pigeon

Jegyzet

40 évet öregedtem Roy Andersson filmjétől

Mega Sára

2015/03/26

Nem azt akarom mondani, hogy én nem félek az öregségtől. Rettegek azoktól az időktől, amikor megváltozik a testem, akármit is teszek ellene, hogy a sportos és egészséges életmódom ellenére fájni fog a térdem/csípőm/visszereim. Meg persze, hogy idegesítő leszek, meg engem is sok minden idegesíteni fog, aminek majd hangot is adok. (Múltkor rászóltam három gyerekre az uszodában, akik ugráltak a sávomban.) De arra mindig nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon másként fogom-e szemlélni a világot. Mármint nem arra gondolok, hogy nem ugyanazt fogom gondolni dolgokról, mint harminc évesen, hanem, hogy az érzékelésem, a befogadásom megváltozik-e, és ha igen, milyen irányba? Az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről választ adott a kérdéseimre.

Hiszen már a provokatív cím is szembemegy az összes írt és íratlan szabállyal.

Hosszú, bonyolult, unalmas, lehetetlen megjegyezni és hivatkozni rá. Mint ahogy a film cselekményéből sem rekonstruálható egy összefüggő történet, a néző szabadon választhat kedvencet az egyszerre bizarr és melankolikus figurák közül.

A Galamb mintha nem is egy trilógia lezárása, befejező darabja lenne: nemcsak elválaszthatatlan a korábbi filmektől (Dalok a második emeletről, Te, aki élsz), hanem szinte megkülönböztethetetlen tőlük. Az anderssoni világot fejben könnyen összeállíthatjuk: pasztellszínű díszletek, hullafehérre maszkírozott szereplők, többosztatú terek, mozdulatlan kamera, banális helyzetek és párbeszédek. De a rendezővel és munkatársaival készült interjúkból tudható, hogy a rettenetesen ingerszegény környezet és a monoton snittek megalkotása legalább akkora munka, mint egy pörgős üldözéses jeleneté.

pigeon1

Andersson pár nap múlva 72 éves lesz. A filmjeit nézve ez óhatatlanul eszembe jut. Ugyanúgy, ahogy a kulturális különbségek befolyásolják az észlelésünket, nyilvánvaló, hogy az életkorunk is hatással van arra, hogy mit fogadunk be a körülöttünk lévő világból. Egy felnőtt ember agya azonnal szelektál és értelmezni kezd egy képet, míg általában egy gyerek először a számára érdekes, fontos dolgokat veszi észre, és utána kezdi el egy kép értelmét keresni.

A svéd rendező azért forgat kizárólag műteremben, egyes jeleneteket akár hónapokig is, hogy pontosan úgy tudja rekonstruálni a világot, ahogy ő látja. (Ebben a werkfilmben megnézhetitek, ahogy a kreatív stáb egyetlen jelenet kedvéért hetekig dolgozik egy óriási mókuskerék megalkotásán.) Andersson tehát szigorúan komponálja a képeit, és nagyon limitálja a megjelenő információmennyiséget, ezzel kontrollálva a néző figyelmét. A mindenre kiterjedő szerzői instrukcióknak megfelelően elkészült kompozíciókon belül viszont a rendező felkínálja a befogadói tekintetnek a szabadságot,

mélységi szerkesztésű képeit hosszú percekig kötetlenül böngészhetjük.

Andersson azt írja a honlapján, hogy legutóbbi három filmje készítésekor eltávolodott a realizmustól és a naturalizmustól az absztrakció irányába. Nagy hatással volt rá az 1920-as években Németországban hódító művészeti irányzat a Neue Sachlichkeit, az új tárgyiasság, amely az expresszionizmussal szembe helyezkedve, mindennapi tárgyakat és élethelyzeteket választva témául, visszatért a figurális ábrázoláshoz. Ahogy Andersson fogalmaz: „a valóság és fantázia olyan keverékét alkották, ami egy elvont és sűrített realizmust hozott létre. […] Ilyen sűrített és megtisztított absztrakcióra törekedtem a Galambban is.”

„Egyszerűnek lenni nem könnyű, de meg fogom próbálni.”

A sötét moziból kilépve fejbe vág a kora délutáni napsütés. A kinti világ színei harsányak, minden gyorsabban és hangosabban történik körülöttem annál, mint ami jól esik. De a másfél órás szeánsz hatása nem múlt el nyomtalanul. Hazafelé egy kicsit eltűnődtem a létezésről.

YouTube előnézeti kép

Címke: