehát az idő használatára, magára az időre hívja fel a figyelmet. Ezzel pedig elérkeztünk a Llewyn Davis világának legfigyelemreméltóbb részéhez: a végéhez. Az utolsó jelenetig ugyanis azt hihetjük, hogy addig egy lineárisan haladó, egyenesvonalú sztorit láttunk, a nyitánnyal csaknem megegyező, így azzal keretet alkotó záró képsort nézve azonban rá kell jönnünk, hogy amit addig kaptunk, az egyetlen hosszú flash back volt.

Csakhogy több jel is utal arra, hogy még ez sem igaz teljesen. Az elejéhez visszakötő jelenet ugyanis nem egyezik meg száz százalékig a nyitó képsorral. Az apróbb (eltérések a párbeszédben) és lényegibb változtatások (Dylan ikonikus alakjának megjelenése, fontos információk most első alkalommal való közlése, más dal éneklése) azt jelzik, hogy nem filmes visszaemlékezéssel, hanem újrajátszással van dolgunk. Llewyn egy időhurokba keveredett, ami ugyanolyan zárvány, csapda, mint az említett szűk folyosó, csak ez nem térbeli, hanem időbeli. A végére érve tehát minden kezdődik elölről, ciklikusan ismétlődő történetté, őrjítő körforgássá alakítva hősünk Canossa-járását, amiből nincs menekvés. S mivel a macska már nincs nála (másodjára ugyanis sikeresen megakadályozta az állat kiszökését a kölcsönlakásból), ezúttal minden bizonnyal ő maga a macska. Így tehát „valóban benne ül az idő abszolút állati szószában”, és marad is ott – legalább kilenc életig.

______________

A szerző további írásait keressétek a FilmFürkész blogon!

Címke: