maxresdefault

KRITIKA

“I wonder I wah-wah-wah-wah-wonder” – Terrence Malick: Song to Song

Lichter Péter

2017/06/26

Malick új filmmel osztotta meg a közönségét, és ennek mi csak örülni tudunk.

A kísérleti filmesek életműépítésére jellemző, hogy ha egyszer megtalálnak maguknak egy formanyelvet, akkor lényegében azt ragozzák orrvérzésig. (Persze vannak itt is kivételek, az underground is kitermelte a maga Kertész Mihályait és Steven Soderbergh-jeit, stb.)

Malick is erre az ösvényre lépett, sokan az új film láttán a fárasztó önismétlést vágták a láthatatlan zseni fejéhez -például Paul Schrader ezt írta róla:

““If you could photograph the unwanted urine which dribbles from an old man’s penis you would have a film titled Song to Song.” – ami a béna fordításomban kb. ezt jelenti: “Ha filmre vennéd a csepegő vizeletet, ami egy öreg ember péniszéből szivárog, akkor megkapnád a Song to Song-ot.”

Ami egy meglepően szellemes kritika egy olyan forgatókönyvíró-rendezőtől, aki utoljára értékelhető filmet (pontosabban forgatókönyvet) negyvenegy évvel ezelőtt adott ki a kezéből, és az elmúlt évtizedben maximum addig jutott, hogy pornószínészekkel forgasson nézhetetlen álművészfilmet (aminek amúgy elég jó a trailere), ehhez képest azért még a vizeletünk filmezése is bergmani színvonalú tettnek hat.

Song-to-Song

De vissza Malickhez: Ha jobban megkapargatjuk korai remekműveit (Sivár vidék, Mennyei napok), akkor nagyon hasonló formanyelvre (pl.: szeriális montázsokra) találhatunk. Az önismétlés vádja csak részben állja meg a helyét: mert oké, Malick tényleg nagyon nagyon hasonló stílusú filmeket forgatott az utóbbi időben, de azért a visszatérő formához nagyon különböző hangulatok és történetek voltak rendelve.

Oké, de mi ez a visszatérő forma?

Röviden nevezzük ezt mondjuk lírai fragmentáltságnak. Ez egyrészt azért “lírai”, mert Malick filmjeinek zeneisége, a narráció használata és a montázs játékossága leginkább a lírainak nevezett amerikai kísérleti filmes hagyományhoz kapcsolják a filmjeit. (Nem véletlen, hogy még a Wikipédián is pl. “experimental romantic drama”-ként próbálnak ezekre az újabb filmjeire hivatkozni, persze ez a kategória meglehetősen ellentmondásos, de az már egy másik lapra tartozik, nem akarok elkalandozni.)

17SONGSONG1-master768

A másik legjellegzetesebb Malick-kézjegy a fragmentáltság: a montázs mellérendelő használata révén a filmjeinek történetei feloldódnak a vágásokban. A Malickre jellemző montázs-attrakciós hajlam már a korai filmjeinél is kimutatható volt (Sivár vidék; Mennyei napok), de azoknál a filmeknél a narratíva körvonala még nagyjából sértetlen maradt. Aztán a húsz éves szünet után a ’98-as visszatérés (Őrület határán) már jóval több asszociatív vágást, időbeni ugrálást használt, amivel a háborús filmek műfaji kereteit a tudatfilmek áramlásával töltötte meg. Aztán ezen a nyomvonalon haladt tovább: a kosztümös történelmi film műfaját is feloldotta ebben az oldatban (Új világ), ekkor csatlakozott hozzá a mexikói operatőristen, Emmanuel Lubezki, aki azóta is állandó alkotótársa.

dhsja

Az Élet fája volt Malick életművének eddigi legfontosabb formanyelvi lépcsőfoka, ebben a filmben használta a spontán felvételekből (lásd: nincs előre megírt jelenet, sok amatőr szereplő, illetve nincs holt tere a díszletnek, minden játékba van hozva, a kamera folyamatosan mozog és lényegében dokumentarista módon van jelen, lásd pl a Direct Cinema hatvanas években alkotó filmeseit, pl  Frederick Wiseman) és a mellérendelő, asszociatív vágásokból álló formát. Az Élet fája már olyan elszállt, asszociációs flesseket vonultatott fel

