Aki félvállról veszi a természet erejét, aki vakmerő balgaságból a kevélység bűnébe esik, pórul jár. Aron Ralston mindenható kalandornak hitte magát, mohó hübriszéért jobb kezével fizetett. Boyle instant klasszikusa klausztrofobikus sziklavájatában az esendő ember meghasonulásával és pokoljáró kényszer-számvetésével emlékezteti kiszolgáltatott főszereplőjét az élet apró örömeiben való tobzódásra.

A magányosan sziklát mászó Ralston valójában nem sokban különbözik a Trainspotting (1996) narkós eufóriát hajszoló junkie-jaitól, A part (2000) édenkertet hajkurászó utópia-függőitől, a 28 nappal később (2002) emberhúsra ácsingózó, állati ösztöneikre redukált zombijaitól, vagy a Napfény (2007) becsavarodott, napfüggő Pinbackerétől: közös jellemvonásuk a monomániás, (ön)pusztító megszállottság, privát extázisuk önző harácsolásának kompromisszum-képtelensége. Ralston újabb és újabb adrenalin-löket reményében egyre vakmerőbb mutatványokra szánja el magát, fittyet hányva az általa űzött extrém sport első számú és legfontosabb szabályára: mindig értesíts valakit túráid pontos helyszínéről! A 127 óra bő tizenöt percre rugó expozíciójában eklektikusan rendeződő, osztott képernyős képkivágatok, pulzáló zene, Utah sivár felszínét pásztázó légifelvételek és örökké mozgásban lévő plánok rezonálják egy nyughatatlan világfi minduntalan vibráló magánuniverzumát. Kezdeti kalandozása közben Ralston mellé szegül két lányka is, naiv rácsodálkozásuk, zöldfülű természet-befogadásuk még inkább relativizálja a férfi pökhendi felelőtlenségét, nagyképű élvhajhászását. Közös mulatságuk végeztével aztán esti buliba invitálják, habár nagyon jól tudják: nincs az az evilági parti, ami kizökkentené Ralstont delejes adrenalin-transzából – mely transz ködét egy pillantásra a hús-vér perpetuum mobilét lehorgonyzó szikla foszlatja szerte.

A film címe is csak ebben a pillanatban tűnik fel a vászon bal oldalán; Ralston valódi története csak innentől kezdődik. Egészen bámulatos ekkor a főszerepet alakító James Franco arcán felbukkanó totális hitetlenkedés: elkeseredetten – és eddigi attitűdjére rímelve – próbálja makacs és egomániás akaratának megfelelően formálni a történéseket, vállroppantó erőbedobással igyekszik megmozdítani a sziklát, hasztalan. Boyle és nagyszerű operatőr-párosa (Anthony Dod Mantle, Enrique Chediak) ekkor egy Ralstontól függőlegesen távolodó kameramozgással érzékelteti, hogy a sziklamászó valójában olyan erőkkel packázott, melyek mellett minden botor bátorsága ellenére is eltörpül. 127 órás, saját kamerájába mondott önvizsgálat és borzalom-hullámvasút vár reá, mely során nem saját vizeletének megivása a legembertelenebb állomás, hanem a kikényszerített meghasonulása és a végső felismerés okoz benne valódi (át)törést.

Boyle-ék nagyszerűen ismerték fel a 127 óra kényszerterápia jellegét, az egy helyszínre redukált opust rendre nem konvencionális flashbackek szakítják meg, hanem a fájdalomtól, éhségtől és kiszáradástól gyötört Ralston hallucinációi, így mindvégig sikerült a központban lévő karakter pszichéjén belül tartani az eseményeket, legyenek azok családi emlékek felelevenítései, exbarátnőjével kapcsolatos tudat-ereklyék, vagy a diegézist megszakító, műnevetéssel aláfestett, kamerába mondott talkshow-monológok. Ralston utókornak szánt számvetése egyetlen konklúzió, a kis dolgok fontossága, az élet apró örömeinek megbecsülése felé halad. Kiszolgáltatott helyzetében hirtelen felértékelődik egy otthonhagyott svájci bicska, egy üveg, a kocsijában felejtett sportital, illetve – a 127 óra legvarázslatosabb jelenetében – egy mezei napfelkelte: a Ralston szűkös börtönéül (vagy sírjául, miként sírfeliratát is a falba vési) szolgáló minikanyont minden nap csak pár percre világítja be a Nap, a fényben úszó sziklát simogató, kezét világosságban fürösztő férfi képe a film legköltőibb pillanata.

És mivel a készítők – lévén önéletrajzi ihletésű az opus – nem árultak zsákbamacskát, mindenki tisztában volt azzal, hogy mi lesz a költői és reveláció erejű momentumokat erőteljesen ellenpontozó aktus: a szikla alá szorult kéz levágása. Nem fordulatról van szó, hanem szükségszerű tettről, mely így az egyórás kvázi-suspense-t feloldó sokk-attrakcióként ékelődik a 127 órába. A szcéna természetesen kellően zsigeri, hátborzongató és gyomorforgató ahhoz, hogy igazoltan több befogadó rosszullétét okozza. A filmnyelvileg és hatásmechanikailag hihetetlenül komplex, több érzékszervet stimuláló, számos kamerával felvett amputálás-jelenetet nem csak a bölcsen megválogatott plánok, A.R. Rahman kegyetlenül dübörgő score-ja és a közelikben zajló gore-parádé, hanem a szokatlanul komponált, on-screen-off-screen megoldások közötti kölcsönhatás is támogatja. (A montázsért Jon Harris felelt.) Boyle fülsértő, izomrángást kiváltó hangeffektekkel vág el olykor a kézlevágás explicit bemutatásától, a nem-bemutatással és a filmvágás folyamatának ilyetén tematizálával felettébb erős hatást elérve.

A felemelő és torokszorító szabadulást követő epilógusban aztán ismét, s most már az igazi Ralston rohanó világában találjuk magunkat. A valóságban – a film tanulságával némileg szembehaladva – hatalmas diadalként élte meg kálváriáját, amire az őt sztároló média és az azon nyomban kiadott könyv, A kanyon fogságában is ráerősített. Szinte szünet nélkül, fél kézzel is folytatta extrém sportos karrierjét, egyre veszélyesebb és veszélyesebb helyekre (2009-ben megmászta a Kilimandzsárót, s a Mount Everest meghódításáról sem mondott le), egyetlen apró, de korántsem elhanyagolható különbséggel: most már mindig hagy egy cetlit arról, hogy hova megy.

És ezekre az apró különbségekre hívta fel figyelmünket Franco lebilincselő játéka Boyle kifogástalan művében, még ha a valóságban nem is a mozgóképes szabályok szerint működik a jellemfejlődés…