2013/06/07
Az alkotói válság pszichológiai hatásai, a művész és a mű komplex viszonya évtizedek óta kedvelt motívuma a filmművészetnek, legyen szó varázslatos szerzői önvallomásról (Fellini: 8 ½) vagy jól sikerült kommerszről (Felforgatókönyv).
A kissé kifacsart Fejbenjáró bűnre magyarított Ruby Sparks az ihlethiányban szenvedő, szakmai és magánéleti válságba jutott művész figuráját a Pügmalión-mítosszal keveri, okosan csavarva egyet a romantikus komédiák receptúráján. A fiktív karakterébe beleszerelmesedő író, illetve a pontosabban meg nem nevezett csoda folytán valóságossá váló teremtmény kedves kapcsolati kalandjai ügyesen mossák össze a realitás és a fantázia határait, miközben az elrugaszkodott, önző vágyképek káros hatásait is kifigurázzák. Az isteni hatalommal felruházott teremtő és a fokozatosan öntudatára ébredő lány viszonyrendszere a szerelemben érintett felek egyenjogúsága mellett is hitet tesz, a film mégsem ezek miatt marad emlékezetes. A Fejbenjáró bűn egetverő újdonságokat, megvilágító erejű tanulságokat ugyan nem vonultat fel, ám ügyesen frissíti fel az ismerős paneleket, így a hatásvadászatot elkerülve képes szórakoztatni.
A női főszerepet alakító és a forgatókönyvet jegyző Zoe Kazan (Elia Kazan unokája) a komolyabb témákat és a könnyedebb vígjátéki alkotóelemeket jó ízléssel háziasítja, a hollywoodi standardnál jobban elmélyítve így a romantikus motivációkat. A Fejbenjáró bűn egyszerre idézi meg Woody Allen klasszikusait, a párkapcsolatok ellentmondásait feltérképező amerikai független filmeket, de távolról még az alkotás folyamatát tematizáló meta-alkotások is felsejlenek a háttérben. A bogaras, neurotikus író által szó szerint életre keltett, a férfi szándékai szerint hibátlanra csiszolt női figura együttélése frappáns látlelete egy párkapcsolat fejlődésének, a megfelelő távolságtartás és az egysíkú ideákkal való leszámolás fontosságának. A kezdeti ámulatot, a tökéletesség varázsát a filmben is a hétköznapok valósága váltja fel, az író így kénytelen rádöbbenni arra, az elvárásaihoz és vágyaihoz igazított nő önmagában még nem garantálja a hosszantartó boldogságot. Kazan szépen bontja ki a szimbolikus mesét, folyamatosan lecsapja a kínálkozó poénokat és többé-kevésbé sikeresen zárja le a sztorit. Hiába ismerősek a felhasznált alapanyagok, a végeredmény a kiszámítható, kötelezően pozitív befejezés ellenére is képes szeretnivaló meglepetésekkel szolgálni.
A rendezéshez hat évvel A család kicsi kincse után visszatérő Dayton-Faris házaspár a történet életre keltésével különösebb nehézségek nélkül képes megbirkózni. A steril, letisztult lakásbelsők és a zárt, meghitt helyszínek keserédes felhangokkal gazdagítják az író-hős melankóliáját, míg a napfényes, természetközeli külsők jól rímelnek a lány kicsattanó életszeretetére. A két rendező jó ütemben adagolja a humorosabb és az érzelmesebb jeleneteket, szerencsésen elkerülve az érzelgős giccs, az erőltetett megoldások és a rózsaszín klisék csapdáit. A kellő érzelmi feszültség és a megfelelő atmoszféra fenntartásában nagy segítségükre van az elsőrangú színészgárda is: a főszerepet alakító Paul Dano (aki a valóságban is Kazan barátja) rutinból hozza a kissé ellenszenves művész karakterét, míg a fontosabb mellékszerepekben Steve Coogan, Annette Bening, Antonio Banderas és Elliott Gould bukkannak fel. A Fejbenjáró bűn aranyos, szívet melengető metafora a szerelem és az alkotás párhuzamairól, a vágyképek és valóság fura összefonódásairól. A film biztosan nem váltja majd meg a világot, de egy kellemes másfél órát szinte biztosan garantál.
Címkék: filmkritika, függetlenfilm, vígjáték
Partnereink
Szerettem ezt a filmet.