(lásd: dinók, csillagközi fények, gyermeki képzelgések padláson lakó óriásról, emléktöredékek a csecsemőkorból stb.),

amik időnként felfüggesztették a történetet – na ez a forma maradt meg és radikalizálódott (többé vagy kevésbé) az ezt követő filmekben (To the Wonder; Knight of Cups, Song to Song), bár azt csiripelik a bennfentesek, hogy a következő háborús filmjével (Radegund) visszatér a szikárabb, narratívabb formához.

rhcp-fassbender-song-to-song

Vagyis az utolsó három játékfilmje formai és tartalmi szempontból rendkívül közel áll egymáshoz. A forma maradt teljesen ugyanaz maradt, a sztorik (vagy inkább koncepciók) egy kicsit variálódtak. A To the Wonder és a Song to Song a romantikus alaphelyzet (szerelmi háromszög-konfliktus) miatt mutat rokonságot, a Knight of Cups és a Song to Song pedig a kortárs művészvilágba való alámerülés miatt (az előbbi a Los Angeles-i filmesek kiégett miliőjében játszódik, az utóbbi pedig az austini zenészek (túl)pezsgő hipszterparadicsomában.) A “Cups” és a “Song” is egy csomó hírességet vonultat fel epizódszereplőként, – sőt van, akinek csak három mondatnyi cameója van, pl. a zenészek közül a Red Hot Chilli Peppers teljes gárdája felbukkan a Song to Songban, de csak annyi időre, hogy felfogjuk, jé, ők is valami hírességek voltak. És akkor még Patti Smithről, Iggy Popról és még egy raklapnyi másik pofáról (akit szégyen szemre nem ismertem fel, vagy nem is ismerek) nem beszéltem.

Ami a három filmet elválasztja egymástól, az a történetekből (történettöredékekből) áradó hangulat. A To the Wonder és a Knight of Cups erősen melankolikus filmek voltak (ez az előbbit rém unalmassá tette, az utóbbinak jól állt, hála Christian Bale tehetségesen melankolikus kutyaszemeinek), a Song to Song ehhez képest látványos eltérést mutat. Malick új filmje kimondottan tele van bizsergéssel, vidámsággal, életszeretettel, ez a felhasznált zenékben is tetten érhető. (Nem véletlen nyilván, hogy a Malickről hosszú évek után elsőként nyilvánosságra került videó is a feleségével partizva mutatta, amitől kiugrott a nemzetközi cinéfile közösség cukiság mutatója.)

DSC_2102.NEF

A korábbi filmjében Wojciech Kilar sötéten hömpölygő Exodus-a volt a meghatározó motívum, a Song to Songban már Del Shannon vagy a Die Antwoord dallamira ugrálunk térben és időben, sőt még lassítottan mutatott pogózást is látunk.

A Song to Song-ban is jelen van a néha émelyítő, kissé túlcsorduló dagályosság, de a naplementébe révedő hipszterek képét mindig ellenpontozza valami olyan kép, ami Malicknél eddig nem volt jelen: például ahogy a püffedt arcú Val Kilmer hosszú haját lóbálva egy gitárt ver szét a színpadon. Amúgy a színészek teljesen a helyükön vannak, Ryan Gosling és Rooney Mara között szerintem működik a kémia, plusz Gosling egy-két olyan nehezebb jelenetet is lenyom, amit tőle csak ritkán lehet látni. Fassbinder remek, mint bunkó, opportunista zenei producer, Natalie Portman is jól hozza a közönséges pincérnő-karaktert.

A lényeg: Malick a formán semmit nem változtatott, de ehhez a narratív világhoz (Austin, zenészek, bulik, minden bokorban egy menő blues zenész, Lykke Li, Patti Smith, Flea stb.) nagyon illik ez a hangulatra építő, elszállt

avantgárd flesselés.

 

 

 

Címke: ,