Shia LaBeouf – kezelhetetlen troll vagy metamodernista művész?

Pálos Máté

2014/02/16

A sajtóban az utóbbi hónapokban elterjedt pár gyönyörű szintagma Shia LaBeoufre vonatkozóan, amelyek szerint a sztár „furcsán viselkedik” („acting weird”), „tényleg megőrült”, „bizarr dolgokat csinál”, sőt, egyesek szerint „nyilvánvalóan az idegösszeomlás szélén áll”. Mindez lehetséges, de önmagában túl egyszerű magyarázatnak tűnik. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy metamodernista művészként új szintre emelte a színészet fogalmát. De ne szaladjunk ennyire előre.

Véletlenül úgy alakult, hogy élőben néztem A nimfomániás berlini sajtótájékoztatóját és LaBeouf elhíresült „alakítását”, interneten keresztül. Egy momentum rögtön szemet szúrt, és azután sem hagyott nyugodni, hogy kiderült, az enigmatikus mondatot – „A sirályok azért követik a halászhajót, mert azt hiszik, heringet dobnak majd a vízbe.” – a színész egy focistától lopta. Vajon miért ivott bele a poharába LaBeouf az első szavak után, megszakítva a mondatot? Nem valószínű, hogy attól a három szótól hirtelen kiszáradt a szája.

A talány megfejtése előtt azonban idézzünk fel még egy-két esetet, amikor LaBeouf „furcsán viselkedett”. Például már az is meglehetősen bizarr volt, hogy a fiatal színész rendezett egy (meglepően nézhető) rövidfilmet egy online filmkritikusról HowardCantour.com címmel, amit 2012-ben a Cannes-i Filmfesztiválon mutattak be.

A filmről később kiderült, hogy egy Daniel Clowes-képregény rip-offja. De ez még csak a kezdet volt, mert miután a plágium ténye egyértelművé vált a nyilvánosság előtt, LaBeouf olyan mondatokkal kért bocsánatot, amiket más híres emberek (Alec Baldwin, Russel Crowe, Eliot Spitzer, volt New York-i kormányzó, Tiger Woods) nyilvános bocsánatkéréseiből emelt át, majd a sajátját Los Angeles egére írta ki – szó szerint, majd a felhőfeliratról készített képet posztolta a twitterre (a következő homályos kommentárral: CLOUD: – vapor floating in the atmosphere / – remote servers used to SHARE DATA / – to make LESS CLEAR or TRANSPARENT.)

Egy másik „bizarr jelenet” a már említett berlini sajtótájékoztató után nem sokkal esett meg. LaBeouf a vörös szőnyegen rohangált egy papírzacskóval a fején, rajta egy felirat, amit az utóbbi hetekben nagyjából naponta tweetelt: „I am not famous anymore.”

A legújabb LaBeouf-műsor egy kis Los Angeles-i galériában zajlott az elmúlt napokban, #iamsorry címmel. A beszámolók szerint „a kiállítás” abból állt, hogy a látogatók, akik szigorúan csak egyenként mehettek be, választhattak egy a színész eddigi karrierjére vonatkozó tárgyat egy asztalról (például egy tálat, tele kinyomtatott, a színészt szidalmazó twitter-üzenetekkel), majd leülhettek egy szmokingos, könnyes szemű fiatalemberrel szemben, aki a Berlináléról már ismerős papírzacskót viselte a fején. A fiatalember történetesen Shia LaBeouf volt, aki nem beszélgetett a látogatókkal, nem reagált semmire, csak sírt, illetve néha hajlandó volt megfogni a vele szemben ülő kezét, egy esetben pedig, miután egy újságíró másodszor is visszament hozzá, és arra kérte, hogy bizonyítsa be, hogy ő Shia LeBeouf, levette a papírzacskót a fejéről, és hagyta magát lefényképezni:

