4dff194492cf4dce945f7b920f70c019

ESSZÉ

Lynchland csodálatosan bizarr tájai – Néhány gondolat az új Twin Peaks kapcsán

Lichter Péter

2017/06/12

Nem okozott csalódást a kultikus sorozat visszatérése.

Annak idején, vagyis a kilencvenes évek elején teljesen lemaradtam a Twin Peaksről. Még olyan emlékem sincs, mint sok kortársamnak, hogy néztem volna, csak  szüleim nem engedték. Azt hiszem egyszerűen nem érdekelt, ugyanis az biztos, hogy tudtam róla. Én ugyanis Magnum, majd később Vészhelyzet-rajongó voltam. Először az egyetem alatt találkoztam szemtől-szembe Cooper ügynökkel, miután az egyik legrégebbi általános iskolai barátom, Papp Gábor hosszú tortúra után rábeszélt a dologra. Amúgy Papp (fura így leírni a nevét, mert huszonöt éve Papinak hívom) a sorozat egyik legelső rajongója, aki tényleg hét évesen nézte annak idején a bizsergetően bizarr képsorokat, azóta elvégezte az SZFE forgatókönyvíró szakát és írt egy játékfilmet másodmagával, ami idén Cannes-ban debütált, a magyar mozikban meg napokon belül fog: ez az Out, Kristóf György rendezése. Szóval Papi az egyik élő bizonyíték rá, hogy a Twin Peaks sokakat egy életre megmérgezett.

wdjrljrjeg5qfvnvdgu2

Vissza a tárgyhoz: amikor megkésve először megnéztem a sorozatot, akkor én is teljesen le voltam hengerelve. Olyannyira, hogy gyorsan még kétszer végignéztem és egy szakdolgozatot is írtam belőle. (A „kellemes” és a „hasznos” tökéletes összekötése volt, azóta sem élveztem annyira a filmről való írást.)

A Twin Peaksben azt imádtam nagyon, hogy egyáltalán nem emlékeztetett egy tévésorozatra. Annak idején, vagyis a kétezres évek első felében kimondottan előítéletes voltam a sorozatokkal: leginkább azért, mert egyszerűen volt a megjelenésükben egy tévés gagyifaktor, amitől nekem például az atmoszférikus, félelmetes jelenetek vagy suspense-re épülő szekvenciák egyáltalán nem működtek. (A komikumra építő sorozatokkal ezért például semmi bajom nem volt, a Jóbarátokat egy időben betegesen sokat néztem.) Na ez a gagyifaktor teljesen hiányzott a Twin Peaksből, sőt: amikor Bob először felbukkan a kanapé mögül, az még ma is, nagyon sokadik megnézésre is képes a gerincvelőmig hatolni.

Twin-Peaks-Reboot-Header_1050_591_81_s_c1

A Twin Peaks sikerének és kultikus státuszának okait sokan elemezték már: általában arra jutottak, hogy a különösen erős hatásának (egyik) kulcsa valahol a tökéletesen eltalált arányokban található. Rövidebben megfogalmazva: a Lynchre jellemző szerzőiség, a szürreális „lynches” hatás pont annyira dominál az összképen, hogy a feszültséget tápláló krimi műfaji és narratív keretei nem sérülnek – egészen a második éved elejéig, amikor le is lepleződik Laura Palmer gyilkosa. Sokak szerint a sorozat ekkor kezd el rohamléptekkel veszíteni az erejéből: ahogy a Palmer-gyilkosság helyén keletkező űrt több párhuzamos bűnügyi és melodrámai szállal próbálták Lynchék kibélelni, úgy vált a Twin Peaks egymással versengő, néha teljesen érdektelen történetek hullámai között hánykolódó hajóvá. Laura Palmer tragédiája olyan tőkesúlyt adott a sorozatnak, ami nélkül alig tudták irányban tartani a sorozatot: a Twin Peaks első évadában a történet („Ki ölte meg Laura Palmert?”), a másodikban pedig Lynchland őrült világa dominált.

