good-will-hunting-screenplay-matt-damon-robin-williams

ESSZÉ

Felhők Portland felett – Gus Van Sant portréja (2. rész)

Lichter Péter

2015/08/06

Gus Van Sant pályája a kilencvenes években látványos fordulatot vett. Az első négy filmben felépített konzekvensen szertelen szerzői világát klasszikusabb mederbe terelte.

 

A klasszicizáló kisiparos

 

Az évtized második felét nevezhetnénk a rendező konzervatív hollywoodi korszakának is. Az ide sorolható négy film között találunk egy narratívan komplex, ám összességében klasszikus fekete komédiát (Majd megdöglik érte), egy provokatív remake-et (Psycho) és két olyan konzervatív formanyelvű, kissé szirupos drámát (Good Will Hunting, Fedezd fel Forestert), amik úgy hozták meg számára a kasszasikert, hogy a korábbi alkotások tematikus folytatásának is tekinthetők. Van Sant első, különböző hatásokat szintetizáló formanyelvi korszaka tehát lezárult.

Nicole-Kidman-in-To-Die-For-actresses-6987325-768-556

Majd megdöglik érte

Az 1995-ben forgatott Majd megdöglik érte (To die for) volt az első nagyobb manőver a tömegfilmgyártás felé, ami kimondottan sikeresnek volt mondható, mind anyagi, mind kritikai szempontból. A Joyce Maynart megtörtént eseményeken alapuló regényéből írt film Van Sant pályájának legizgalmasabb narratív játékait használja: többszörösen rétegelt flash-back szerkezete, röviden bevillanó flash-forwardjai, gyakran körkörösen visszatérő jelenetei az Elefánt, a Milk és a Paranoid Park cselekménylabirintusát előlegezik meg. A néha a csajok is úgy vannak vele kudarca után kimondottan jót tett Van Sant filmjének, hogy egy más által megírt forgatókönyvet kellett a Columbia Pictures számára, kissé személytelen bérmunkaként levezényelnie.

Nicole-in-To-Die-For-nicole-kidman-6975581-768-556

Majd megdöglik érte

A film hőse Susanne Stone (Nicole Kidman), egy unalmas New Hampshire-i kisváros helyi tévéadójának időjárás jelentője, akinek élete vágya, hogy híres legyen. A párját ritkítóan karrierista lány minden báját beveti, hogy elérje a célját. Férje a kissé naiv Larry (Matt Dillon) családot szeretne és egyszerű életet: ezért benne a lány csak egy újabb gátló tényezőt lát. Susanne a helyi középiskola tévészakkörének vezetése közben megismerkedik a zavart és együgyű Jimmyvel (Joaquin Phoenix), aki rögtön beleszeret. A lány ezt kihasználva ráveszi a fiút és haverját, hogy tegyék el láb alól a férjét: a gyilkossággal és a tárgyalásokkal így a hőn áhított reflektorfény az országos adók főműsoridejébe repítheti.

dfsfdas

Majd megdöglik érte

A médiakarrierizmust kifigurázó, fekete humortól szikrázó vígjáték izgalmas narratív játékokkal meséli el a történetét – a tökéletesre csiszolt, többszörösen rétegzett szerkezetben visszaköszön a korábbi filmek játékossága, ám a Majd megdöglik érte formanyelve meglehetősen konzervatív vonalvezetésű marad: a végeredmény leginkább egy Coen-filmre emlékeztet. Különböző mesélőkkel, különböző önreflektív gesztusokkal keretezett a film: egyrészt a hozzátartozók és tanúk dokumentumfilmszerű interjúkban, illetve egy televíziós kibeszélő showban mesélnek Susanne-ról és a történtekről, másrészt maga Susanne egy neutrális, fehér háttér előtt mesél nekünk, a kamerába beszélve. Eleinte úgy tűnik, hogy a közvetlenül a kamerába beszélő narrátor Woody Allen-i toposzával van dolgunk, ám a film végére kiderül, hogy az egész mesélés egy demókazetta saját készítésű felvétele volt. Tehát a narráció látszólag cselekményvilágon kívüli képei is a történet részévé válnak, a David Cronenberg kanadai rendező cameo-ját felvonultató csattanó valójában itt kezdődik.

A csavaros történetmesélést olyan körkörös hurkok és flash-forwardok gazdagítják, mint például a Susanne és Larry nászútjának jelenete, ami jelentős játékidő után megismétlődik, hogy ugyanazt az estét Susanne szemszögéből megmutatva megtudjuk, hogy mit is csinált szerelemtől elvakult férje háta mögött. (Kidman pályájának egyik legjobb alakítását nyújtja a karrierépítésbe beleőrülő tévéskisasszony szerepében.)

A zenehasználatban is változás történt, a kollázsként egymás mellé rakott slágerek és klasszikus darabok helyett markáns, jellegzetes vígjátéki tónussal rendelkező saját zenét komponált hozzá a Tim Burton filmek zenéit is jegyző Danny Elfman. Ez a munkakapcsolat a következő a kasszasikernél is gyümölcsözőnek bizonyult.

good-will-hunting-screenplay-matt-damon-robin-williams

Good Will Hunting

A Good Will Hunting maradt a rendező széles közönség számára is ismert, több mint százmillió dolláros bevételt termelő filmje. Gus Van Sant ezzel az 1997-es munkájával bekerült az Oscar esélyes drámák biztos kezű rendezőinek sorába – bár ehhez hasonló megbízhatóan díjerős, középutas filmmel csak kétszer rukkolt elő azóta (Fedezd fel Forestert, Milk). A filmet a fő és mellékszereplő Matt Damon és Ben Affleck írta, amivel meg is nyerték a hollywoodi sztárgyártó gépezetbe belépőt jelentő aranyszobrocskát.

Gus Van Sant pályájának két legklasszikusabb, formanyelvi és cselekményszervezési szempontból legkonzervatívabb filmjét alkotta meg a Good Will Hunting-gal és a három évvel később forgatott Fedezd fel Forestert! című munkával. Mindkét film egy tehetséges ám szegénysorból származó, problémás fiatal és egy bölcs ám a múlt traumái miatt önmagával küzdő mentor kapcsolatáról szól. A Good Will Hunting hőse Will, a fotografikus memóriával megáldott dél bostoni zseni, aki a Harvard takarítójaként dolgozik.

fdsafdsa

Good Will Hunting

Egy folyosóra kirakott, nyilvános matematikai feladvány megfejtésével az egyetem professzora (Stellan Skarsgard) felfigyel rá, egy utcai balhé miatt előzetesben ülő fiút kihozza és tanítani kezdi. A bíróság pszichológushoz küldi, így több sikertelen próbálkozás után megismerkedik Seannal, a felesége elvesztésétől lesújtott orvossal. A kivételes tehetségével mit sem törődő Will az őt más-más módon pályára állítani akaró két pótapa között ingázik, ám a gyerekkori traumák nem csak a nagyvilágba való kilépéstől, hanem barátnőjétől, Skylertől is majdnem teljesen izolálják. Ehhez hasonlóan az önmagunkra találást és a felnövés nehézségeit példabeszédszerűen elmesélő történet a Fedezd fel Forestert! is. Itt egy írói tehetségéről mit sem sejtő afroamerikai tinédzserfiú és egy világtól elszigetelten élő írólegenda kapcsolata bontakozik ki.

A Good Will Hunting problémás felnőtteihez hasonlóan itt a Thomas Pynchonról mintázott, visszavonultan élő írófejedelemnek kell kitörnie a maga építette elefántcsonttoronyból, hogy ifjú pártfogoltját egy elitiskola igazgatójának plágium-vádjai alól kimentse. Van Sant ötök témája, a periférián élő fiatalok vegetálása és kitörési kísérletei ebben a két filmben már egy multiplex-kompatibilis, a „hollywoodi művészfilmek” jól fésült fazonjával került a nézők elé.

tumblr_nbg5ocLAdq1r0jkkko1_500

Good Will Hunting

A Good Will Huntingban még egy csipetnyivel több a Van Sant által a kész anyagba ültetett formanyelvi ötlet. Ilyen például a nagyon rövid televíziós közvetítéseket használó flash-backek pusztán atmoszférateremtő használata abban a jelenetben, amikor Sean elmeséli Willnek, hogy egy sporttörténelmi baseball-meccset hagyott ki azért, hogy inkább leendő feleségével randizzon. Továbbra is elmaradhatatlan a Van Sant által kedvelt lassítás: itt egy teljes verekedésjelenetet mutat meg így, hang és zenefoszlányokkal fűszerezve. Nem valami hangsúlyosan, de visszatér az utazás motívuma is: többször ismétlődő hangulatos képsor a hajnali város felett elsuhanó magasvasúton merengő fiú képe.

tumblr_nfp5bxwrKK1swvkiuo1_500

Good Will Hunting

Az összességében klasszicizáló stílushoz észrevétlenül alkalmazkodik Van Sant színészvezetői tehetsége. A korábban harsány, komikus szerepeiről ismert Robin Williams játéka látványosan visszafogott, ami a természetességre való törekvésnek és az improvizáció lehetőségének köszönhető. Van Sant kamerája élvezettel időzik a rögtönzéses párbeszédek révén megszülető, természetes gesztusokon és önkéntelen reakciókon. A színészvezetés lazulása, a kordában tartott improvizáció serkentése és az inkább a színész/szereplő jelenlétére koncentráló rendezői felfogás a későbbi filmekben fog tovább fokozódni. A Fedezd fel Forestert mind a formanyelv, mind a cselekményszervezés és színészvezetés szempontjában egy ízig-vérig hollywoodi film, amiben csak egy-két beállítás megformáltságában találhatnánk rá Van Sant keze nyomára.

37Aw6Yy5vPvB1LR6mOdeTi1WNN8m

Psycho

E két konzervatív film között Van Sant 1998-ban a Universal égisze alatt leforgatta életműve fekete-bárányát, Hitchcock klasszikusának provokatív remake-jét, a Psycho-t. A filmtörténet elleni halálos bűntettként kezelt, máig közutálatban részesített film snittről snittre lemásolta, szinte tükrözte a suspense mesterének eredetijét. Roger Ebert filmkritikus szavai jól példázzák a korabeli sajtó értetlenségét:

„A film egy értéktelen filmelméleti kísérlet, ami csak azt demonstrálja, hogy egy beállításról beállításra elkészített remake értelmetlen.”

A színesben leforgatott, ám még Bernard Hermann zenéjét is újrahasznosító, abból táplálkozó „ikerfilm” érdekes mód inkább a képzőművészeti, videóművészeti trendekbe illeszkedett, mintsem a filmkritikai diskurzusokba. Ugyanis a nyolcvanas-kilencvenes évekre, a korábban csak zugmozikban meglapuló avantgárd és underground film meghódította a nagy múzeumokat a videótechnika révén. Ezekben az évtizedekben a kísérleti filmben és a képzőművészethez csatlakozó videó művészetben a legfelkapottabb irányzat az úgynevezett found-footage (talált nyersanyagú) filmkészítés, vagy távolabbról nézve az appropriációs (kisajátító) művészet. Ezek a művek (filmek, videó installációk) korábban elkészült filmeket újrahasznosítva, újrafelhasználva születtek meg. Érdekes mód pont a Psycho volt az a film, ami az egyik leghíresebb ilyen újrafelhasznált videó installációnak az alapanyagát adta. Douglas Gordon 1993-ban elkészült 24 órás Psycho című műve nem más, mint Hitchcock eredetijének 24 órára lelassított verziója.

Van Sant Psycho remake-je több szállal kötődik az appropriációs videóművészethez, ezért talán múzeumi térben, videóművészeti kontextusban jobban működött volna. Ez a provokatívan ironikus gesztus éppen a filmklasszikus érinthetetlensége és tökéletessége előtti tisztelgés.

 

A fősodor avantgárd filmese

 

A kétezres évek egy újabb korszakot hoztak el Gus Van Sant életművében. Ebben a formanyelvi irányváltásban nem kicsi szerepe van Tarr Bélának, akinek kilencvenes évekbeli alkotásaival (Werckmeister harmoniák, Sátántangó) ekkor ismerkedett meg az amerikai rendező. A hosszúbeállítások meditatív esztétikája nagy hatással volt rá: a következő négy filmjét tulajdonképpen ezen formanyelvi eszköz a saját szerzői világba való beépítésének szentelte.

satantango1

Tarr: Sátántangó

Az új, addig járatlan utakra kalandozó alkotói szakasz első és egyben legradikálisabb darabja a Gerry (2002) volt, aminek avantgárdba hajló extrém minimalizmusa megdöbbentő váltást jelentett a Fedezd fel Forestert! decensen élére vasalt hollywoodi bérmunkája után. A film története tulajdonképpen egy tőmondatban is összefoglalható: két fiatalember eltévedt a sivatagban. Gerry (Casey Affleck) és barátja Gerry (Matt Damon) egy öreg Volvóval leparkolnak Utah állam egyik kietlen parkjában, majd sétára indulnak a sziklás, cserjés vidéken. Nem tudjuk miért jöttek ide, nem tudjuk mit keresnek. Ahogy egyre beljebb haladnak a zord vidéken, úgy vesztik el a tájékozódási pontjaikat, szép lassan teljesen eltévednek a mészkővel borított vadnyugati prérin.

Gerry_-Death-Valley-landscape

Gerry

Van Sant az amerikai minimalista avantgárd film hagyományát követve több perces, steady-cammel felvett hosszúbeállításra redukálja filmjét. Főcím nélkül, csupán egy homogén kék inzertképpel indul a film, mintha félkész munkával lenne dolgunk. A történet lecsupaszítottsága dramaturgiai értelemben a történet-nélküliséghez közelíti a filmet: az az érzésünk, hogy Van Sant a korábbi klasszikus formanyelvű munkái után mintha direkt a forma levetkőztetésére, radikális sallangmentesítésére koncentrált volna. A végeredmény egy, a becketti abszurd drámákat is megidéző hipnotikus avantgárd film lett. James Benning és Peter Hutton kísérleti filmjeiben ennyire a főszereplője a mozgóképnek az amerikai táj.

Gdyv7

Benning: 13 lakes

Benning 13 Lakes (2004) vagy Hutton Study of a River (1996-1997) című filmje fókuszál ennyire lecsupaszítva a gyönyörűen fényképezett tájra. Tarrhoz hasonlóan Van Sant is a téma transzcendens magasságokba emeléséhez használja a markánsan lassú formát, ám itt a történet abszurd ürességét, az eltévedt fiatalok tanácstalanságát Arvo Part minimalista, ám érzelmes zongoradarabja festi alá: összességében a narratíva hiánya egy mozgó installációhoz közelebb hozza a filmet, mint Tarr radikális művészfilmjéhez. Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá a cél nélküliség – vagyis a cél, ha van ilyen, akkor az a tovarohanó felhőkben, az egymás mellett sétáló alakok ritmusában, a fénnyel lassan elárasztott völgyek fakó színeiben való vizuális tobzódás. Így válik egyszerre izgalmassá és nehezen emészthetővé az élmény.

Ez a hipnotikus minimalizmus épp oly provokatív gesztus egy A-kategóriás sztárral (Damon) a főszerepben, mint Hitchcock klasszikusának újraforgatása. Van Sant végre visszatalált az avantgárd/underground gyökerekhez.

A következő filmjének, az Elefántnak a témáját ügyesen választotta ki és illesztette hozzá ehhez a lassú formához. Az HBO által finanszírozott film az 1999-es Columbine-i középiskolai mészárlást dolgozza fel. Gus Van Sant a történetet áthelyezte Oregon állam egy kitalált gimnáziumába, ám a filmben ábrázolt események nagyrészt a Colorado-i tragédia történéseit követik.

elephant-gus

Elefánt

A filmnek tulajdonképpen nincsenek főszereplői, központi figurái. Mindenki ugyanakkora figyelmet kap, áldozat és gyilkos is. A történet szerint két középiskolás fiú egy nap fegyverekkel megpakolva állít be a gimnáziumukba, ahol szisztematikusan levadásznak mindenkit, akit tudnak, majd magukkal is végeznek. A film ennek a napnak a történéseit mutatja meg, anélkül hogy választ találna bármire is. Az áldozatok szemszögéből a teljes eseménytelenség, a hétköznapok banális semmissége, a gyilkosok szemszögéből a készülődés tölti ki a játékidő tetemes részét. A kiüresített cselekmény az öldöklésben csúcsosodik ki: végignézzük azoknak a halálát, akiknek az eseménytelen napját addig végigkövettük.

tumblr_m59ztyJRpI1qeh5pzo1_1280

Elefánt

Az Elefánt erőssége éppen a forma és tartalom összhangjából ered: a merengő, lassan tovakocsizó kamera hosszú beállításai nem kiüresítik, hanem feszültséggel töltik meg még a legunalmasabbnak tűnő képsort is. Hosszú perceken át követjük végig, ahogy a névfeliratokkal egymástól elválasztott fejezetekben egy-egy középiskolás amatőrszereplő a parkot fényképezi, majd előhívja a fényképeit, kerekasztal beszélgetésen vagy tornaórán vesz részt. Ahogy minden eseménytelen képsorral közelebb kerülünk a tragédiához, úgy nő szinte vibrálóan kézzelfoghatóvá a feszültség:

Van Sant hosszúbeállításai itt ezt a nyomasztó, borzongatóan elnyújtott suspense-t táplálják.