fotó: Andrew Romano, The Daily Beast

A megbotránkoztató, látszólag értelmetlen tettekben az a közös, hogy mindegyik a magánszféra és a nyilvánosság közötti határvonalat tematizálja, illetve a hitelességről, eredetiségről, személyességről fogalmaz meg problémákat. Egy pillanatra tekintsünk úgy ezekre a magánszámokra, mintha nem LaBeouf őrültségéről tanúskodnának. Ebben az esetben LaBeouf olyan sztárként áll előttünk, aki nem hajlandó a szerepének megfelelően viselkedni. Egyáltalán: nem tud viselkedni, állandóan és következetesen felrúgja a nyilvános tér működésének szabályait. Híres, ismert bocsánatkérésekkel szórja tele a twittert, amire hagyományosan naplószerű, személyes felületként, a személy virtuális kiterjesztéseként tekintünk, ugyanakkor saját magánügyét, egy konkrét személyhez intézett bocsánatkérését a lehető legnyilvánosabb felületre, az égboltra írja fel. Ez a kontextuskeverés rámutat, hogy a nyilvános bocsánatkérés gesztusa csak akkor az, ami, ha a bocsánatkérő szavai mögött őszinteséget feltételezünk. (Lehet egyáltalán twitteren bocsánatot kérni?) Ezt a képzetet a bocsánatkérő a következetes bűnbánó magatartással képes előidézni és fenntartani. De miért is hisz a nyilvánosság a bocsánat őszintéségében? Nyilván azért, mert a közszereplőkről, sztárokról szeretnénk azt gondolni, hogy „többek, mint mi vagyunk”, és nem a vakszerencsének köszönhető, hogy minden mondatuk, tettük érdemes a figyelmünkre.

Például ha már abból áll az életük, hogy méregdrága ruhákban és ékszerekben parádéznak a vörös szőnyegen, akkor legalább érezzék jól magukat vagy legyenek meghatva az élménytől. Legyenek gyönyörűek, hogy mi megfürdethessük tekintetünket ebben a csillogásban. Viselkedjenek sztárhoz méltón. Ehhez képest a LaBeouf arcát eltakaró papírzacskóra írt mondat, „nem vagyok híres többé”, éppen ezt tagadja meg, miközben természetesen LaBeouf csak azért teheti ezt a felháborító állítást, mert híres.

Ez a műsorszám megismétli az égbolt nyilvánosságának és a twitter személyessegének felcserélését: a vörös szőnyeg szélsőségesen nyitott, a nyilvánosság kitüntettet figyelmét élvező, kamerák százaival körülvett felületén helyezi el LaBeouf azt a mondatot, amit hetek óta ismételget saját twitterén. De a papírzacskó motívuma konkrétan is felidézi a sztárok és a nyilvánosság viszonyának árnyoldalát: azokat a paparazzi-fotókat, amelyeken azt láthatjuk, hogy a sztárok különböző kreatív megoldásokkal (zacskó, újság, sapka, szemüveg, póló, táska) próbálják eltakarni az arcukat, vagyis megvédeni személyes, intim szférájukat, ami ezek szerint nem mindig egyeztethető össze a nyilvánosság számára hozzáférhető perszónájukkal. Elvégre a vörös szőnyegen még senkinek sem jutott eszébe eltakarni az arcát a fotósok elől – egészen mostanáig.

Matt Bellamy és Kate Hudson 2011-ben / Xposurephotos.com; Northfoto; velvet.hu

A harmadik projekt, az #iamsorry ugyanezeket a kérdéseket veti fel, más eszközökkel. Egyszerűen kizárja a bocsánatkérés aktusából a nyilvánosságot, és intim szituációba kényszeríti a kommunikációt (amivel persze megismétli és parodizálja Marina Abramovic The Artist is Present című híres performanszát). Itt a papírzacskó mögött könnyező LaBeouf már nem provokátorként, hanem saját maga áldozataként tűnik fel: olyan közszereplőként, akit saját arca ejt foglyul, ezért már semmi mást nem „kérhet”, csak a jelenlétből fakadó együttérzést.

Mindez nem érdektelen, ráadásul valamiért roppant gyanús… Lehetséges, hogy LaBeouf így kattant meg? De a legégetőbb kérdésünkre még nem kaptunk választ: A nimfomániás sajtótájékoztatóján miért szakította meg mondandóját az ivással? A válasz nagyon egyszerű, de csak akkor jövünk rá, ha felkutatjuk az idézet mozgóképes forrását, vagyis azt a felvételt, amelyen Cantona szájából hangzik el a magasröptű állítás a sirályokról.

LaBeouf azért iszik bele a minden sajtótájékoztató elengedhetetlen kellékeként működő pohárba, mert Cantona is beleivott. Innentől viszont LaBeouf nem „ellopta” Cantona szavait, hanem tudatosan újrajátszott egy közel 20 éve történt jelenetet: színészként egy filmje sajtótájékoztatóján eljátszott egy valóságos eseményt. Ez azt is jelenti, hogy LaBeouf nem kiviharzott a sajtótájékoztatóról, hanem végigjátszotta Cantona szerepét. (Ha ezt elfogadjuk, azonnal láthatóvá válik, hogy LaBeouf elég profin vitte véghez az alakítást: például amikor percekkel korábban lehetősége lett volna, dramaturgiai okokból határozott kézmozdulatokkal utasította el a válaszadást, hogy néma jelenlétével maximalizálja az egymondatos műsorszám hatását. Továbbá nemcsak a sirályos mondatot idézte Cantónától, hanem az azt követő „köszönöm szépent” is.)