C2yo9_-XgAAXa0b

A Twin Peaks 1991-es sikerének másik kulcsa szintén Lynch szerzőiségében keresendő: ez pedig az időzítés. David Lynch a kilencvenes években, a Veszett a világgal, illetve később a Lost Highway-jel érett be, a rá jellemző posztmodern szürrealizmus ekkor kristályosodott ki a maga tisztaságában – ennek a folyamatnak az égköve lett az ezredfordulón elkészült Mulholland Drive. A Twin Peaks ennek a szerzői érésnek az egyik első csúcsa, aminek az előjelei persze már a korábbi munkáiban is jelen voltak: különösen erősen a kisvárosi szürreálban, a Kék bársonyban és az első remekműben, a a Twin Peaks lázálmait megelőlegező Radírfejben. Vagyis Lynch játékfilmjeiben a rá jellemző töredékes, abszurd, műfajokat szintetizáló, gyakran az avantgárddal kokettáló szürrealizmus radikalizálódik évről évre: a Lost Highway után az elborultabb Mulholland Drive következik, utána pedig a szinte fokozhatatlan, három órás trip, az Inland Empire. Az 1991-es és 2017-es Twin Peaksek ebbe a sorba illeszthetők: hiszen Lynch attól hogy platformot váltott, még a maga kis őrült játékait játssza. Tök mindegy, hogy tévésorozatot, webkamerás installációt, hangköltészetet csinál, ő Lynch tud maradni. A mostani visszatérése is csak relatív visszatérés, hiszen az elmúlt években elég aktív volt, csak nem feltétlenül egészestés mozgóképpel fejezte ki magát.

twin-peaks

A 2017-es Twin Peaks ezen a nyomvonalon halad tovább következetesen: ha az életműben akarunk maradni, akkor azt lehet mondani, hogy az új Twin Peaks úgy aránylik a régi Twin Peakshez, mint az Inland Empire a Mulholland Drive-hoz. Ugyanaz a menü, csak a fűszerezés brutálisabb – ezért az emésztése is nehezebb lehet.

Ez persze nem is lehetne másképp. Lynch nyilvánvalóan látta, hogy egy olyan kortárs sorozatkultúrában fogja újraindítani kultikus agyszüleményét, amiben szinte havonta jelennek meg formabontóbbnál formabontóbb darabok, és ahol már szinte közhelyszerűen harsogja minden kritikus, hogy az igazi progresszió a tévében történik. (Ez persze csak akkor igaz, ha nagyvonalú leegyszerűsítéssel a Marvel-univerzummal azonosítjuk a kortárs film világát.)

Lynch

A Twin Peaks úgy tudta megőrizni provokatív jóhírét, hogy az új mozgóképes környezethez hangolta a művészi provokációt: vagyis maximumra tekeri a Lynch-féle avantgárd szürrealizmust.

Éppen ezért az új Twin Peaks sokkal inkább lynches, mint „twinpeakses” – ez persze egy lényegében paradox állítás, hiszen a kettő törvényszerűen ugyanaz. Vagy mégsem. A régi Twin Peaks-ben a történeteket kibontó ritmus, a karakterek szerethetősége még helyenként jóval konzervatívabb volt: a klasszikusabb vonalvezetésű tinédzserfilmek, a régivágású, helyzetkomikumra építő vígjátékok és szerelmi melodrámák jól formált érzemessége dominált. Röviden: a fősodor esztétikája volt a benzin, ami hajtotta a régi Twin Peaks motorját, Lynchland inkább csak a díszlet volt (legalábbis az első évadban), mint főszereplő. Ez radikálisan megfordult a 2017-es évadban.

index

Az új Twin Peaks már ritmusa, jelenetei és szerkezete tekintetében csak a Lynch univerzumában érvényes törvényeknek (hahaha, milyen törvényeknek?) engedelmeskedik. Az egymással párhuzamosan futó, gyakran egymásra rímelő történetszálak látszólag alig kapcsolódnak egymáshoz: habár az új évadban is találunk egy (relatív) központi gravitációval bíró cselekményvonalat (Cooper visszatérése), a sorozat a korábbiakhoz képest is sokkal széthullóbb, a klasszikus nézői értelmezési metódusokat

provokáló összképet mutat.

