2013/01/25
A dokumentum- és játékfilmek között folyamatosan ingázó James Marshtól eddig mindkét területéről láthattunk alkotást; a The King után az Oscar-díjjal is kitüntetett dokumentumfilmje, az Ember a magasban is megjárta a hazai mozikat. A Sundance-díjas Project Nim elmaradásával most tavalyi rendezése, az itthoni címadási gyakorlathoz képest is ritka szellemtelen és kényelmes magyarítású Kettős játszma című darab érkezett meg – és kerül le sajnos feltehetően igen gyorsan a műsorról.
A kilencvenes évek elején játszódó cselekmény idején az IRA még meglehetősen aktív; a történet évében, 1992-ben a függetlenségért küzdő Ír Köztársasági Hadsereg többek között a Downing Street 10.-nél is robbantott. Hősnőnknek, Colette-nek (Andrea Riseborough egyszerre hűvös, titokzatos és érzelemmel teli játékában) is egy merényletet kellene végrehajtania a londoni földalattin, de az utolsó pillanatban meggondolja magát, az MI-5 pedig azonnal lecsap rá. A brit titkosszolgálat ügynöke, Mac (Clive Owen) kompromisszum elé állítja: vagy segít nekik, és feladja a szervezet egyik vezetőjét, Kevint, vagy hosszú éveket kell eltöltenie egy angol börtönben. A nő szabadon távozik az épületből, kétségekkel és félelemmel kezdve meg új küldetését.
A film alapjául szolgáló regény írója, Tom Bradby hosszú évekig volt az ITN belfasti tudósítója, a tűzvonalban szerzett élményei ihlették első regényét. Bradby és Marsh tehát egyaránt a tények világából érkezik, író és rendező ilyen kivételes párosától elsőre tehát egy tényfeltáró, a szervezet működését és a politikai hátteret is a lehető legnagyobb alapossággal feltáró darabot várhatnánk, a készítők azonban az IRA-drámák bevett karakterei, dilemmái és fordulatai helyett merőben máshová helyezik a fókuszt. Olyan világ ez, mely a maga kimondatlan törvényeivel és szabályaival együtt is kiismerhetetlen marad, nem csupán a külső szemlélő számára, de mindazok előtt is, akik benne vannak. A minimálisra szorított dialóg, a sokszor erőltetetten és kényszeresen visszatartott érzelmi megnyilvánulások mellett a látvány is ezt sugallja: az otthoni tenger hűvös kékjét a „másik oldal” sem tudja ellenpontozni, a kihallgatás és megbízatás helyszínéül szolgáló szoba fehér falai is üresen, riasztóan és sterilen hidegek, ahogy a kapcsolatok és a kommunikációs próbálkozások is újra és újra hamisnak és lehetetlennek bizonyulnak. A szereplőknek folyamatosan egy másik, tőlük elválasztott térbe kell be- és átlépniük, akiknek ha ez sikerül is, a kamera nem követi őket; ahogy egymást is sokszor csak egy ablakon, egy kamera képén, vagy egy, a másik alakját megsokszorozó üvegen keresztüllátják. Ez a fajta kívülmaradás és távolságtartás már rögtön a legelső, mintegy húsz évvel korábban játszódó nyitójelenetben is tetten érhető: hősünk az érzelmi motivációnak is megágyazó halálesetet nem, csak az azt közvetlenül megelőző eseményeket látja, mindezt ráadásul csak a behúzott függönyű ablakon át. Ez a fajta kiismerhetetlenség, a tisztán és világosan látás képtelensége vezethet el aztán a filmet záró kettős veszteségig – mégpedig mondhatjuk, szükségszerűen. Ez a világ természetétől fogva nem ismeri a hősöket – csakis a bukottakat és a veszteseket, s ily módon kegyetlen ítéletével többet mond az állóháborúvá dermedt terrorizmusról, mint megannyi táskába rejtett bomba.
Címkék: adaptáció, filmkritika, thriller
Partnereink
Szólj hozzá!