A válaszunkkal csak annyi a probléma, hogy még égetőbb kérdéseket vet fel: azon túl, hogy a választott mondat utalhat az újságírók és a közszereplők ellentmondásos viszonyára, illetve, hogy a színész és a visszavonulása után szintén filmekben feltűnő Cantona sztárperszónája között nyilván találhatunk párhuzamokat, LaBeouf miért játszotta el a valóságban Cantona szerepét? Mi a kapcsolat A nimfomániás sajtótájékoztatója és Cantonáé között?

Ahelyett, hogy tovább értelmeznénk az akciót, idemásoljuk Cantona szavait egy 2008-as Sport Géza-cikkből, ahol szóba kerül, hogy a focista bánja-e a hírhedt, 1995-ös esetet, amikor azzal botránkoztatta meg a közvéleményt, hogy a Crystal Palace elleni meccsen lerúgott egy szurkolót: „Az volt a baj, hogy nem ütöttem meg azt a szurkolót elég erősen. Megrúgtam, utána behúztam neki egyet, de nem elég nagyot. Sokkal keményebbnek kellett volna lennem. Ez az egész történet színházi előadás volt, amiben én voltam a főszereplő. Ez jellemző rám, nagyon komolyan veszek sok dolgot, de magamat egy percig sem. Nem gondoltam, hogy felelősséggel tartozom a szurkolóknak csak azért, mert híres ember vagyok. Én futballista és ember vagyok, nem gondolok magamra úgy, mint valamiféle felsőbbrendű személyre. Megtettem, amit helyesnek véltem. Ha bele akarok rúgni egy szurkolóba, akkor belerúgok, és kész. Nem vagyok tanár, sem pedig példakép, ezeket a szerepeket nem nekem találták ki.”

Mielőtt mi is áldozatul esnénk egy félreértésnek, szögezzük le: nem én állítom, hogy LeBeouf „bizarr tettei” egy performanszsorozat részeként nyernek értelmet, hanem LeBeouf, abban a dokumentumban, ami a twitter-oldalán keresztül könnyedén elérhető, és amit Metamodernista Manifesztumnak nevez.

Ebben a szerző 8 pontban fogalmazza meg művészetének lényegét. „Az oszcillációt a világ természetes rendjeként ismerjük fel.” „Fel kell szabadítanunk magunkat a modernista ideológia naivitásából fakadó tehetetlenség és az ellenpárját képező fattya, a cinikus kétszínűség alól. A hiba értelmet nemz.” „Az ideológiailag nem lehorgonyzott pragmatikus romanticizmust javasoljuk. Tehát a metamodernizmus irónia és őszinteség, naivitás és tudatosság, ralativizmus és igazság, optimizmus és kétely közötti és azt meghaladó, a körvonalazhatatlan és eltérő horizontok utáni kutatás. Lépjünk tovább és oszcilláljunk!”

LaBeouf további két kiáltványt is feltöltött a twitterjére, igaz, gyorsan törölte is őket. (Aminek valljuk be, nem sok értelme volt.) A Twitter mint művészet címűben ilyeneket ír: „Selfie-ket készítünk, de fogalmunk sincs, kik vagyunk. Nézz meg egy tumblr oldalt – hány eredeti képet látsz?” „A @thecampaignbook nevű twitter-csatornám metamodernista performanszművészet. Egy performatív jóvátétel – mint valójában minden nyilvános bocsánatkérés.” „A twitter-használatom megnyitotta azt a párbeszédet, amit le kell folytatnunk a plágium kérdéséről a digitális korban, a celebritás/közösségi média abszurditásában.”

Ha kételkedünk abban, hogy ezeknek a (jobbára innen-onnan összeollózott) szövegeknek az értelmi szerzője valójában nem LaBeouf, teljesen jogosan tesszük. A dokumentumban az is szerepel, hogy a LaBeouf-projekt mögött valójában Kenneth Goldsmith, a ’96 óta avantgárd műalkotások dokumentációját gyűjtő és katalogizáló UbuWeb alapítója, konceptuális költő, (aki „a kreativitás hiányát mint kreatív gyakorlatot” igyekszik megvalósítani, és maga is „plagizál”: 2005-ben megjelent The Weather című könyve nem áll másból, mint egy évnyi rádióban elhangzott időjárásjelentés leiratából), David Ayer, többek között Az utolsó műszak című film rendezője, illetve Luke Turner, a 82-es születésű, a digitális kultúra iránt hevesen érdeklődő brit művész és fényképész állnak. Turner 1998-ban, szinte gyerekként egy akkoriban nagyon látványosnak számító flash alapú honlappal, a the voiddal írta be magát az internettörténelembe.

Némi kutatómunka után az is kiderül, hogy valójában Luke Turner a szerzője a jelenleg LaBeouf neve alatt elérhető Metamodernista Manifesztumnak is, amit még 2011-ben írt két teoretikus (Timotheus Velmeulen és Robin van den Akker) a Journal of Aesthetics & Culture-ben megjelent Notes on Metamodernism című tanulmánya alapján. A dolgozatban a holland szerzőpáros bő tíz oldalon fejti ki a posztmodern idézetkultúrát meghaladó metamodernista művészet koncepcióját, aminek elsődleges jellemzője a modernista lelkesültség és a posztmodern irónia közötti oszcilláció, a kiüresedett posztmodern gyakorlatok meghaladása. (Számos képzőművészeti és építészeti példájuk mellett meglepő, hogy a filmesek közül Michel Gondry és Wes Anderson munkásságát említik. További információ a metamodernizmusról a Luke Turner által szerkesztett honlapon, a metamodernism.com-on.)

Szintén Luke Turner – Nastja Säde Rönkkö, tavaly a Kiscelli Múzeumban járt finn performanszművésszel közösen – van feltüntetve az #iamsorry kiállítás szerzőjeként, a szóróanyag alján, apró betűkkel. (Ezek szerint valamennyire mégis fontos a valódi szerző kiléte?)

De itt álljunk meg a szálak felfejtésében és LaBeouf „bizarr viselkedésének” értelmezésében, hiszen azt most mégse akarnánk eldönteni, hogy a metamodernizmus elgondolása egy új művészeti gyakorlatot ír le, vagy csupán egy a sok gyorsan feledésbe merülő elméleti divathullám közül. Ahogy azt sem kell feltétlen eldöntenünk, hogy LaBeouf megőrült-e, vagy metamodernista művész szeretne lenni – ez tulajdonképpen csak egy ember számára igazán releváns kérdés, és az ő maga. Az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy pár gyakorló művész „megkaparintotta” LaBeouf amúgy is jócskán megtépázott sztárimázsát, és ezt felhasználva borányos performanszokkal megkísérlik közösen átültetni a metamordenizmus elméletét a gyakorlatba. (Érzésem szerint ahogy egyre jobban kiterítik lapjaikat, egyre kevésbé járnak sikerrel.)

Mindezek után két állítást érdemes rögzítenünk. Egy: sok művész (vagy feltűnésre vágyó, lelkes amatőr) reflektált már Warhol óta az eredetiséggel, autenticitással, a digitális korszak által meghatározott nyilvános térrel és a sztárok szerepével kapcsolatos problémákra, de közülük egyik sem szerepelt azt megelőzően hollywoodi óriásrobotos megablockbusterekben. Kettő: Ha LaBeouf karrier(ön)gyilkossága mellé tesszük Joaquin Phoenix az I’m still here című áldokumentumfilm kapcsán hónapokig a valóságban is eljátszott szerepét, amely szerint felhagy a színészettel, és rapperként építi újra karrierjét, illetve James Franco, a „reneszánsz ember” számos önreflexív projektjét, láthatóvá válik, hogy Hollywoodban egy érdekes metasztár-koncepció van kialakulóban, amelynek lényege, hogy a sztárszínészek kiaknázva a method actingben rejlő lehetőségeket, saját színészi perszónájukat arra használják fel, hogy sajátos médiaperformanszokkal újra és újra összekeverjék szerep és személyiség, fikció és valóság egymásba folyó rétegeit.

Phoenix szerepjátszása a valóságban, a Letterman-show-ban, 2009-ben: („-You are not gonna act anymore? -No.„)

Trailer James Franco Actors Anonymous című önéletrajzi könyvéhez, amelynek első fejezetében ez áll: „Elfogadtuk, hogy az élet egy performansz, hogy mindannyian performerek vagyunk, mindig, és saját performanszunkon nem lehetünk urrá.”

____

A leadkép a Charlie Countryman című filmből van.

Címkék: A nimfomániás, botrány, Franco, labeouf