A töredezettség a történet földrajzában is látványosan megjelenik: az új Twin Peaks nem csak a kanadai határon fekvő festői kisvárosban, hanem Amerikai különböző ikonikus tájain játszódik. Lynch így szinte összegző módon tudja felvonultatni a korábbi filmjeiben megjelenő tereket: Las Vegas neonfényes, cirkuszi bizarrsága a Mulholland Drive képeit idézi, a lepukkant sivatagi motelekben játszódó jelenetek pedig a Veszett a világ fojtogatóan poros szorongásait jutattaja eszembe. Az első két évadban a kockásinges, fenyőillatú miliő épp úgy az összhatás fontos eleme volt (gondoljunk a Malom hangulatos kürthangjára), mint Bob démoni szembogara és Badalementi zenéje. Az álmosító (és gyakran álomszerű) városka egyelőre csak egy ismerős szín a harmadik évad bizarr palettáján: ez ugyanúgy hathat egyesekre kiábrándítóan, mint felpezsditően. (Én az utóbbiak közé tartozom.)

pilot_001

Az új Twin Peaks tehát egy végső, gigantikus freskóként működik, amin Lynch kedvelt tereit és figuráit vonultatja fel: a sorozat inkább az életmű lezárásaként (vagy összegzéseként) hat, mintsem a korábbi évad folytatásaként. Mintha nem is egy tévésorozatról lenne szó, hanem egy sokórás installációról, amin a művész felvonultatja kedvenc motívumait: lényegében bármelyk epizódnál beléphetünk ebbe a panoptikumba, talán a narratíva értelmezése nem is sérülne nagyon. Sőt, a sorozat mintha igényelné az újranézést, a töredékes fogyasztást: Cooper álomterei és a fragmentált vágásokkal megmutatott víziók akár egy galéria terében is működnének, nem lennék meglepődve, hogyha egy év múlva, monjuk a

New York-i MOMA egy gigászi Twin Peaks-tárlattal robbantana kasszákat.

A 2017-es évad másik feltűnő változása a formanyelv és a ritmus provokatívan avantárd szellemisége. Ez persze Lynch részéről egyáltalán nem váratlan, – sőt az lenne a fura ha nem lenne elborult – inkább csak azon lepődtem meg, hogy ez az itt felvonultatott formanyelv mennyire kiugróan más, mint a kortárs mainstream televíziózás. Itt bukik ki látványosan az, hogy a mai sorozatok tényleg inkább az írók, mintsem a markáns vízióval bíró rendezők játszóterei. (Persze akadnak kivételek, pl. True Detective első évad, amiben azért van egy csipetnyi twinpeakses íz is.)

huk

Vagyis biztos, hogy nem a Twin Peaks-szel fognak példálózni a jövő sorozatírói kurzusain – és ez egy kicsit baj is, mert Lynch és Frost kreálmánya éppen a szabálytalansága, sőt, a nézhetőséget súroló provokativitása miatt jó. Például amiatt, hogy közel öt percig nézzük azt, hogy egy munkásruhába öltözött fazon szárítóra aggatott ásókat fest aranyszínűre. Az új Twin Peaks számtalan hasonló, zárványszerűen megjelenő performanszot és önállóan is müködő bizarr epizódot vonultat fel – ami egyébként Lynch töredékes alkotói módszerére jellemző (pl.: a Mullholland Drive semmiből jövő és semmibe futó, kisfilmként is müködő jelenetei, mint a kávézós képsor, amiben egy fickó elmeséli az álmát egy másik fickónak, majd a parkolóban megjelenik az álmának hideglelős ábrázatú szereplője).

Az utolsó érdekesség, ami most eszembejut az új évaddal kapcsolatban, az az ismerős vagy ismert színészek jelenléte. Itt már arról van szó, hogy a sorozat egy intézménnyé nemesedett az elmúlt két évtizedben, és hasonlóan a sztárokkal telezsúfolt Star Wars-folytatásokhoz (lásd: Samuel L. Jackson szabályosan bekönyörögte magát Lucas univerzumába, de amúgy DiCaprio neve is komolyan felmerült az ifjú Anakin szerepére) az új Twin Peaks első öt epizódjában is elég sok régi Lynch-színész és egyéb ismerős arc bukkan fel, akiket mindenképpen máshová köt a néző. Van abban valami különös, amikor Naomi Watts ugyanabban az epizódban bukkan fel, amiben Lucy és Andy erősen őszülő hajjal szerencsétlenkedik a rendőrkapitányságon. Szóval vannak színészek, akik örökre összenőttek a karaktereikkel – így inkább gondolok rájuk fiktív karakterekként, mint valódi színészként -, és vannak színészek, akik vendégszereplőként bukkannak fel, mint Robert Forster, Jennifer Jason Leigh, Ashley Judd, Tom Sizemore vagy Jim Belushi a Kutyám Jerry Lee-ből.

Címke: