Örömteli hír, hogy immár az Apertúra folyóirat is beszállt az utóbbi években némiképp megélénkült mozgóképpel és vizuális kultúrával foglalkozó hazai szakkönyvkiadásba. ^[1]A tervezett sorozatot – melynek további darabjai előreláthatólag A hiány alakzatai Marc Vernet-től, illetve egy irodalmi és vizuális narrációval foglalkozó szöveggyűjtemény –  indító Hitchcock-tanulmánykötet kijelöli az Apertúra könyvek helyét a hazai mozgóképes diskurzusban: a mintegy 250 oldalas, ízléses kiállítású kötetben szereplő fordítások – illetve a szerkesztő Füzi Izabella kissé dekoncentrált  bevezetője – potenciális felsőoktatási segédanyagok, melyek nem csupán a szerző életművében, de a különféle filmelméletekben való elmélyedést is elősegíthetik.

A kötet szövegei jól körülhatárolható teoretikus iskolák felől közelítenek Hitchcock életműve vagy egyes filmjei felé: a lacani pszichoanalízis (elsősorban Slavoj Žižek és Mladen Dolar szövegeiben) éppúgy képviselteti magát, mint a feminista (Tania Modleski) vagy a kötetzáró deleuzeiánus (Sam Ishii-Gonzalez) értelmezés. Legyen szó a karteziánus filozófiát a sartre-i egzisztencializmussal és a lacani pszichoanalízissel vegyítő tanulmányról (Miran Božovič) vagy dekonstruktivista kritikáról  (Christopher D. Morris), a kötetben szereplő írások jelentős része Hitchcock önreflektív gesztusain keresztül próbál fogást találni az életművön: mintha a látás és annak metaforái, illetve a nyomozásnak és az események rekonstrukciójának a néző helyzetére utaló jelenléte igazolná a szerző visszatérő motívumokban megnyilvánuló zsenijét. A kötetből kirajzolódó arcél alapján Hitchcock az illúziók, önámítások és ismeretelméleti tévedések szakavatott játékmestere: a hazai szakirodalomban eddig már megjelent, esetenként felülreprezentált szempontok – mint például az életmű a bűnhöz vagy a nőkhöz való viszonya – szerencsés módon csupán jelzésértékűen vannak jelen (elsősorban Modleski Zsarolás-elemzésében), ezáltal a kiadványban szereplő tanulmányok – itthoni viszonyok közötti – újszerűségét is erősítve.

Kellemesen nagy betűtípusa és szokatlanul igényes képanyaga ellenére az Apertúra Hitchcock-kötete korántsem olvasóbarát darab. A már említett bevezető ugyan felvázolja a Hitchcock-recepció legfontosabb irányait, ám kevés támpontot ad az írások értelmezéséhez: teljesen feleslegesen kitér a Tarantino-féle Becstelen brigantykra és a műfajok társadalomban betöltött szerepére, habár a későbbiekben minderről egyáltalán nem esik szó; részletesen elemez egyes filmeket, ám csupán a Hitchcock-életműhöz szolgál igazi bevezetőként – a kötet egészéhez már sokkal kevésbé. A tanulmányok sorrendje szintén nem könnyíti meg a különféle aspektusok és elméleti iskolák közötti eligazodást: az azonos vagy rokon keretteóriákat alkalmazó szövegek – mint Žižek és Dolar Hitchcock McGuffinját és egyéb szimbolikus tárgyait vizsgáló írásai – indokolatlanul távol kerültek egymástól, így ahelyett, hogy az olvasó egységes blokkokban kaphatna képet például a lacani elmélet jelenlegi irányáról, át kell rágnia magát némi narratológián és feminizmuson, hogy eljusson az első szöveg kvázi-folytatásáig. A szövegek időrendi sorrendje ebből a szempontból csupán részlegesen jó választás, ugyanis a sokféle beemelt nézőpontnak köszönhetően éppen a szövegek egymásra-épülése sikkad el. (Innen nézve csupán a kötet első és utolsó fordítása, Žižek átfogó tanulmánya és a kötetzáró Deleuze-értelmezés került igazán jó helyre.)

Habár a kiadvány a kissé furcsán mutató „sorozati(?!) előszó”-val indít, a későbbiekben a suta fordítások és sajtóhibák száma szinte elenyésző.Az elsősorban névelírásokból összeálló hibák inkább a kötet első harmadában jellemzőek, mint Cohen AntiMimesis-ének kétfajta írásmódja ^[2], Vivian Sobchack, ^[3] Tex Avery ^[4]

Az Apertúra figyelemreméltó vállalkozása érdemi folytatását képezi az eddig itthon megjelent – a számos alapszöveg hiánya ellenére  is viszonylag bőséges – Hitchcock-irodalomnak, miközben jó érzékkel válogatott a legfrissebb, de már kanonizált tanulmányok közül, ezáltal nyújtva betekintést a szerzőről kialakult kortárs diskurzusba.^[5] Habár egyik tanulmány sem kimondottan könnyű olvasmány, stílusában is nehézkes és önmagán kevéssé túlmutató szöveg – mint Francesco Cassetti némileg túlírt összehasonlító elemzése vagy a szokásos köröket futó feminista értelmezés – alig került be a válogatásba. Így, apró szépséghibái ellenére, az Apertúra könyvek első darabja kötelező vétel mind Hitchcock, mind pedig a filmelméletek iránt érdeklődőknek – néhány hónapra bizonyosan szolgáltat némi emésztenivalót.