A hosszú beállítás, míg a Gerry-ben még csak a természeti zajok felerősítésével, feldúsításával kísérletezett, addig az Elefántban ennél messzebbre merészkedett: az iskolai mészárlás jelenete alá oda nem illő atmoszféra zajokat kevert, mint például madárcsicsergés, patakzúgás stb. Ezt az akusztikai eszközökkel megteremtett álomszerű technikát később az Utolsó Napokban is alkalmazta, de látványosan a Paranoid Parkban járatta a csúcsra. Van Sant számára mindig is a képekkel egyenértékű kifejező elem volt a hangsáv, ám csak a kétezres években készült filmjeivel fokozta a „függőleges montázs” lehetőségeit az avantgárd filmek vakmerő érzékiségéig.

A soron következő filmjével, az Utolsó Napokkal (2005) Van Sant az amerikai pop-kultúra traumatikus eseményét, Kurt Cobain halálát dolgozta fel a korábbi két filmjében kiérlelt expresszív-minimalista formanyelvvel. A zenész öngyilkosságát megelőző néhány napot feldolgozó mű inkább a Gerry kiüresítő stratégiáját folytatja, az Elefántra jellemző erős dramaturgiai feszültség itt már fellazul és felszívódik a hosszú, monoton jelenetek sorozatában.

tumblr_nep3buQyLl1r882m7o2_500

Utolsó Napok

Míg az Elefánt esetében a meditatív tempó a banális hétköznapiság díszlete mögött készülődő tragédia előérzetét erősítette, itt ugyanez a stílus a kiégett, magányos rocksztár lassan szétfoszló életét örökíti meg Warhol Chelsea girls-ére emlékeztető nihilista kiüresítéssel. Az elvonóról megszökött, zombiként sündörgő zenész (Micheal Pitt) eseménytelen jelenetei (zabpehely evés, hittérítők hallgatása, kóválygás a kertben, stb) nem engedik közel a nézőt az önmagával meghasonlott hírességhez, bármiféle motiváció és dramaturgiai feszültség hiányában a film lassan az önmaga által ábrázolt unalomba süpped.

tumblr_ms3qfum9oy1r1noylo1_500

Utolsó Napok

Van Sant az Elefánttól kezdve újra felfedezte a komplex narratívában rejlő hajlékony dramaturgiai játékokat: a Majd megdöglik érte többszörösen rétegzett időszerkezete köszön vissza az új filmekben. Az Elefánt esetében az egy napba sűrített, egymással átfedésben történő események többször ismétlődő rövid jelenetekben találkoznak, körkörös időszerkezet hozva létre, ami a mészárlás tetőpontja felé való sodródást hangsúlyozza. Ugyanez, az egyes jeleneteket ismétlő, szerkesztés inkább a normális életből kiszakadt zenész kallódó időn- kívüliségét árnyalja az Utolsó Napokban.

Van Sant a 2007-es Paranoid Parkba sűrítette az addig felhalmozódott, régi és új stílusjegyeket, illetve a komplex cselekményszervezési stratégiákat, amivel életművének egyik legizgalmasabb, formanyelvi szempontból legbátrabb filmjét alkotta meg.

tumblr_m5s8gjloBl1qfy2kdo1_500

Paranoid Park

A film újra a fiatalok marginális szubkultúrájába merül alá. Főszereplője Alex, a Paranoid Park nevű portlandi gördeszkás pálya állandó látogatója. Még nem érzi magát a közösség teljes jogú tagjának, tudása még nincs még a Paranoid Park menő deszkásaival egy szinten: többnyire a pályán kívülről lesi áhítattal a nagyok mutatványait. Egy este a pálya egyik idősebb, beavatott tagjával a közeli ipartelepre szöknek, hogy a tehervonatokon lógva sörözzenek. Egy éjjeliőr lecsap rájuk, Alex védekezésből megüti az őrt, akit szerencsétlenül elesve elgázol egy arra hajtó vonat. A gyilkosság miatt nyomozás indul, egy rendőrtiszt is kihallgatja a gimnázium deszkásait, de a fiú magába folytja a traumatikus balesetet.

tumblr_n96hvvHW8V1st1w80o1_500

Paranoid Park

Van Sant ebbe a filmjébe katalógus-szerűen sűrítette bele az összes rá jellemző szerzői jegyet. Narratív szerkezete az Elefánthoz hasonlóan körkörös ismétlésekkel, nagyvonalú ellipszisekkel (kihagyásokkal) közelít a végzetes éjszaka eseményéhez. Már az egyik első jelenetekben, a nyomozóval való beszélgetés során megtudjuk, hogy a Paranoid Park közelében haláleset történt. Ám Alex tettlegességének csak a film végén lehetünk tanúi. Addig a film cselekménye a baleset utáni és előtti eseményeket mutatja csak, később azokat megismételve tárja a nézők elé a részleteket. A feltöredezett időszerkezet az Elefánthoz hasonló feszültséggel tölti meg a filmet, ám itt a kulcsjelenet nem a játékidő végére, hanem durván a közepére kerül: Van Sant türelmesen járja körbe a mindent meghatározó trauma éjszakáját. A bűnügyi műfajok hatásmechanizmusa csak háttérben megbúvó dramaturgiai erőként munkálkodik.

tumblr_nmz11l9lSI1tjkkbgo3_500

Paranoid Park

Formanyelvileg ez Van Sant életművének legösszetettebb munkája. A hosszú beállítások már jóval kisebb szerepet játszanak, mint a korábbi filmekben, a Paranoid Park stílusának szervezője – az Otthonom, Idahohoz hasonlóan – a montázs különböző, egymástól távol álló elemeket összeházasító technikája. Van Sant egy autót vezető fiú arcáról készült lassított felvételhez ideges punk-zenét társít, a városról készült gyorsított felvételekhez pedig Fellini filmekből kölcsönzött filmzenét. A Paranoid Park hang és zenei kulisszáját ez a szabadtársításos csapongás határozza meg: az Amarcord filmzenéje könnyen elfér hipnotikus ambient illetve rockzene mellett.

A film szubjektív impresszionizmusát leginkább az önálló avantgárd filmként is működő montázsszekvenciák erősítik. Perceken keresztül figyelhetjük, ahogy super 8-as felvételeken és házi videókon megörökített deszkások parádéznak, lebegős minimalista zenével kísért lassított felvételeken ugratnak a levegőbe.

tumblr_ly4aj7wXJ41r98leoo1_500

A líraian lebegő kollázsok avantgárd filmes hagyományába illeszkedő képsorai ezt a szubkultúrát emelik mitikus magasságokba. A super 8-as felvételek az Otthonom, Idaho után újra visszatértek Van Sant filmjébe, ám itt már nem emlékképekként működnek, hanem a film történetéből kiszakadt, non-narratív etűdökként.

penn300

Milk

Gus Van Sant elmúlt években forgatott két filmjével (Milk, A nyugtalanság kora) visszalépett a midcult középút biztonságos pályájára. A Milk leginkább a Good Will Huntingban kiérlelt, Hollywood számára is emészthető drámai hangnemet folytatja. A hetvenes években az első nyíltan meleg politikus felívelő, harcos pályáját, illetve tragikus halálát tanmese szerűen elmesélő film a korábban kidolgozott, avantgárdhoz közelítő formalizmust már csak nyomokban tartalmazza. A Milk klasszikus karriertörténetében Van Sant él a komplex időugrásokkal, de csak annyira, hogy a konzervatív, visszatekintő szerkezetet ne sértse. A Sean Penn parádés főszereplésével készült film megint Oscar-t hozott a főszereplőnek és a forgatókönyvírónak, – akár a Good Will Hunting esetében – megmutatva, hogy Van Sant még mindig képes a szerzői filmekről a hollywoodi drámákra váltani.

img-gusvansant_173349108890

Gus Van Sant

A Nyugtalanság kora a fiatalok keserédesen ábrázolt holdkóros világába vezet vissza: a temetéseket megrögzötten látogató Enoch (Henry Hopper) és a halálos beteg Annabelle (Mia Wasikowska) reménytelen, álmatag szerelmét elmesélő film nem csúszik bele az olcsó melodráma csapdáiba, Van Sant éppen a finom beállításokkal, lassan hömpölygő tempóval és a csuklóból hozott lírai atmoszférával teremti meg a sziruposság ellenpontját. A Milk és a Nyugtalanság kora a korábbi filmek formanyelvi bátorságának már csak árnyékai, visszafogottan drámai és szellemesen klasszicizáló darabok. Mintha Van Sant a radikális formanyelvű, az avantgárd filmesek attitűdöt, a hagyományoktól való lázadását egy időre félretette volna, hogy megbízhatóan emészthető darabokat forgasson.

Vége.

A szöveg eredetileg a Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők című, 2013-ban publikált kötetünkben jelent meg. FB oldala: ITT.

 

 

Címke: ,